Német gazdaság: Gondoskodás nélkül

szerző
Schauschitz Attila
publikálva
1997/10. (03. 06.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Hol van már a menekültotthonok lángolása a germán éjszakában, skinheadek néha még büntetnek kicsit, na jó, időnként ölnek, de aztán szaladnak is sokat dühös autonómok elől. Vagy már nem is tudni, kicsodák, csak úgy nekiesnek húszan botokkal az utasoknak, mint legutóbb a berlini gyorsvasúton, s azóta sem világos, miért. Ami ezenkívül van, az szürke, száraz gazdaság - adóreform, bérköltségek, versenyképesség.

Hol van már a menekültotthonok lángolása a germán éjszakában, skinheadek néha még büntetnek kicsit, na jó, időnként ölnek, de aztán szaladnak is sokat dühös autonómok elől. Vagy már nem is tudni, kicsodák, csak úgy nekiesnek húszan botokkal az utasoknak, mint legutóbb a berlini gyorsvasúton, s azóta sem világos, miért. Ami ezenkívül van, az szürke, száraz gazdaság - adóreform, bérköltségek, versenyképesség.

Hirtelen annyi (lassan ötmillió) lett a munkanélküli, amennyi még soha Némethonban, még Weimarban se, amiből pedig tudjuk, mi lett. Ezzel ijesztgetik egymást a németek, hogy majd meglátjátok, milyenek vagyunk, ha baj van, s mintha a kancellár sem hinné úgy igazán ezt az egész demokráciát, hiszen az a legfőbb kultúrantropológiai érve az európai egyesítés mellett, hogy a német nem maradhat csak úgy magára a világban, mert abban a pillanatban veszélyes lesz.

Az idő sürget

Ijedtében a politikai elit is összeült, kormány és ellenzék, Kohl és Lafontaine együtt, hogy megegyezzenek a tervezett adóreformban (megállapodás, ha egyáltalán, úgy húsvét magasságában) - csak a zöldeket, na meg a keletnémet utódkommunistákat golyózták ki a tárgyalásokról. Ez a parlamenten kívüli alkudozás amúgy nem teljesen magától értetődő, de nem megy másképp.

Mert Németországban, ha fontos dologról van szó, nem lehet az ellenzék, vagyis a szociáldemokraták nélkül kormányozni. Ténylegesen, a döntések gyakorlatában nagykoalíció működik, még ha a kifejezést nem is szereti különösebben egyik fél sem. Hiszen hiába a képviselőházi kereszténydemokrata-liberális többség, ha a tartományokat képviselő szövetségi tanácsban, a parlament egyfajta felsőházában, amelynek egyetértésére számos törvényhez szükség van, a szocdemek az erősebbek.

Így aztán, ha nagyon akarják, jó sokáig tudnak kekeckedni, s a kormánykoalíció éppen a tökölést szeretné elkerülni. Az idő sürget, ráadásul nem valami mellékes reformocskáról van szó, hanem olyan adócsökkentésről (lásd A reform maga című keretest), amilyen Németországban nem volt még soha, a világon is ritkán. Legutóbb talán Ronald Reagan merészkedett ilyesmire.

Németország most, a kilencvenes években érkezett annak a lényegében gazdasági, de következményeiben társadalmat felforgató korszakváltásnak a küszöbére, amely más nyugati országokban már a nyolcvanas években elkezdődött. A németek még nem akarják tudni, de az államkapitalizmusnak és a szociális államnak vége. Kisgyermekes szociális segélyezettek ezentúl aligha nyaralnak állami pénzből Mallorcán. A szociális kiadásokon való matatás mellett évek óta bütykölnek a társadalombiztosításon. A gazdasági kényszerek megrendítették a szakszervezetek bérszabályozó hatalmát. A konzervatív-liberális koalíció elkezdte s makacsul folytatja az állami monopóliumok lebontását. Privatizálják és felkészítik a konkurenciára a postát, a vasutat és az energiaszolgáltatást. Az adóreform, a jövedelmek központosításának és újraelosztásának mérséklése a következő lépés.

Túl sok minden történt ahhoz, hogy ne így legyen: a kilencvenes évtizedbe két egyesítés (a belnémet és az európai) és egy világgazdasági forradalom szorult. Az államháztartás belerokkant az NDK-ba, az államadósság már kétbillió márkához közelít. A szakszervezetek visszafogják ugyan magukat a béremelésnél, a kamatok alacsonyabbak, mint valaha, de a gazdasági növekedés így sem, sehogy sem akar megindulni. A volt NDK még mindig eltartásra szorul, amikor a közös valutával megkezdődik az európai egyesülés, további megszorításokra kényszerítve az államháztartást.

Autók helyett tudást

Közben pedig robbanva tágul a világgazdaság, gépgyártásban megőszült német családapákat ijesztget este a tévében a globalizáció, s hogy már nemcsak nagy gyárak kellenek, hanem sok kis- és közepes vállalkozás, autók helyett tudást és információt kéne szolgáltatni, előállítani, közvetíteni. Ez szívná fel a hagyományos iparágak racionalizálásában felszabaduló, elbocsátott munkaerőt. A német embernek, aki eddig a nagy, lomha munkaszervezetet becsülte, mert ez jutalmazta jó bérrel, biztonsággal (s büntette súlyos adóval, ha másra, többre vágyott), most a kicsiny, fürge magánvállalkozást kellene megkedvelnie.

A szociális gondoskodás leépítése és a piaci verseny szorgalmazása körül nagy az ellenzéki és szakszervezeti zsivaj. De az adóreformról folytatott vita, hogy a szocdemek csak a részletekkel pepecselnek, ám nem vonják kétségbe a koncepciót, mutatja az alternatíva hiányát. Akkor miért nem mindjárt nagykoalíció? - kérdezik és jósolják is a 98-as választások utánra sokan. De ezt aligha lehet így előre bemondani: a pártoknak az egymással folytatott versenyben kell igazolniuk létüket, fenntartva legalább a politikai alternatíva látszatát.

Schauschitz Attila

(Berlin)


A reform maga

A kormány látszólag nagyot lendített a reformmal; de hogy mennyi benne az izom, s mekkora lesz a dobás, csak később fog kiderülni. A leglátványosabb az adókulcsok változása: 1999 elejétől 53 százalékról 39 százalékra csökkenne a legmagasabb személyi jövedelemadó, ezt évi 90 ezer márka felett kellene fizetni. Erőteljes a csökkenés alul is: 26 százalékról 15 százalékra. Ennyit fizetnének az évente 13 és 18 ezer márka között keresők. A kettő közé eső sávban 22,5 százalék és 39 százalék között adóznának. 47-ről 40 százalékra csökkenne a vállalkozói jövedelem, 45-ről 35 százalékra az újra beruházott vállalati nyereség legmagasabb adókulcsa.

Ez évente több mint 80 milliárd márkát hagyna az adófizetők, vállalkozók és fogyasztók zsebében, amitől már lehetne várni némi élénkülést. Az adócsökkentés azonban mintegy hetven adókedvezmény amúgy értelmes (az adórendszert egyszerűsítő), de az említett összeget közel 40 milliárddal szűkítő megszüntetésével párosulna. Az európai valutaunió, a stabilitási kritériumok évében a német költségvetés még ennyi kiesést sem mer vállalni: vagy a forgalmi, vagy a fogyasztási adók emelésével további jó tízmilliárdot szeretnének visszahozni. Így azonban kétséges, hogy - évi 800 milliárdos adóbevétel mellett - várható-e döntő változás az adófizetőknél végül megmaradó közel 30 milliárdtól.

Ránézésre a legmagasabb és legalacsonyabb jövedelműek lennének az adóreform nyertesei. Az előbbiek nyereségét azonban csökkenti az adóleírási kedvezmények megszüntetése, közülük eddig is csak a tökhülyék fizettek 53 százalékot, sokan pedig semmit. A reform relatív vesztesei a középrétegek, az évi 40 és 80 ezer márka között keresők: itt a legkisebb a különbség a régi és új adózás között, különösen, hogy őket is sújtja a kedvezmények megszüntetése. Ezeknek az elvileg leginkább innovatív rétegeknek a viszonylagos büntetése tűnik a reform egyik fő gyengeségének.

A tárgyalások kormány és ellenzék között a következőkről folynak: a szociáldemokraták semmiképpen sem akarnak belemenni például a különműszakok pótlékának megadóztatásába. Évi 13-ról 14 ezer márkára emelnék az adómentes jövedelem határát. Sokallják a legnagyobb adókulcs csökkentését is, de nem mondják meg, mennyire. Ami a reform finanszírozását illeti, a forgalmi adó helyett a fogyasztási adók, mindenekelőtt a benzinadó növelését javasolják. A téthez és a problémához képest nem tűnnek komolynak a kifogások. Ez egyfelől segítheti a megegyezést, másrészt azonban az így sem eléggé erőteljes reform felvizezéséhez vezethet.


Gazdasági szempontok

Az adócsökkentés két módon lendíthet a konjunktúrán: a kínálat és a kereslet növelésével. Először is több marad a vállalkozóknál: beruházási képességük és vele együtt a munkahelyek száma növekszik. A kormány elsősorban erre épít, ezért akarja radikálisan csökkenteni a legmagasabb adókulcsot. Másodszor: az adócsökkentés több jövedelmet hagy mindenkinél, ami növeli a fogyasztást, a keresletet, s így közvetve ösztönzi a termelést. Ez a gazdaság élénkítésének hagyományosan szociáldemokrata elképzelése, ezért kardoskodnak a szocdemek mindenekelőtt az alacsony és közepes jövedelműek tehermentesítése mellett. Mindenképpen fontos, hogy minél előbb bevezessék az adócsökkentést, mert hírére a vállalkozó csak kivár, odahaza szöszmötöl, nem beruház.

Mind a kínálati, mind a keresleti hatás jól működhet egy zárt nemzetgazdaságban. A mai, nyitott világgazdaságban azonban semmi sem garantálja, hogy a német vállalkozó Németországban fog befektetni, vagy hogy a megnövekedett keresletet a hazai termelők, s nem a külföldi versenytársak fogják kielégíteni. Az adócsökkentés mindkét hatása csak akkor érvényesülhet, ha kifizetődő, illetve versenyképes a hazai termelés. A német gazdaság egyik alapvető problémája azonban végső soron éppen ez: a nemzetközi viszonylatban magas bérköltségek.

szerző
Schauschitz Attila
publikálva
1997/10. (03. 06.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-Magyarország

még több Kis-Magyarország...

best of Narancs

Vélemény

még több Vélemény...