Az előző német államfő, Horst Köhler lemondása mindenkit váratlanul ért. Az immár második, egyben utolsó hivatali idejét töltő elnök népszerűsége töretlen volt még akkor is, ha egyes bírálói kevesellték a részéről azokat az elmélyülten kidolgozott beszédekben megnyilvánuló karakteres politikai, sőt erkölcsi állásfoglalásokat, amelyekkel az elődeinek általában sikerült felülemelkedniük a napi pártpolitikai választóvonalakon. Ezt gazdaságpolitikusi múltjával magyarázták: ő volt az egyike, ha nem a legfontosabbika azoknak a háttérembereknek, akik annak idején, még Helmut Kohl kancellársága idején német részről kidolgozták a maastrichti szerződést, az uniós gazdaságpolitika alapját. Később a Nemzetközi Valutaalap igazgatója lett, és ezután nyerte el az első számú - politikai szempontból lényegében súlytalan - német politikai tisztséget.
A lemondását egy, a német közegben alighanem tényleg kevéssé szerencsés nyilatkozata előzte meg, amelyben - az afganisztáni német békefenntartóknál tett látogatását követően - azt fejtegette, hogy egy annyira exportorientált államnak, mint Németország, olykor
gazdasági érdekei védelmében
is részt kell vennie külföldi katonai missziókban. Az afganisztáni jelenlét a hidegháborús időszak antifasizmussal kevert pacifizmusán felnőtt német baloldali közvéleményt eleve felháborodással tölti el. Hiába magyarázkodott Köhler, hogy amit mondott, azt nem Afganisztánra, hanem például a szomáliai kalózok elleni fellépésre értette, a sajtó tovább rágódott a szavain. Õ pedig bedobta a törülközőt, az államelnöki intézménynyel szembeni köteles tisztelet megszűnésére hivatkozva. Azóta a hírmagyarázók tovább találgattak, és felhozzák például, hogy Köhler az őt annak idején hatalomra segítő kormánykoalíció részéről egyre kevesebb támogatást érzékelt. Igaz, államfőként sokat frissített gazdaságpolitikai nézetein, és a mostani válságos időszakban keményen ostorozta a bankokat és általában a gazdasági élet szereplőit, miközben az érdeklődése egyre inkább a környezetvédelem és Afrika megsegítése felé fordult. Ez az átlagember fülének jól csengett, a politikai osztály viszont nem igazán tudott mit kezdeni Köhler nézeteivel. Ráadásul a lemondását utólag a tisztségéhez méltatlanul indokolatlannak, elsietettnek, hisztérikusan sértődöttnek értékelték.
Mindez persze nem változtatott a helyzeten, úgyhogy az Angela Merkel vezetésével kormányzó jobbközép koalíciónak, amely a belső egyetértés hiánya miatt kevés határozott lépést tudott felmutatni, ráadásul az elmúlt hónapok európai válságkezelő intézkedései során újabb és újabb konfliktusokba keveredett kül- és belföldön egyaránt, még jól is jöhetett volna a váratlan fordulat. Lehetősége nyílt ugyanis arra, hogy a törvényben előírt egy hónap folyamán olyan államfőjelöltet prezentáljon a szövetségi gyűlésnek, amelyet az magabiztos többséggel elfogad, ezzel a sorok jelképesen összezáródnak, és mintegy elölről lehet kezdeni az eddig egyre népszerűtlenebb kormányzást.
Kézenfekvő, egyértelműen elfogadott jobboldali jelölt azonban nem volt - illetve lett egy, mégpedig Joachim Gauck, akit azonban nem a koalíciós pártok, hanem
gyors és meglepően ügyes
politikai húzással az ellenzéki zöldek és a szocdemek javasoltak. A hetvenéves egykori keletnémet polgárjogi aktivista 1990 és 2000 között az egykori titkosszolgálat és besúgóhálózata, a Stasi aktáit feldolgozó, általában csak "Gauck-hivatalként" emlegetett intézményt irányította, azóta pedig emberi jogi kérdésekben hallatja a hangját, inkább konzervatív-liberális, mint baloldali nézeteket hangoztatva, miközben baloldali liberális konzervatívként és felvilágosult patriótaként határozza meg magát. A kereszténydemokrata pártelit azonban úgy ítélte meg, hogy a saját belső ellentétei közepette nem mondhat le önálló jelölt állításáról. Így került képbe a kora ifjúsága óta a Kereszténydemokrata Unióban politizáló, pártberkekben népszerű, pozíciójában pedig sikeres alsó-szászországi miniszterelnök, Christian Wulff. (A világias német belpolitika rejtett viszonyaira jellemző módon a párton belül sokan üdvözölték, hogy végre egy katolikus foglalhatja el az elnöki hivatalt.)
Miután a német államfőt nem közvetlenül választják - épp Köhler vetette föl, hogy ezen változtatni kellene -, a procedúra általában mérsékelten érdekli az átlagembereket, most viszont, hogy túlságosan is feltárultak a közvetlen politikai indítékok, Gauck egyértelműen pártok fölötti figurája és karizmatikus alakja egyfajta politikaellenes hevület szimbóluma lett. A közvélemény-kutatások rendre népszerűbbnek mutatták az ellenfelénél, jobboldali politikusok rendre nyilatkoztak úgy, hogy ők maguk is szívesen látnák a volt keletnémet ellenzékit az ország élén. (Más kérdés, hogy maga a jelölés persze szintén rideg belpolitikai kalkuláción - Merkel ellehetetlenítésének a szándékán - alapult.)
A szövetségi gyűlés egyfelől a Bundestag, a szövetségi parlament tagjaiból, másfelől az egyes államok alapjában véve a helyi képviseleti arányoknak megfelelően választott képviselőiből áll. A testületen belül a kormánykoalíciónak biztos abszolút többsége van - ehhez képest a szavazás első két fordulójában Wulff nem kapta meg az abszolút többséget. A német alkotmány leszögezi ugyan, hogy a szavazás során senkit sem köthet semmiféle utasítás, de a harmadik körben helyreállt a megbomlott pártfegyelem, így Merkel jelöltje végül célba ért. Ami azonban elég volt a győzelemhez, az az összezáráshoz és újrakezdéshez aligha: a kancellár helyzete távolról sem szilárdult meg.
A baloldal legszélén a Balpárt saját jelöltet indított, és a finisben sem volt hajlandó Gauck mellé állni. Nehéz ezt másképp értelmezni, mint az elszakadás deklarált képtelenségét a pártállami múlttól. A szocdemek és a zöldek tehát újból megbizonyosodhattak arról, hogy egyelőre semmiképp sem kerülhetnének kormányképes pozícióba. És így a kancellárnak sem kell komoly bizalmi válságtól tartania.
