Oroszország nagy magánya: Hideg béke, hideg barátság

szerző
Vígh Zoltán
publikálva
1997/5. (01. 30.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Önálló létének hatodik esztendejében Oroszország változatlanul csak sodródik a nagyvilágban. Afféle hetedik kontinensként keresi a helyét Európa és Ázsia között. Igazi barátok és szövetségesek nélkül viszont ez a bolyongás még sokáig tarthat.

Van abban valami végzetszerűség, ahogy a Független Államok Közösségének vezetői hiábavalóan erőltetik a volt szovjet tagköztársaságok reintegrációját. Csak írják alá a közös deklarációkat, egyesülési szerződéseket és vámuniókat, az országok meg közben sebesen spriccelnek szanaszét. Oroszországban a birodalom felbomlásának ötödik évfordulója kapcsán számtalanszor feltették a kérdést: ki verte szét a Szovjetuniót? A vádló ujjak legtöbbször Mihail Gorbacsov félreismerhetetlen koponyájára mutatnak, s hiába tiltakozik Gorbi kézzel-lábbal, hogy ő 1991 vége felé éppen hogy meg akarta menteni a szövetségbe forrt szabad köztársaságokat, meg hogy Jelcin volt az, aki gátlástalanul erőltette az orosz és a többi nemzeti szuverenitás megerősítését, a történelmi bűnt nem moshatja le magáról.

Annál kevésbé, mert az oroszokat elérte a szovjet korszak utáni

nosztalgiahullám

Nem komolyan persze, csak annyira, mint minden letűnt és soha vissza nem hozható kor esetében: a brezsnyevi éra paranoid bája (vagyis az előre kijelölt életpálya, a szerény létbiztonság és az állampolgár joga, hogy nyilvánosan dicsőítse, bizalmas körben meg gyalázhassa a rendszert) évtizedeken át megszokott környezetet biztosított. Most, hogy a kapitalizmus szele süvít a sztyeppén, millióknak okoz egy-két jó pillanatot, ha legalább fantáziájukban néhány percre visszalépnek abba a korba, amikor kivételes szerencsének számított, hogy a magazinban egyszerre akadt tej, kenyér és tojás.

A volt szovjet köztársaságok újraegyesítésének óhaja részint hasonló forrásból fakad, de óvatosan kell bánni a jelzőkkel: nem biztos, hogy retrográd, imperialista eszmék fertőzik az orosz társadalom nagyobbik részét. Lehet, hogy egyszerűen csak kellemetlen, ha a kijevi nagynéni kofferjeit két ország vámosai is átkutatják, mire Moszkvába ér.

Vagyis az egyesülés ötlete népszerű, a politikusok éjjel-nappal szajkóznak róla, előnyei szemmel láthatók. Akkor meg mi a bánatnak nem állnak össze, mint a veterán rockzenészek, legalább egy nosztalgiakoncertre? A nemzetközösség vezetői ilyenkor szoktak hümmögni, szájukat rágni és egymást okolni. Borisz Jelcin tavalyi kampányának egyik látványos húzása volt, hogy négyoldalú szövetséget kötött a FÁK-on belüli integráció elmélyítésére Ukrajnával, Kazahsztánnal és Belarusszal. A papír azóta is megvan róla, dokument jeszty. A furfangos Nazarbajev kazah elnök ennek ellenére Oroszországot vádolja azzal, hogy hátráltatja a közeledést, illetve azzal, hogy érdektelenséget mutat a volt szovjet Közép-Ázsia iránt.

(Való igaz, emiatt talán egyedül Rahmonov tádzsik elnök az, akit éppen a gutaütés kerülget. Híre ment ugyanis, hogy Moszkva esetleg kivonja csapatait az állandó polgárháborús veszélynek kitett köztársaságból. Mert ha a 201. hadosztály otthagyja a tádzsik-afgán határt, az iszlám ellenzék akadálytalanul visszavághat a korábbi vereségekért és üldöztetésekért. Az oroszoknak Dusanbe, a főváros már egy ramadáni imát sem ér.) Az ázsiaiak persze nemrég újabb jelét adták, hogy Moszkva nélkül is szép az élet. Saját külön bejáratú integrációs törekvéseiket megtetézték azzal, hogy örök barátsági szerződést írtak alá egymással, az üzbég kormány pedig azt a mosolygós üzenetet küldte az aggódó Európának, hogy kimondottan tetszik neki a NATO-bővítés gondolata. Lehet, ezzel csak az oroszok orra alá szerettek volna egy kis borsot törni, de ha kiderül, hogy hamarosan Üzbegisztán is kéri felvételét a NATO-ba, Brüsszelben vonyítani fognak.

A nemzetközösség országai tehát egyáltalán nem készülnek egymásba gabalyodni. A Kaukázusontúl vidékén Örményország igényli ugyan az orosz katonai jelenlétet (elvégre a szomszédban ott vannak az azeriekkel rokon törökök is), egyszersmind vidáman megszállva tartja Karabahon kívül Azerbajdzsán jelentős területeit, de ha gazdasági előnyökről van szó, grúz, azeri és örmény egyként kel a szuverenitás védelmére.

- Hálátlanság - morogják Moszkvában -, de hát megszoktuk már.

- Ez van - felelik a Többi Független Államok -, ezt nevezik szent egoizmusnak.

Ezer szerencse, hogy kéznél van

az engedelmes Belarusz,

amelynek nemrég antidemokratikusan újjáválasztott elnöke közismerten az újraegyesülés megszállottja. Borisz Jelcin az év eleji diplomáciai pangásban levelet küldött Lukasenko kollégának, és ebben sürgette a két állam tavaly elhatározott egyesülésének felgyorsítását. Hisz´ még áldomást is ittak rá a Kreml lépcsőjén, s a fehér-, illetve nagyoroszok frigyét II. Alekszij pátriárka is megáldotta.

Most meg az a gond, hogy a választási fogásnak szánt államgólem, a cirill CCP betűszóval jelzett Szuverén Köztársaságok Társulása nem akar talpra állni. Jelcin dodonai üzenetében felszólította Lukasenkót, kezdje el mihamarabb azokat a reformokat, amelyekkel a két ország gazdasága összeilleszthető lesz. A gyorsan kapitalizálódó Oroszország és a szinte érintetlenül hagyott belorusz tervgazdálkodás találkozása mindkét fél számára tragikus következményeket rejthet. Lukasenko válaszüzenetében megígérte az integrációs hajcihő fokozását, de környezete kiszivárogtatta, hogy a belorusz elnök sértőnek érzi az oroszok követelőzését. A minszki kolhozbonaparte ugyanis hatalmának megszilárdítása után nyíltan érezteti, hogy semmi kedve önként lefarigcsálni bármit is ebből a hatalomból. Az elnök egyik bizalmasa tovább fokozta a helyzet abszurditását, amikor Moszkva fejére olvasta, hogy önző és egyoldalú egyesítést akar, mi több, egyszerűen Csecsenföld elvesztését szeretné pótolni Belarusz megszerzésével.

Az elképedés sora a naivabb oroszokon volt: jól értettem, kérem? Lukasenko kolléga két éve folyamatosan papol a szovjet rogyina feltámasztásáról, a megvalósulás küszöbén meg pofákat vág? Mert hát a program orosz olvasata egyszerű: lévén, hogy Belarusz léte fikció - a lakosság elenyésző hányada vallja magát fehérorosznak, míg a túlnyomó többség, különösen a városokban, abszolút orosz, mint a vodka -, az egyesülés német mintára mehet végbe. Azaz Belarusz négy-öt kormányzóság képében betagolódik Szent Oroszországba, aztán élvezheti ennek minden jótékony hatását.

Csakhogy Lukasenko nem kevésbé egoista, mint a közép-ázsiaiak. Az általa képviselt és eddig komolyan sem vett menetrend szerint jelenleg éppen ő a beharangozott orosz-belorusz föderáció közös vezetője, és még egy irodát is kapott ebbéli minőségében a Kremlben. Lehet, Jelcinék azt gondolták, hogy a vidéki téesz-diktátor ettől megjuhászodik, de Lukasenko szemtelen módon szó szerint értelmezi a paktumokat. Bolond lenne feladni saját hatalmát, amelyért keservesen megdolgozott, no meg egy kompletten berendezett kisebb állam összes erőforrása feletti uralmát. Moszkvában most láthatják, ahogy ez a provinciális bohócfigura elszemtelenedik, hiszen a belorusz elnök komolyan játszik a gondolattal, hogy a Jelcin utáni bizonytalan időkben perszonálunióban egyesíti a szláv földeket.

Ehhez persze szükséges

a Nyugat felé húzó

Ukrajna

hozzájárulása is. A második legnépesebb volt szovjet tagköztársaság az új évben kimondottan feszült viszonyba került Moszkvával. A Krím, Szevasztopol és a fekete-tengeri flotta körüli vitában semmi jele a haladásnak. Ukrajna ekképpen a legjobb úton van, hogy felzárkózzon Észtország mellé, amely már régen az orosz diplomácia pofozógépe. A Nyugattal szembeni keményebb orosz kiállás első jeleként Jevgenyij Primakov külügyminiszter gazdasági blokáddal fenyegette meg az észteket, ha továbbra is diszkriminálják az orosz ajkú kisebbséget. Az üzenet lényegét másutt is értették: Oroszország meglengeti a kancsukát, de hogy tényleg odacsap-e, még nem tudni. Az ukránok a NATO-ra kacsingatnak mint függetlenségük legfőbb őrére. Jól tudják, hogy az ötvenmilliós kelet-európai állam igazából többet ér a nagy geopolitikai stratégiákban, mint a katonailag védhetetlen kis balti országok.

Az ukrajnai függetlenség persze ettől még ugyanolyan furcsa képződmény, mint a belorusz. Csak a nyugati országrész nacionalista pártjai és a politikai elit járt jól vele, elvégre megszabadultak a moszkvai központ túlzott figyelmétől, no meg az orosz gazdasági reformoktól.

Az integráció tehát az összes létező irányban csak döcög, pont akkor, amikor Moszkvának a lehető legnagyobb tekintélyt és erőt kellene sugallnia a NATO-val folytatandó tárgyalásokon. Ami a retorikát illeti, beköszöntött az, amit Borisz Jelcin még az 1994. decemberi budapesti EBEÉ/EBESZ-csúcstalálkozón megjósolt: a hidegháború után jöhet még

a hidegbéke

korszaka is. Az orosz média java nacionalista jelszavakat harsog: a NATO eléri határainkat, bármikor váratlan bombatámadásnak vagyunk kitéve, készülnünk kell a visszacsapásra. Ez az új Drang nach Osten, az álnok Nyugat újabb támadása a pravoszláv Kelet ellen. Samuel Huntington elégedetten szemlézheti az orosz lapokat, a civilizációk végső harcra készülnek.

Némi kétely merül fel persze, ha valaki megpróbálja komolyan végiggondolni Igor Rogyionov védelmi miniszter szavait. A civilbe öltözött nyugdíjas tábornok máris programot dolgozott ki a NATO-terjeszkedés ellen. Mint kémei és elemzői jelentették, az atlanti blokk katonai ereje legalább húsz százalékkal nő Magyarország, Lengyelország és Csehország csatlakozása esetén. Ebben a NATO-t gyarapító és a tagállamok haderejével valamiért egyenrangúnak tekintett hadseregek mellett szerepel az (oroszországihoz képest) fejlett út- és vasúthálózat, az olaj- és gázvezetékek, illetve a katonai célra felhasználható repülőterek is.

Rogyionov extábornok víziója erre az volt, hogy ellenblokkot kell létrehozni. Egyrészt a FÁK-országokat lehetne összébb terelni, bár erre a többi fővárosban minimális a politikai akarat (és még Lukasenko sem stréberkedik ebben az ügyben), másrészt globális koalíciót lehetne összetákolni általában véve a Nyugat ellen. A merész fantáziájú Rogyionov ezért előállt az ötlettel, hogy Oroszország álljon Kuba, Kína, India, Szíria és Irak koalíciójának élére. Hogy a többieknek ebben mi lenne az üzlet, rejtély, de talán a tábornok sem törte magát például a kínai-indiai viszony mélyrehatóbb elemzésével.

Ámbár lehet, hogy ez a helyenként gyűlölködő kampány csak Oroszország negatív poenciáljának bemutatását szolgálja. Vagyis azt: mekkora balhét tudnánk nektek csinálni, ha akarnánk, és ugye ezt ti se akarjátok? Az is árulkodó jel, hogy a leendő NATO-tagokra egyenként vagy név szerint nem sok szót vesztegetnek Moszkvában. A bővítés szinonimája a terjeszkedés, sugallt értelmezése pedig a hódítás. És a közép-európai országokról leginkább csakis úgy beszélnek, mint valamely orosz nemes a jobbágyairól, akik hálátlanul átszöktek a másik urasághoz.

A globális konfrontáció újjáéledésétől persze most nem kell tartani. Elég csak arra gondolni, hogy a tavaly kibocsátott orosz államkötvényekért micsoda tülekedés volt a nyugati bankokban. Oroszország a befektetők számára csak most válik igazán ígéretes piaccá; és ha nagyon morog valamiért, nem fogják túlságosan felmérgelni.

Vígh Zoltán

szerző
Vígh Zoltán
publikálva
1997/5. (01. 30.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-Magyarország

még több Kis-Magyarország...

best of Narancs

Vélemény

még több Vélemény...