Oroszország két választás között: Birodalmi bábszínház

szerző
Vígh Zoltán
publikálva
1996/26. (06. 27.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Borisz Vitézovics, miután ha kevéssel is, de megnyerte az elnökválasztás első fordulóját, tovább csépelné a kommunista ördög rusnya buciját. Hű palacsintasütőjéül a június 16-án közel 15 százalékot szerzett Lebegy tábornok csapott fel; ők ketten meg a liberális Javlinszkij a maga 8 százalékával, akinek akár a miniszterelnökség is kinézhet, verhetetlennek tűnnek egy héttel július 3-a előtt. Ráadásul Jelcin nagymamucikájának báli legyezője a múlt héten négy galád összeesküvő fejére is lesújtott.

Borisz Vitézovics, miután ha kevéssel is, de megnyerte az elnökválasztás első fordulóját, tovább csépelné a kommunista ördög rusnya buciját. Hű palacsintasütőjéül a június 16-án közel 15 százalékot szerzett Lebegy tábornok csapott fel; ők ketten meg a liberális Javlinszkij a maga 8 százalékával, akinek akár a miniszterelnökség is kinézhet, verhetetlennek tűnnek egy héttel július 3-a előtt. Ráadásul Jelcin nagymamucikájának báli legyezője a múlt héten négy galád összeesküvő fejére is lesújtott.

Amit Lebegy tábornok véghezvitt, bravúr. Fél évvel azután, hogy a parlamenti választásokon viszonylagos kudarcot vallott, jócskán kárpótolta magát. Tavaly decemberben az Orosz Közösségek Kongresszusa nevű és megállapíthatatlan orientációjú párt egyik vezetőjeként indult. Bár ő bekerült a dumába, a párt elvérzett. Az eredmény arra késztette Lebegyet, hogy ezentúl önálló politikusként próbáljon megjelenni. Jól ráérzett arra, milyen arculat és program kelti a legkedvezőbb hatást: felhagyott azzal a harsány reklámmal, ami olyan kevés szavazatot hozott tavalyi pártjának, és helyette gyakran adott miniinterjúkat szinte az összes lapnak és tévéállomásnak. Az amúgy is lakonikus katona következetesen egyetlen dologról beszélt: legyen végre rend. És csodák csodája, mindenki egyetértett vele.

A demokrata táboron belül sokan tartottak attól, hogy Lebegy rendpártisága és orosz nacionalizmusa miatt végül egy blokkba kerül az úgynevezett "népi-hazafias" erőkkel, ahogy Zjuganov támogatói magukat nevezik. A tábornok azonban remekül manőverezett: egy darabig kísérletezett a "harmadik erő" létrehozásával is. A kommunistákkal és Jelcinnel egyformán szemben álló koalíció Grigorij Javlinszkij liberális pártján kívül magában foglalta volna Gorbacsov agytrösztjét és Jegor Gajdar alaposan megtépázott csapatát, az "Oroszország Demokratikus Választását". Három elnökjelölt persze kissé sok egy olyan szövetségben, amelynek így sincs reális esélye a hatalom megszerzésére. Lebegy tehát tovább gravitált. Második ügyes húzása az volt, hogy észrevette: az orosz választók nagy része az új rendszerre szavazna, de Jelcin erélytelensége elbizonytalanítja őket. Mivel Oroszországban még ma is az egyeduralkodó államfő személye a legfontosabb garancia arra, hogy alapjában milyen a politika, érthető, ha az állam polgárai egy erőteljes, energikus elnököt akarnak látni. Jelcin nem véletlenül szambázta végig korteskörútját, s győzködte szabályos akrobatamutatványokkal a népet arról, milyen remek formában van. Ám a profi ökölvívó küllemű Lebegyből egyszerűen sugárzik az őserő.

Az obsitos ejtőernyős emellett könnyen érthető gazdasági programmal állt elő, amelyben a magántulajdon és magánvállalkozás szabadsága mellett érvelt. Az állam feladatának csupán azt szabta, hogy gondoskodjon a tőke működésének feltételeiről. Ezek után tényleg nehéz lett volna őt a véresszájú soviniszták közé sorolni. A választási taktika bevált: Lebegy besöpörte az ingadozók, a csalódott demokraták és a mérsékelt nacionalisták szavazatait, és utána büszkén hirdethette, milyen árat kér saját magáért.

A tökéletes katona

A mai orosz katonai vezetés legtöbb tagjához hasonlóan Alekszandr Lebegy altábornagy is a légideszant-csapatoknál kezdte pályafutását. Nemzedéke szokásos karrierjét futotta be: harcolt Afganisztánban, elvégezte a Frunze Akadémiát, és a deszanterők törzsében várta, hogy történjen valami. A valami 1991 augusztusában következett be. A puccs során komoly veszélynek tűnt, hogy Janajevék támadást indítanak a moszkvai Fehér Ház és benne Borisz Jelcin ellen. Ekkor érkezett oda a rjazanyi ejtőernyős hadosztály egy zászlóalja, Lebegy parancsnoksága alatt, hogy gondoskodjon a védelemről. A roham elmaradt.

Aztán 1992 nyarán átvette a Moldovában állomásozó és már eléggé szétzilálódott 14. hadsereg vezetését. A Dnyeszter menti szakadárok és a chisinaui kormány erői között kirobbant harcoknak már több száz áldozata volt. Lebegy nem késlekedett: tüzérségi és páncélosfölényét kihasználva véget vetett az összecsapásoknak. Moldovában és Moszkvában is sokan úgy vélték, a tábornok nyíltan a szeparatisták oldalára állt valamiféle szovjet restauráció reményében. Lebegy azonban tagadta ezt; szerinte csak a status quo elfogadására kényszerítette a harcoló feleket. Bár a szakadárok hősként ünnepelték, a parancsnok nem titkolt megvetéssel nyilatkozott a tyiraszpoli miniállam fantaszta és korrumpált vezetéséről. Saját 14. hadseregét, amely alig számlált többet tízezer főnél (és zömében hivatásos katonákból állt), a jövendő orosz haderőreform modelljének tekintette. Megvetéssel nyilatkozott feletteséről, Pavel Gracsov védelmi miniszterről. Amikor nyíltan elítélte a csecsenföldi háborút, leváltották. Gracsov egyébként minden tőle telhetőt megtett, hogy kompromittáló bizonyítékokat szerezzen Lebegyről. A 14. hadsereg gazdálkodását revizorok hada vizsgálta; bizonyítani azonban semmit sem lehetett. Lebegy, a korrupcióellenes harc hőse egyelőre makulátlanul tiszta.

A vezércsel

A választásokat követő nap reggelén Gracsov benyújtotta lemondását Jelcinnek, aki szó szerint percekkel később kinevezte Lebegyet az ország egyik legbefolyásosabb tisztségviselőjének. A gyorsaság, amellyel az elnök rávetette magát tegnapi riválisára, nyilvánvalóvá tette, hogy az ügyletet előre megbeszélték. A hadsereg általános válságáért részben, a csecsen háborúért egyetemlegesen felelősnek tartott Gracsov menesztéséről is már hónapok óta pletykáltak Moszkvában. Az elnöki adminisztráció ilyen mértékű felforgatására azonban senki sem számított.

A nemzetbiztonsági tanács élén Lebegy - legalábbis a mostani felállás szerint - az elnök és Csernomirgyin miniszterelnök után Oroszország harmadik legerősebb embere, aki összehangolja a bűnözés, a terrorizmus és a korrupció elleni harcot, no meg gatyába rázza a teljes véderőt, s ha kell, fél kézzel megállítja a keletre törtető NATO-t. A testület hatékonyságáról nehéz véleményt alkotni: immár négy éve működik ugyan, de a fenti sorskérdések egyikét sem oldotta meg. Rosszmájú moszkvai firkászok pedig gyorsan hasonló vonásokat fedeztek fel egy másik tábornok közelmúltban befutott karrierjében. Alekszandr Ruckoj szintén Jelcin környezetében tartózkodott 1991 augusztusában, s később alelnöke lett, akire a szervezett bűnözés elleni harcot bízták. Ehelyett kisvártatva következett a kegyvesztés, s ezután következett a némi lövöldözéssel egybekötött "Kié a Fehér Ház?" vetélkedő 1993 októberében.

A nemzetbiztonsági tanácsot sokan előszeretettel hasonlítják az SZKP politikai bizottságához; ez a testület helyettesíti a valódi kormányt Oroszországban. Felépítése, feladata sokkal hívebben tükrözi az orosz elnöki abszolutizmus rendszerét, mint az ország alkotmánya. Világos, hogy a nemzetbiztonsági tanács feje az elnök. A titkár mindössze koordinál, szervez és egyeztet. Hogy Lebegy ennél többet akar vagy képes-e csinálni, még nem világos. A tagok közt minden esetben ott találjuk a miniszterelnököt, a külügyminisztert, az erőszakszervezetek vezetőit (hadügy, belügy, belbiztonság), és rendszerint alelnöki szinten képviselteti magát a törvényhozás két háza. De néha már kalamajka származott abból, hogy a tagság vajon konkrét személyeknek vagy az általuk betöltött tisztségnek szól. A tanács saját kiterjedt apparátust mozgat, amely időnként utasításokat fogalmaz más kormányszervek részére.

A balhé

Az éjszaka, amelyen egy egész orosz hatalmi klikk megbukott, ártatlanul kezdődött. Jelcin kampánystábjának két érdemdús tagja kilépni készült a kormányépületből, amikor civil ruhás államvédelmisek és géppisztolyos rendőrök tucatjai vették őket körül. Utána már csak az biztos, hogy vallatták őket a kampány bizalmas részleteiről. A kihallgatást vezető tisztek meglepően jól értesültek voltak, ismertek olyan neveket és adatokat, amelyek a két fogva tartott szerint csakis Jelcin környezetének legbelsőbb körei előtt ismertek. De az akció most nem maradhatott az operatív tisztek szolgálati titka. Előbb az NTV független tévéállomás, majd a legnagyobb országos csatorna, az ORT riporterei is megjelentek a kormány épülete előtt. A botrány menthetetlenül kitört, és ezen nem segített már a biztonsági szolgálat ügyetlen meséje (a két letartóztatott állítólag félmillió dollár készpénzzel akart elszelelni).

És ismét egy-két óra múlva újabb fejek hullottak. Távozott posztjáról Alekszandr Korzsakov, az elnöki testőrség vezetője, Mihail Barszukov, a szövetségi biztonsági szolgálat (FSZB) igazgatója és ráadásként Oleg Szoszkovec első miniszterelnök-helyettes, aki elsődlegesen a hadiipari komplexumot felügyelte. Korai lenne megítélni, hogy a fülledt moszkvai nyáréjszakán ki kinek állított csapdát, a kínos incidens azonban jól jött a frissen kinevezett Lebegy számára, aki egy csapásra megszabadult összes számba vehető ellenfelétől. Ujjongásban tört ki a Jelcin körüli jófiúk tábora is, és egyenesen a "lopakodó puccs" leveréséről beszéltek.

A három testőr és barátjuk, Szoszkovec

A leváltottak mindegyike ugyanazon politikai csoporthoz tartozik. Gracsov, Korzsakov és Barszukov a bizantinus hatalmi harcokban együtt reprezentálták az oroszországi szoldateszka gátlástalan törtetését. A volt védelmi miniszter az elfuserált, több mint harmincezer ember halálát követelő csecsen háborún kívül belebonyolódott egy sor más törvénytelenségbe. A Németországból kivont Nyugati Hadseregcsoport felderítetlen kereskedelmi üzletei és a védelmi minisztérium isten tudja honnan beszerzett luxus Mercedesei nem tettek jót Gracsov imidzsének. Pedig Jelcin tavaly még azt mondta róla, hogy minden idők legjobb hadügyminisztere áll az oldalán. Most azonban, amikor az elnök bejelentette a leváltásokat, csak Korzsakov nevének említésekor komorodott el az arca. Hiába, a főtestőr szinte összenőtt vele. Na jó, időnként hülyeségeket mondott és csinált, beavatkozott a politikába, kitartóan a választások elhalasztását javasolta elnöke ellenében, de teniszezni mindig jó volt vele. Barszukov meg szabályos majmot csinált magából és a KGB maradékából, amikor Pervomajszkojénál halomra lövette a túszokat, mialatt - mint sajtótájékoztatóján elfuvolázta - a csecsen terroristák azért tudtak elmenekülni, mert mezítláb futottak a fagyos szántáson. És hiába forgatta fel Misa Barszukov Moszkvát angol kémek után, a külügyminisztérium a csöppet sem puhány Primakov utasítására szép csendben elrendezte az egész affért a londoni Foreign Office-szal.

Győztesnek most azok érzik magukat, akik az utóbbi másfél évben rendre a katonai-hadiipari klánnal viaskodtak. Most végre elégedetten hátradőlhet Viktor Csernomirgyin miniszterelnök, mert energiabirodalmának roppant bevételeire egy darabig nem aspirálnak mások. A kormányfő szövetségese volt ebben a harcban Jurij Luzskov moszkvai polgármester és az egyik legnagyobb oroszországi pénzintézet, a MOSZT bank vezetése is. Tavaly a három testőr és hű barátjuk, d´Artagnan-Szoszkovec a betegeskedő Jelcin háta mögött leplezetlen háborút kezdtek a gazdasági hatalomért. Az elnöki testőrség kommandósai betörtek a moszkvai polgármesteri hivatal épületébe (az egykori KGST-palotába), és házkutatást tartottak a MOSZT ottani irodáiban. (Lehet, hogy már akkor a hiányzó félmillió dezsőt keresték.)

A keményvonalasok ügyes megbuktatása után elégedett lehet Borisz Jelcin is. Na bumm, elvesztette egy-két lelkes teniszpartnerét, de legalább egy darabig senki sem vonja nyíltan kétségbe, hogy akár tisztességesen is meg tudja nyerni az elnökválasztást.

Fellélegezhet Anatolij Csubajsz, a tavaly decemberi parlamenti választások után durván farba rúgott miniszterelnök-helyettes, aki az első, 1991-es Jelcin-kormány utolsó mohikánjaként vezényelgette a privatizációt, s akit ezért milliók gyűlöltek meg. (S vajh, ki volt a fő hangulatszító? Úgy van, Lebegy!) Csubajsz ellenben most köszönetet mondott a tábornoknak, hogy segített leleplezni a népellenes összeesküvők bandáját, s remélhetőleg továbbra is gondoskodni fog arról, hogy izmainak egyetlen megfeszítésével halálra rémissze őket. A hatalom belső köreibe visszaevickélő Csubajsz talán már akkor sem vette komolyan saját kegyvesztettségét, amikor Jelcin mindenki füle hallatára vele magyarázta a soros elnöki párt, a Házunk, Oroszország gyenge szereplését. Vagy talán már túlzottan lefoglalta új munkája, az elnökválasztási kampány szervezése.

Most már csak azt kellene tudni, hogy ha az orosz hatalmi libikóka fel-le ugrásaiban semmi sem végleges, mi lesz a következő kör. Merthogy ezúttal (sem) lehet beszélni a liberális és demokratikus erők jogos diadaláról, az tuti. Még akkor sem, ha az ideiglenes kegyvesztettek eltűnése ezúttal minden jóérzésű bábszínházrajongó számára örömteli fejlemény.

Vígh Zoltán

szerző
Vígh Zoltán
publikálva
1996/26. (06. 27.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-Magyarország

még több Kis-Magyarország...

best of Narancs

Vélemény

még több Vélemény...