Lapzártánkkor az izraeli hadsereg egyoldalú tűzszünetet és a hadműveletek leállítását jelentette be. A Hamász még vacillál: ha elfogadja a tűzszünetet, beismeri a vereségét, ha nem, folytatódik az izraeli offenzíva. Az itt közölt levelet még a múlt hét közepén kaptuk, akkor, amikor ismerősökön és ismerősök ismerősein keresztül tájékozódni próbáltunk arról, hogy mi történik az övezetben. A tényeket ellenőrizni értelemszerűen nem állt módunkban - de a civilek szenvedéseit senki nem vitathatja.
Kedves Sándor!
Kérem, ne haragudjon, hogy csak most írok önnek, de az elmúlt egy hétben nem volt áram a lakásban, a laptopom pedig lemerült. Azt terveztem, hogy egy barátom elektronikai cégéből küldöm el önnek a naplót, de pár napja tüzérségi találat érte az épületet. Azt hiszem, Gáza város a földdel lesz egyenlő, mire véget ér ez a háború.
Most az Al Sifa kórház mellől írom ezt a levelet, a házunkról nem tudom, hogy egyáltalán megvan-e még. Az izraeli hadsereg napokkal ezelőtt szórólapokat szórt az egész városra, arra figyelmeztette a civileket, hogy hagyják el az otthonukat, és ne működjenek együtt a Hamásszal. Senki sem tudja, hogy pontosan melyik kerület válik a hadművelet részévé, így mindenki minden figyelmeztetést saját magára vesz, és úgy fekszik le, hogy holnap az ő házát fogják lőni.
A nevem Fadúa Ajjad, 32 éves vagyok. Van egy fiam, Monamnak hívják és nyolcéves. A férjem egy számítástechnikai cégnél dolgozott - a barátunk cégénél, amit lebombáztak. Én még a blokád előtt Izraelbe jártam alkalmi munkákra, jó ideje már csak a gyereket nevelem, hiszen amióta a Hamász nyerte a választásokat, senki sem hagyhatja el az övezetet. Az elmúlt pár napban nem mertünk kimenni a lakásból, csak hallgattuk a bombák becsapódását és a gépfegyverek ropogását, a háború itt zajlott körülöttünk. Egy szomszédunkat lelőtték az utcán, amikor élelemért indult. Nem tudjuk pontosan, ki lőtte le, a zsidók-e vagy a Hamász, azt hiszem, soha nem is fog kiderülni. Nem biztonságos az utca, bárki bármikor kereszttűzbe kerülhet, azok is, akik a halottakat akarják elszállítani.
Amikor megtudtuk, hogy a Hamász nem hosszabbítja meg a tűzszünetet, mindannyian sejtettük, hogy háború lesz. A boltokban már semmi nem volt, amikor odaértünk, pedig volt még ezer dollárunk, hogy felkészüljünk az élelmiszerhiányra, így kéz alatt, két-háromszoros áron vettünk lisztet, olajat meg tartós élelmiszert. A férjem, Hasszán a feketepiacon vett vitaminokat a családnak, hogy senki ne betegedjen meg. Négyen élünk együtt: velünk lakik még Hasszán édesapja, Mohamed. A feleségét fél éve temettük el.
Nem tudjuk, élnek-e még a rokonaink Rafahban, hallottuk, hogy az izraeliek különlegesen nagy erőket vetettek be arrafelé, de nem jutnak el hozzánk a hírek. Ha hír jön, csak a kórházból vagy valamelyik humanitárius szervezettől. Főleg a halottakról.
Az utcákon hatalmas a füst. Ha belélegzed, köhögőroham jön rád, akár el is ájulhatsz. Nincs hová menni, nincsenek óvóhelyek, ha túl közeliek a lövések, a pincébe megyünk. Húsz család zsúfolódik öszsze, nem lehet sokáig maradni. Sem WC, sem folyó víz nincs lent.
Az invázió első napján a Hamász bejelentette, hogy az izraeli hadsereg katonáit meg fogja állítani, és itt öli meg őket egy szálig. Minden férfit felszólítottak, hogy harcoljon velük a megszállók ellen. Rengeteg Fatah-harcos állt át gondolkodás nélkül a Hamász soraiba, hogy közösen harcoljon a megszállók ellen, azokat, akik nem álltak át, mind megölték, legalábbis ezt mondják a házban. Mivel a Hamász nem állít életkori követelményt a saját katonái felé, sok fiatalt látni az utcán fegyverrel - a gyerekek azt hiszik, hogy meg tudják állítani a tankokat a géppuskagolyókkal, az első sorokban harcolnak és halnak meg értelmetlenül.
Az IDF mindenkire lő, akit gyanúsnak talál, hogy éppenséggel milyen jelzést viselnek ezek az emberek, tökéletesen mellékes. Piszkos háború ez, mivel a Hamász az utcákon, a civilek otthonaiból akarja megvívni - ha a házadban magas rangú Hamász-katona élne, az egyenlő lenne a halálos ítélettel.
Így is várjuk, mikor jelennek meg a fegyveresek a házban. A Hamász nem engedi, hogy a civilek elhagyják a megszállt házakat. Hallottam híreket arról, hogy egy négygyerekes család ablakából lőttek az izraeli hadseregre, miközben a gyerekek a szobában voltak. Ne gondolja azonban, hogy a zsidók bármiben is jobbak lennének: válogatás nélkül lőnek bárkire, mintha nem számítana, kit ölnek meg. Teljes a káosz.
Mivel az élelmünk jelentősen megcsappant a háború kitörése óta, mindennap könyörögnöm kell a férjemnek, hogy ne menjen el. Néha nem sikerül meggyőznöm, ilyenkor az ablakból bámulom az utcát, és imádkozom, hogy ne essen baja. Hogy ne sétáljon bele egy légitámadásba, ne sorozza be a Hamász, és ne higgye egy mesterlövész, hogy a Hamász ügynöke. "rákig áll sorban, mire sikerül kenyeret szereznie. Amikor hazajön, annyit mond, hogy hatalmas az isten.
Mi a háromórás tűzszünet alatt mentünk el a lakásból, gyakorlatilag mindenki oda menekült, ahol azt remélte, hogy nem lőnek a zsidók. Azért mentünk el, mert két napja nem volt már folyó vizünk, nem tudjuk, hogy elzárták-e, vagy csak találatot kapott a vezeték.
A kisfiam, Monam nem sokat ért abból, ami történik. Esténként sír az ágyában, amióta kitört a háború, velünk alszik. Olyan kedves és vidám kisfiú volt régebben: már nem is emlékszem, hogy mikor láttam utoljára mosolyogni. Nem jár iskolába, nincsenek többé iskolák. A férjem tanítja imádkozni esténként. Azt reméljük, hogy nemsokára vége lesz a háborúnak, és látjuk még mosolyogni.
A kórház zsúfolásig tele, a környéke is. Az emberek az utcákon vagy a közeli házakban alszanak, sokan remélik, hogy ide nem lőnek az izraeliek. Rohamosan fogynak ki a készletekből, az orvosok napok óta nem alszanak, és ez látszik is rajtuk. Egy-egy órát tudnak csak pihenni, ha egyáltalán. Gyakorlatilag mindenhol operálnak, műtő az egész kórház. Kevés a gyógyszer és az orvosi eszköz. A súlyos sérülteket látják el először. Előfordul, hogy egy - a lábában repeszszilánkkal érkező - sebesültnek akár órákon át is várnia kell, ha az állapota stabilnak mondható.
Hallani a sebesültek és a haldoklók nyögéseit, a környéken óvatosan kell járni, hiszen mindenhol sírok vannak. Gyakran jelöletlen gödrökbe kerülnek az emberek, vagy ott maradnak a házak romjai alatt.
Azt hiszem, ennek a háborúnak az igazi hősei azok az orvosok, ápolók, akik nem törődve az állandó tűzharccal, mentik az embereket, akik autóba ülnek, és bemennek a harcok sűrűjébe, hogy kihozzák a sebesülteket. Sok orvos halt meg így - munkája teljesítése közben. Voltak, akik véletlenül haltak meg - ez is a háború borzalmai közé tartozik -, és voltak, akiket szándékosan öltek meg az izraeli katonák. Már itt, a kórházban hallottam, hogy állítólag iskolákat is bombáztak, és mecseteket is, ahol a civilek menedéket reméltek. Sokan gondolják, hogy mindannyiunkat meg akarnak ölni.
Ezt mondják a Hamász-katonák is. Mindenhol soroznak, ahol tudnak. A legkomolyabb érvük az, hogy a zsidók senkit sem akarnak életben hagyni, hogy olyanok vagyunk, mint Amerikának az indiánjai, és ugyanaz a szlogen. Csak a halott palesztin a jó palesztin.
Mi nem politizálunk, a férjem és az apósom sem fog fegyvert. Mi élni szeretnénk. Szeretnénk felnevelni a gyerekünket. Ha egyszer megint megnyitják a határt, Amerikába megyünk. Vagy bárhová, ahol békében lehet élni.
Egy ismerősünk házában kaptunk menedéket, egy tizenöt négyzetméteres szobában szállásolt el minket, neki is itt van a családja. A kórháztól körülbelül ötpercnyi gyalogútra vagyunk, az utcákon emberek imádkoznak a nap huszonnégy órájában, halottakért, békéért, azért, hogy Isten szánja meg az itt élő embereket. Közben a városban zajlanak a harcok, Izrael körülvette a várost, senki sem tud bejönni, sem elmenni. Azzal nyugtatnak minket, hogy ide biztosan nem fog lőni az izraeli hadsereg. Azért imádkozom, hogy a Hamász se ide vonuljon vissza, mert nem tudom, hol kereshetnénk máshol menedéket.
Amikor az unokaöcsém felhívott Amerikából, hogy ön egy személyes naplót szeretne az újságja számára, komolyan gondolkodóba estem, hogy mit is lehetne írni. Hogy mennyire tudják önök felfogni az országukban - és kérem, ne bántódjon meg, hogy ezt írom -, hogy milyen ez a háború. Nem tudják elképzelni, hogy milyen az, amikor nem eszem egész nap azért, hogy a gyerekem naponta kétszer ehessen, hogy tudomásul kell venni, hogy az, akivel délelőtt még beszélgettél, délutánra nincs többé. Mi így élünk.
Nem tudom, hogy mikor ér véget ez a háború, de mindennap azért imádkozom, hogy véget érjen. Isten bocsássa meg, de nem érdekel, hogy ki nyeri meg, csak azt szeretném, ha nem lenne több bombázás. A házunkban volt egy virágoskertem, szeretném látni még egyszer, hogyan nyílnak a rózsák. Ilyenekért imádkozom, és tudom, hogy a férjem is. Úgy írok most önnek, hogy kölcsönkértem a barátunk, Ali laptopját és egy mobillal lépünk fel az internetre. Nem tudom, hogy tudok-e válaszolni az üzenetére, ha ír. Kérem, nézze el, ha ez a levél nem felel meg az ön újságjába, de nem nagyon volt időm megformálni a gondolataimat. Az unokaöcsém, Naszer említette, hogy egyszer szeretne ellátogatni hozzánk. Ha vége ennek a háborúnak, szívesen látjuk. Addig arra kérem, hogy imádkozzon értünk.
Közreadja és fordította: Jászberényi Sándor
