Montpellier: Van apród

szerző
Halász Tamás
publikálva
2000/37. (09. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Útban a Costa Brava felé általános szokás csak úgy átrepeszteni Provance-on. Otthonról hozott szendvicseink már megszöktek a pillangóablakon, az itt maradottak erős bomlásban vannak, célként pedig már csak a katalán plázs lebeg előttünk. Pedig annyi minden miatt érdemes megállni. A durrdefekt mellett itt van például Montpellier városa.

Útban a Costa Brava felé általános szokás csak úgy átrepeszteni Provance-on. Otthonról hozott szendvicseink már megszöktek a pillangóablakon, az itt maradottak erős bomlásban vannak, célként pedig már csak a katalán plázs lebeg előttünk. Pedig annyi minden miatt érdemes megállni. A durrdefekt mellett itt van például Montpellier városa.

Ha már egy szomorú vonatkozásban felemlítettük az autós közlekedést, érdemes előre jeleznünk: Montpellier-be még a legfranciábbaknak is komoly kihívást jelent kocsival behajtani. Languedoc-Rousillon régió egymilliós székhelye a városrehabilitáció egyik furcsa példája. Már elhelyezkedése is különös: tenger közeli, de éppen nem tengerparti, folyója van ugyan, de a széleken folyik, zömmel lefedetten. Montpellier közepén tekintélyes középkori mag maradt fenn: e köré épült hagymahéjszerűen a számos új kerület. A kisebb dombon álló óváros továbbra is a város szíve maradt, dacára annak, hogy egy-egy oldalkocsis motor vagy szabadságát töltő japán szumóbirkózó még legszélesebb utcáján is komoly forgalmi bonyodalmat képes előidézni.

A praktikus provanszálok

így a föld alá vezették az autóutakat. Montpellier központja egy érett, lukacsos ementálira emlékeztet, amelynek járataiból dörzsölt helyiek tűnnek elő a legváratlanabb pillanatokban. A föld alatti város bonyolult alagúthálózata azonban csak a reménytelen tekergés első perceiben tűnik mókásnak: órák elteltével a vendégjátékosok a belvárostól már szinte bármilyen távolságra leteszik a kocsit, csakhogy végre kiszállhassanak.

A lepukkantság és az elegancia sajátosan franciás keveréke jellemzi a várost. Első nekifutásra nem könnyű felmérni a méreteket és a kínálkozó látnivalókat. Ha az ember például az óváros széli (természetesen szintén a föld alá süllyesztett) vasútállomásról lép ki a napvilágra, ódon kisvárost sejt maga körül, pár tízezres népességgel. Első sétája nyomán hajlamos "egynapos" turistaprogramnak érzékelni az eléje táruló látványt. Montpellier nem afféle azonnal érvényesülő típus, mint a közelében található N”mes vagy Avignon: nehezebben tárulkozik fel. Szűk utcái és a rálátást akadályozó, magas házfalai miatt pedig akár egy hétbe is beletelik, amíg mondjuk egy irdatlan székesegyházat felfedezünk. A modern városalakítás különböző hullámai azért nyitottak némi teret a sűrű városmagban. A Place de la Comédie, az óváros központi tere például mellbevágóan tágas és gyönyörű. A kikövezett sétateret különös építmények övezik: az Opera Comédie kisvárosian grandiózus, kedvesen lepukkant épülete, a kovácsoltvas erkélyek kilométereivel borított bérházcsodák mellett például találunk egy bizarr bevásárlóközpont üvegpiramist Polygone néven, szomszédjában pedig egy masztabákat idéző lakóházcsodát, a modern le Triangle-t. Az egészen pedig keresztülfut a város új szenzációja, az űrkorszakot idéző,

kapszulaszerű villamos

A térből indul el az Esplanade Charles de Gaulle, egy hatalmas, árnyas fákkal övezett sétatér, kávéházi asztalkák ezreivel. Az asztaloknál életvidám helyiek üldögélnek egy-egy pohár bor vagy kávé fölött, ahogy egy-egy rövid, élhető időszakban nálunk is szokás volt, az asztalkák között felállított táncpadlón pedig még tangózni meg keringőzni is lehet - ráadásul fényes nappal. A sétatér oldalában megrázó építmény húzódik Le Corum néven. A Titanic és egy tálalószekrény nászából született tíz-egynéhány éves építmény erős kétségeket ébreszt az emberben azt illetően, hogy létezik-e errefelé városképi bizottság, de a konferenciaközpont-operaház után a Corum kimondottan szerethető.

Az óváros talán legsármosabb tulajdonsága, hogy él. Nem lett skanzen, nincs preparált, mű középkor. Modernizálni is sikerült a lehető legemberibb módon. A szűk utcák kereszteződéseiben létrejött minden tenyérnyi vízszintes felületre került egy-egy asztalka, így elég könnyű átesni a kávézgatókon. Igaz, az óváros épületei többnyire jellegtelenek: a szinte egyetlen anyagból kifaragott, keskeny, magas házak között azonban lépten-nyomon elénk kerül egy-egy kora barokk palotácska, aragón királyi rezidencia. A legnagyobb látványosság azonban a Szent Péter-katedrális, a legbizarrabb történelmi épület, amit életemben láttam. A kis völgyben álló,

befejezetlen, ám lerombolt,

majd újjáépült templom láttán az utazó percekig csak némán áll. Aztán aláereszkedik, és a homlokzathoz furcsa hálómennyezettel illeszkedő, úgy húsz négyzetméter alapterületű, tenyérnyi kagylókövületekkel borított oszlopgigászokhoz simul, és átjárja valami megmagyarázhatatlan érzés.

Az óvárosi szolgáltatóipar nagyszerű. Van éjfélig nyitva tartó antikvárium, petróleumszagú, kétszáz éves péküzlet kétféle áruval, hozzáillő öregasszonnyal, breton palacsintázó, régiségbolt római amforákkal, piac, ahol az árusok ötdekás darabokat kanyarítanak le valami közveszélyes sajtszerűségből, és tartanak eléd kóstolni a halefjükön, hormonkezelés-gyanús óriásmacskák csengettyűs nyaklánccal, százfogú arab pincérlányok, a föld fölött lebegő, androgün táncosfiúk (Montpellier táncfesztiválok otthona), hajnalban utcakoncertező, maghrebi muzsikuszsenik a piac oldalában.

A városnak nincsen tengerpartja, de vonzáskörzetébe tartozik egy

szinte saját

nyaralóhely, Palavas. A busszal húsz percre lévő, balatoniasan hosszúra nyúlt partszakasz a szárazföldtől egy töltésekkel tagolt mocsaras beltengerrel (Etang de Pérols) válik el. Palavas kicsit kínos: összehajigált épületeivel hosszan elnyúlik, mint az őszi influenza. A Costa Brava-iaknál csak egy lehelettel jobb bazársorain pedig már feltűnnek bizonyos egyedek, akik az irdatlan (10 km) távolságot Montpellier-be, hála az égnek, soknak tartják. A tizenkét éves, amerikai Britney Spears-hasonmások és az örök-huncutcopfos német sörbarmok dominálta turistahadban előrenyomulva, mégis megelégedetten pillanthatjuk meg végül a tengert.

H

Montpellier-ben az a jó, hogy csak néhány helytörténésznek sikerült eddig felfedeznie. Álmos és nagyvonalú, bohém, de egy kicsit mégis szemérmes. Amikor elindulsz a falai közül, úgy érzed, mintha a város hagyna el téged, hogy majd folytassátok. Ha egyszer megint úgy gondolod, hogy Lloret de Mar célállomást egy félnapnyi Provance-szal érdemes megcsalni, rájössz például arra, hogy minden hiedelemmel ellentétben Montpellier nem drágább a különben szintén igéző Katalóniánál.

Halász Tamás

szerző
Halász Tamás
publikálva
2000/37. (09. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-Magyarország

még több Kis-Magyarország...

best of Narancs

Vélemény

még több Vélemény...