Az viszont, hogy a Pristinától 25 kilométerre délre fekvő falucska, Racak (albán nevén: Recak) 40, más források szerint 45 lakójának erőszakos halála aktívabb szerepvállalásra serkenti-e a NATO-t és a nyugati döntéshozókat, felettébb kétséges.
De mielőtt rátérnénk ennek latolgatására, nézzük, mit tud a világ, és mit tud vagy akar tudni a jugoszláv kormány magáról az eseményről.
A legmegbízhatóbb forrásnak mind ez idáig az a jelentés tűnik, amit az EBESZ kosovói missziójának (Kosovo Verification Mission, KVM, lásd keretes anyagunkat) tagjai készítettek, és amit a múlt héten ismertetett Bécsben a misszió egyik helyettes vezetője, Berend Borchardt német diplomata. A vizsgálat szerint Racak környékén az erőszakos cselekmények vagy egy héttel a vérengzés előtt kezdődtek el. A kizárólag albánok lakta falucskát alapjáraton a kosovói gerillahadsereg, a tartomány függetlenségéért küzdő Kosovói Felszabadítási Hadsereg (U‚K) ellenőrzi, és nem messze tőle húzódik a szerb és az albán fél számára egyaránt stratégiai fontosságú Prizren-Pristina főútvonal. Ennek a főútvonalnak az egyik kanyarulata (a konesszőröknek: a duljei szoros) állandó veszélyforrást jelentett az arra közlekedő szerb rendőri és katonai egységek számára. Január 8-án Duljénél az albán gerillák egy rajtaütés során három rendőrt öltek meg: ezt a tényt a KVM azonnal a helyszínre siető megfigyelői is megerősítették. Márpedig a szerb rendőrség nem az a fajta, amelyik egy ilyen stiklit megtorlatlanul hagyna. A feltételezés, miszerint a rajtaütésért (vagy: az orvtámadásért, ez nézőpont kérdése) a környékbeli falvak lakói a felelősök, magától értetődő lehetett: a kosovói konfliktushoz hasonló, alacsony intenzitású háborúkban a Balkánon megszokott jelenség, hogy a helyi parasztok szabadidős hadviselést folytatnak. (Nem volt ez másképp a horvátországi, sőt a boszniai háború egyes szakaszaiban sem: a történelmi párhuzamokról már nem is beszélve.) Az U‚K talán sejthetett valamit a megtorlásról, talán ezért ejtett fogságba, majd engedett el látványosan kilenc jugoszláv katonát a racaki vérengzést megelőző héten. Ha azonban arra spekuláltak, hogy a fogolycsere meghatja majd a szerb felet, elszámították magukat. A három szerb rendőr halála és a kilenc jugoszláv katona kiszabadulása után egy szűk héttel, január 14-én, csütörtökön a szerb rendőrség és a Jugoszláv Hadsereg (Vojska Jugoslavije, VJ) offenzívát indított a rajtaütés helyétől nem messze fekvő falvak, úgymint Racak, Malopoljce, Petrova és Belince ellen. Az offenzíva az ilyenkor úgyszólván szokásos menetrend szerint zajlott: miután a tankok és a nehéztüzérség a környékbeli dombokról szétlövik az adott települést, a gyalogság behatol, és azokat, akiket ott talál, megöli, kifosztja, halálosan megfenyegeti, hogy többet az életben eszükbe ne jusson visszamenni szülőhelyükre. A cél a VJ szerint nem volt más egyébként, mint a terroristák elleni harc.
A Racak környéki falvak esetében - szemben például Kelet-Bosznia megannyi kasabájával, kisvárosával és falvával - némi, bár nem sok különbséget jelentett a nemzetközi megfigyelők jelenléte. A KVM, miután értesült arról, hogy a falu tűz alatt áll, már január 15-én, pénteken reggel a helyszínre érkezett: ám ekkor a szerb rendőrség még nem engedte be őket a településre. A szemtanú helyiek másnapi vallomásai alapján ítélve fontosabb dolguk lehetett, mint a nyugati betolakodókkal veszkődni: aznap reggel hét órakor törtek be a faluba, és ekkor végeztek civil áldozataikkal. (A szerb interpretáció szerint több tucat, az U‚K egyenruháját viselő és ellenállást tanúsító fegyveressel. Az U‚K először elismerte, hogy az áldozatok között voltak a kötelékébe tartozó fegyveresek is, később azonban cáfolta ezt. Pedig nyilván voltak: hiszen az albán gerillák munkakörébe értelemszerűen beletartozik az albán falvak védelme.) A KVM megfigyelői pénteken, 15-én délután rövid időre végül bejutottak Racakba: már ekkor egy albán halottat és öt sebesültet láttak, és a helyiektől értesültek arról is, hogy vagy húsz falusi férfit a szerb rendőrség ismeretlen helyre hurcolt. Ám a sötétedés és a fegyverropogás a megfigyelőket távozásra kényszerítette.
A mészárlás tehát, ha nem is a szemük láttára, de néhány száz méterre tőlük zajlott le. A szituáció akár jelképesnek is tekinthető, és híven mutatja azt a határt, ameddig a nemzetközi közösség az albánok védelmében egyelőre elmenni hajlandó. A közelben tartózkodik, míg megölik őket.
Másnap, szombaton reggel
a KVM funkcionáriusai már közel negyven halottat találtak Racakban, közülük huszonhármat egy, a falu mellett húzódó árokban: az első híreket az áldozatokról valamikor egy óra tájban jelentették a pristinai központba. A megfigyelők és a nyugati újságírók ekkor hallgatták meg az első tanúvallomásokat is, ekkor állt össze az a kép, amely szerint a szerb biztonsági erők gumicsizmát és civil öltözetet viselő áldozataik többségével közvetlen közelről, tarkó- vagy toroklövéssel végeztek - ami arra enged következtetni, hogy harci cselekményekről és fegyveres ellenállókról szó sem volt -, és amely később elkezdte vándorútját a nemzetközi diplomáciai körökben. A faluban tomboló símaszkos szerbek között a helyiek több környékbeli parasztot fedeztek fel. William Walker, a KVM vezetője másnap délben szállt ki a helyszínre, és aznapi pristinai sajtótájékoztatóján e helyszíni szemle alapján a szerb biztonsági erőket albán civilek meggyilkolásával vádolta. Racakban közben a halottakat a falusiak a dzsámiba vitték, ahol megkezdődött a siratásuk. A falu ekkor még nem lehetett teljesen szerb kézen: a szerb vizsgálóbírónő, Danica Marinkovic, akinek hivatali kötelessége lett volna a tetemek agnoszkálása, nem reszkírozta meg a behatolást. A szerb kormány azonnal cáfolta, hogy az áldozatok civilek lettek volna: a mind a mai napig érvényben lévő hivatalos magyarázat szerint az áldozatok részben U‚K-katonák voltak, részben pedig máshol az albánok által meggyilkolt és Racakba vitt szerbek, akiket az U‚K öltöztetett fel és csinosított ki úgy, hogy albán földművesnek nézzenek ki. Milosevic jugoszláv elnök Walkert hazudozással vádolta meg, és kiutasította az országból. Január 18-án, hétfőn kiújultak a harcok Racakban az U‚K és a szerb rendőrség között. A küzdelem ezúttal már a tetemekért folyt. Hiszen aki a holtakat fizikai valójukban birtokolja, az szövi róluk a mesét is. A csatát a szerb rendőrök nyerték: a holttestek végül a pristinai törvényszéki kórbonctani intézetbe vándoroltak.
De a róluk szóló történet közben átmozgatta kissé a világpolitikát.
Nagyhatalmak
A racaki vérengzést követően egy pillanatra úgy tűnt, hogy az, amit Milosevicnek októberben sikerült elkerülnie, a NATO légi csapásait tudniillik, most óhatatlanul be fog következni, és hogy Racak egy újabb, a daytoni egyezményhez hasonló rendezéshez, illetve az azt kikényszerítő nyugati katonai akcióhoz adja meg a végső lökést. Brit források szerint az amerikaiak kardoskodtak leginkább amellett, hogy a héten a NATO ultimátumot adjon Milosevicnek: vagy visszavonja rendőri és katonai erőit a tartományból, és valamiféle autonómiát biztosít neki, kiterjeszti a Hágai Nemzetközi Törvényszék hatáskörét Kosovóra is, és engedélyezi, hogy az EBESZ-misszió saját rádióadót működtessen, vagy kibombázzák még az udvari reterátról is, ha oda találna elbújni. Az európai nagyhatalmak azonban lelassították kissé a jenkik futását. A múlt héten végül is abban állapodtak meg, hogy az összekötő csoport újabb kísérletet tesz a válság diplomáciai rendezésére, amelyben nem elhanyagolható szerepet szánnak az oroszoknak: nekik kéne Milosevicet meggyőzniük a tartomány autonómiájának felette kívánatos voltáról. Sőt: az európaiak orcátlanságukban még azt is elképzelhetőnek tartanák, hogy szárazföldi NATO-csapatokat küldjenek a jugoszláv-albán határ ellenőrzésére és a fegyvercsempészet megakadályozására, no meg nyilván azért, hogy Albánia még véletlenül se avatkozhasson be fegyveresen a konfliktusba. (Ez nagyjából a Bosznia elleni fegyverembargó pandanja lenne.) Lapzártánkkor még nem tudni, mit böknek minderre az oroszok - az eddig történtek mindenesetre kétségbeejtően emlékeztetnek arra a nagyhatalmi sunyizásra, ami 1991 és 1995 között zajlott Bosznia ügyében.
Az analógia azonban nem teljesen pontos, és nem csak azért, mert a kosovói áldozatok száma (mintegy kétezer halott és 250-500 000 elűzött) eltörpül a boszniai áldozatok száma mellett. Bosznia 1992 áprilisában, az agresszió pillanatában nemzetközileg elismert, független állam volt, rendelkezett kormánnyal, államfővel, az államgépezetnek legalább a csíráival, valamint erős nemzetközi támogatókkal. A kosovói albánoknak mindebből nincs semmijük. Függetlenségi törekvéseiket egyetlen nagyhatalom sem támogatja: a maximum, amit kaphatnak a nemzetközi közösségtől, a Jugoszlávián belüli széles autonómia. És bár arra senki nem tud válaszolni, hogy miért is ne szakadhatnának el a Kosovóban 90 százalékos többségben lévő albánok attól az államtól, amelytől mást, mint elnyomást, nem remélhetnek, a nemzetközi közösség elutasító magatartása mélyen megosztotta a kosovói albán politikai közösséget. A nem hivatalos államelnök Ibrahim Rugova hajlana az autonómia elfogadására, az U‚K viszont nem adja alább a függetlenségnél. Rugovával lehetne tárgyalni, de nem érdemes, hiszen nem parancsol senkinek; az U‚K-val, amely az egyetlen valódi erő az albán oldalon, meg nincs miről beszélni. Milosevic szintúgy hajthatatlan. Ha Dayton előtt többé-kevésbé egyértelműek voltak mind Bosznia belső felosztásának határvonalai, mind a politikai rendezési kísérlet elvei, úgy Kosovo esetében egyelőre semmilyen politikai megoldás nem körvonalazódott. Márpedig e nélkül céltalan lenne bármiféle külföldi katonai beavatkozás.
*
A Racakban talált holttestek boncolását és azonosítását a jugoszláv kormány és az EBESZ megállapodása értelmében közös, szerb, belorusz, orosz és finn szakértőkből álló csoport végzi el.
A halottakat a vizsgálat végeztével visszaszolgáltatják hozzátartozóiknak.
Bojtár B. Endre
A Holbrooke-Milosevic-alku
A tavaly október 13-án bejelentett, és a NATO-légicsapások fenyegetésének árnyékában tető alá hozott Holbrooke-Milosevic-megállapodás még csak nagy vonalakban sem emlékeztet a daytoni egyezményre; igaz viszont, hogy többet ért bármelyik, a boszniai háború során kötött "tűzszünetnél". A jugoszláv kormány kötelezettséget vállalt arra, hogy csökkenti a tartományba vezényelt fegyveres erők létszámát. Bár konkrét számok nem kerültek nyilvánosságra, októberben valóban távoztak szerb katonai és rendőri egységek Kosovóból. A jugoszláv kormány ekkor egyezett bele abba is, hogy 2000 fegyvertelen EBESZ-megfigyelő ellenőrizze a csapatkivonást és a harci cselekmények szüneteltetését (a tervezett 2000-ből eddig 900 megfigyelő érkezett meg Kosovóba), valamint hogy a NATO felderítőgépei is szabadon repülhessenek Kosovo fölött. A jugoszláv kormány egy homályos szándéknyilatkozatban kötelezte magát arra, hogy belátható időn belül véget vet az erőszaknak, és a rendezést párbeszéd és a tartomány demokratikusan választott, autonóm törvényhozói, végrehajtói és bírói intézményein keresztül valósítja meg. Ugyanez a szándéknyilatkozat szól arról is, hogy e rendezésnek tiszteletben kell tartania a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság nemzetközileg elismert határait. Milosevic az egyezményben amnesztiát ígért ugyan a kosovói konfliktusban részt vevők számára, de nem fogadta el a hágai nemzetközi törvényszék fennhatóságának kiterjesztését a tartományra - így eshetett meg, hogy a törvényszék elnökétől, Louise Arbor asszonytól a jugoszláv hatóságok megtagadták a beutazási engedélyt, amikor az Racak ügyében kutakodott volna.
Az egyezmény alig több mint két hónapig szavatolta a békét: a harci cselekmények már tavaly december végén kiújultak. Ahhoz, hogy a feleket hatékonyan szét lehessen választani (értsd: hathatós védelmet biztosítani az albán lakosság számára), a legfrissebb francia becslések szerint 100 000 fős szárazföldi csapatkontingensre lenne szükség. Meg töméntelen pénzre.
Meg valami elképzelésre, hogy mi történjen azután.
