Palesztin-izraeli konfliktus: Háború Light

szerző
Gadó János
publikálva
2001/1. (01. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

AClinton-féle - hivatalosan nyilvánosságra sem hozott - javaslat bizonyos módosításokat tartalmaz a Camp Davidben három hónappal ezelőtt ajánlottakhoz képest, amelyek hallatán akkor Arafat felrúgta a tárgyalóasztalt. Ehud Barak Camp Davidben a területek 95 százalékát ajánlotta föl, csupán a Jeruzsálem tőszomszédságában lévő településeket (mintegy hatvanezer ember otthonát) és a Jordán nyugati partjának egyes, stratégiailag fontos pontjait tartotta volna meg. A mostani ajánlatban a Jordán partjáról már nincs szó, ehelyett elektronikus figyelőrendszer garantálná Izrael biztonságát, kivédendő egy esetleges keletről jövő katonai támadást. Az át nem adott 4-5 százaléknyi területért cserében Izrael hasonló nagyságú földet adna át a palesztinoknak - föltehetőleg a Negev sivatag egy darabját csatolnák Gázához. Jeruzsálem vad indulatokkal terhelt kérdésében egyértelmű a javaslat: minden arab városnegyed palesztin fennhatóság alá kerülne, a zsidó városnegyedek pedig kivétel nélkül Izraeléi maradnának. Még keményebb dió az "város, ahol a legvalószínűbb verzió szerint a palesztinoké lenne a muzulmán és a keresztény (tehát a két arab) negyed, a zsidó negyed Izraelben maradna, az örmény negyed pedig esetleg szintén, mivel e nélkül a zsidó negyed el lenne vágva Jeruzsálem izraeli részétől. A minden vita forrpontjának számító Templomhegy szintén palesztin fennhatóság alá kerülne, a Panaszfal Izraelé maradna. Az 1948-ban elmenekült hatszázezer palesztin ma élő ötmillió leszármazottjának Izraelbe való visszatérésével kapcsolatban az amerikai dokumentum inkább a zsidó államnak kedvez. Elismertetné Izraellel a menekülteket ért sérelmeket, de visszatérésüket csak a palesztin államban, illetve a hozzá csatolandó csereterületeken tenné lehetővé (Jeruzsálemben nem), beismerve, hogy tömeges visszatelepülésük veszélybe sodorná Izrael zsidó jellegét. Cserébe viszont pénzügyi kárpótlást ajánl föl.

AClinton-féle - hivatalosan nyilvánosságra sem hozott - javaslat bizonyos módosításokat tartalmaz a Camp Davidben három hónappal ezelőtt ajánlottakhoz képest, amelyek hallatán akkor Arafat felrúgta a tárgyalóasztalt. Ehud Barak Camp Davidben a területek 95 százalékát ajánlotta föl, csupán a Jeruzsálem tőszomszédságában lévő településeket (mintegy hatvanezer ember otthonát) és a Jordán nyugati partjának egyes, stratégiailag fontos pontjait tartotta volna meg. A mostani ajánlatban a Jordán partjáról már nincs szó, ehelyett elektronikus figyelőrendszer garantálná Izrael biztonságát, kivédendő egy esetleges keletről jövő katonai támadást. Az át nem adott 4-5 százaléknyi területért cserében Izrael hasonló nagyságú földet adna át a palesztinoknak - föltehetőleg a Negev sivatag egy darabját csatolnák Gázához. Jeruzsálem vad indulatokkal terhelt kérdésében egyértelmű a javaslat: minden arab városnegyed palesztin fennhatóság alá kerülne, a zsidó városnegyedek pedig kivétel nélkül Izraeléi maradnának. Még keményebb dió az "város, ahol a legvalószínűbb verzió szerint a palesztinoké lenne a muzulmán és a keresztény (tehát a két arab) negyed, a zsidó negyed Izraelben maradna, az örmény negyed pedig esetleg szintén, mivel e nélkül a zsidó negyed el lenne vágva Jeruzsálem izraeli részétől. A minden vita forrpontjának számító Templomhegy szintén palesztin fennhatóság alá kerülne, a Panaszfal Izraelé maradna. Az 1948-ban elmenekült hatszázezer palesztin ma élő ötmillió leszármazottjának Izraelbe való visszatérésével kapcsolatban az amerikai dokumentum inkább a zsidó államnak kedvez. Elismertetné Izraellel a menekülteket ért sérelmeket, de visszatérésüket csak a palesztin államban, illetve a hozzá csatolandó csereterületeken tenné lehetővé (Jeruzsálemben nem), beismerve, hogy tömeges visszatelepülésük veszélybe sodorná Izrael zsidó jellegét. Cserébe viszont pénzügyi kárpótlást ajánl föl.

Nyitott fülek, forró fejek

Hogy palesztin részről van (vagy volt) bizonyos szándék a javaslat mérlegelésére, azt ékesen bizonyítják a Hamasz legújabb pokolgépes merényletei. Az iszlám hit eme hívei az új intifáda hónapjaiban szépen nyugton maradtak, átengedve a terepet a Tanzim-milíciának. Amint azonban fölmerült a békekötés rémképe, azonnal akcióba léptek. Így volt ez az elmúlt években is: a legvéresebb robbantások a legfényesebb megállapodások kísérőzenéjéül szolgáltak. Az iszlám radikálisok számára a békének nincs értelme, mert a harc Palesztina teljes felszabadításáig (értsd: Izrael megszűnéséig) folyik. A palesztinok háza táján - mint minden diktatúrában - nehéz tisztán látni. Annyi bizonyos, hogy dilemmájuk súlyos. A Clinton-féle ajánlat nem ígér sokkal többet, mint amennyit már Camp Davidben is ajánlottak nekik. Ha leállnak tárgyalni, magukra haragíthatják radikálisaikat, akiknek eddig átengedték a terepet az izraeli katonák elleni harcban. Joggal kérdezhetik az utcai harcok vezérei, arab szövetségeseik és a világközvélemény: ha hónapok óta elszántan gyártják a mártírokat, akkor most miért fogadják el szinte ugyanazt, amin három hónappal ezelőtt ennyire feldühödtek? Ha viszont nem tárgyalnak, elszalasztanak egy kedvező alkalmat, mivel a leköszönő Clinton és a bukás előtt álló Barak most talán több engedményre hajlandó. Ha nincs megállapodás, az izraeli választások után alighanem Saronnal lesz majd dolguk. (Mások szerint viszont ez is jól jön nekik: a militáns Saron árnyékában könnyebben eladhatják magukat a béke barátaiként.)

Izraelben Ehud

Barakot sürgeti az idő,

mivel csak február 6-ig marad ügyvezető kormányfő. Akkor miniszterelnök-választás várható, amelyen - a jelenlegi előrejelzések szerint - inkább Ariel Saronra fog szavazni a békepolitikában csalódott izraeli közönség. Barak egyetlen esélye, hogy az aláírt megállapodást teszi a választók asztalára, és ezáltal kész helyzetet teremt. Ha az átfogó közel-keleti rendezés legnehezebb kérdéseiben (legalább elvileg) megállapodnak, és elhallgatnak a fegyverek, jó eséllyel veheti föl a versenyt Saronnal szemben. Barak ezért minden eszközzel megpróbál életet lehelni a béketárgyalásokba.

Az izraeli belpolitikában ezzel olyan indulatok szabadultak el, amelyekhez hasonlók a Jichak Rabin meggyilkolása előtti hetekben tomboltak utoljára. A jobboldal és a közvélemény békefolyamatból kiábrándult része felháborodott azon, hogy Barak a maga roppant gyenge legitimitásával olyan horderejű kérdésekről készül dönteni, amelyek talán nemzedékekre meghatározzák az ország jövőjét; a radikális tüntetők már árulónak nevezik. E vád ellen riválisa, Ariel Saron élesen tiltakozott, emlékezve a Rabin-gyilkosságot megelőző vad szavakra - ám a két politikus közötti hangnem éppoly kemény, mint annak idején Rabin és Netanjahu között volt. "Saron megválasztása háborút jelent!"- fogalmazta meg például néhány napja Ehud Barak. A jobboldal, de legfőként a vallásos cionisták meg nem akarják föladni a Nyugati Parton épült településeiket, és már többen megüzenték: ha erővel akarják kitelepíteni őket, ellenállnak. Jeruzsálem megosztása valószínűleg még nagyobb felzúdulást váltana ki, hisz mióta csak tárgyalások folynak, minden izraeli miniszterelnök azzal kezdte: Jeruzsálem Izrael örök és egységes fővárosa. A Templomhegy átadását még többen elleneznék: nem csupán szimbolikus jelentősége miatt, hanem azért is, mert a hegy igen gyakran kiindulópontja erőszakos cselekményeknek, melyek eszkalálódását nem egyszer épp az izraeli rendőrség akadályozta meg. E szélsőséges helyzetben ismét előtérbe került az izraeli jobb- és baloldal eltérő világlátása.

Ha nem lesznek a Templomhegyen izraeli rendőrök - így a baloldal -, jelenlétük nem provokálja majd a palesztinokat. Az intifáda, az erőszak oka a palesztinok elkeseredettsége, megalázottsága; ezért ha életképes önálló államuk lesz, ezek az okok megszűnnek. A karnyújtásnyira lévő béke érdekében érdemes áldozatokat hozni: lemondani Jeruzsálem arab részéről, az "város moszlim negyedéről (ahová izraeliek amúgy sem teszik be a lábukat), sőt a Templomhegyről, ahová a zsidók szintén nem járnak, és a vallási fanatikusok telepeiről a Nyugati Parton, amelyek nem az ország védelmét szolgálják, hanem a palesztinokat bőszítik. Az optimista, békepárti nézőpontból lényegtelen, hogy Ehud Baraknak nincs parlamenti többsége: a békemegállapodás az összes legitimációs problémát elsöpri majd. Az intifáda kitörésekor megzavarodott baloldaliak közül a Haarec hasábjain most sokan újra felsorakoznak a béke ügye mellett, és a megállapodás elfogadására buzdítanak.

A jobboldal érvei szerint

viszont egy ilyen súlyos áldozatokkal járó egyezség csak akkor lenne elfogadható, ha megbízható partnerrel kötnék meg. Ám az intifáda valódi oka az, hogy a palesztinok nem veszik tudomásul Izrael létét, és csak engedményeket akarnak kicsikarni, aminek soha nem lesz vége. A Bir Zeit arab egyetem közvélemény-kutatása szerint a palesztinok 74 százaléka még Nyugat-Jeruzsálemet sem ismeri el Izrael fővárosának. És hogyan adná át a zsidó állam Kelet-Jeruzsálemet, amikor az arab és zsidó negyedek át- meg átszövik egymást, és néhány orvlövész egy egész városnegyed életét képes megbénítani? A jobboldal szerint a megállapodás csak Izrael pozícióit gyengíti, amitől a másik fél vérszemet kap, a konfliktus eszkalálódik, és Izrael

újabb háborúba

keveredhet. Ha Ehud Barak megköti a megállapodást, azt a knesszetnek is jóvá kell hagynia, ahol nincs többsége. Ha ez sikerül is, és újraválasztják, ugyanazzal a knesszettel kell tovább kormányoznia, amely egy hónapja lemondásra kényszerítette. A bizonytalanság tehát be van programozva, egy újabb parlamenti választás egyáltalán nem zárható ki. Az újév napjaiban ezenközben egyre jobban elszabadult az erőszak. A Nyugati Part telepeseire mostanában rendszeresen vadászó palesztin fegyveresek rálőttek a radikális Benjamin Kahane (a szintén megölt radikális Meir Kahane fia) kocsijára. A férfi és felesége meghalt, négy gyerekük megsebesült. Az eddig önmérsékletet tanúsító telepesek bosszúból arabokra támadtak, és kormányellenes tüntetésre készülnek, miközben az izraeli biztonsági erők - szélsőséges akciótól félve - igyekeznek őket szemmel tartani. Bosszút esküdtek a palesztinok is (ezt egyébként mindennap megteszik) az eddig legmagasabb rangú áldozat, dr. Thabet halála miatt, akivel géppuska-sorozat végzett. Egyre nyilvánvalóbb, hogy az izraeli hadsereg megpróbál leszámolni a fegyveres merényletekért felelősnek tartott palesztin tisztekkel. ´k is kezdik tudomásul venni, amiben eddig nem akartak hinni: háború van - egyelőre takaréklángon.

Gadó János

szerző
Gadó János
publikálva
2001/1. (01. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-Magyarország

még több Kis-Magyarország...

best of Narancs

Vélemény

még több Vélemény...