Rakéták Irakra: Dupla nagy semmi

szerző
- kk -
publikálva
1996/37. (09. 12.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

"A helyzet bonyolult." Nem akárhonnan: Warren Christophertől, a minden idők legsavanyúbb arckifejezését viselni képes amerikai külügyminisztertől származik az értékelés. És természetesen - külügyminiszternek elvégre nem vesznek fel akárkit - találó is. A helyzet valóban bonyolult, még akkor is, ha az amerikai hivatalos elemzés a Jó, a Rossz és a Csúf, sok kicsi Csúf harcaként igyekszik leírni az Irakban, Irak felett és Irak környékén lezajlott eseményeket.

"A helyzet bonyolult." Nem akárhonnan: Warren Christophertől, a minden idők legsavanyúbb arckifejezését viselni képes amerikai külügyminisztertől származik az értékelés. És természetesen - külügyminiszternek elvégre nem vesznek fel akárkit - találó is. A helyzet valóban bonyolult, még akkor is, ha az amerikai hivatalos elemzés a Jó, a Rossz és a Csúf, sok kicsi Csúf harcaként igyekszik leírni az Irakban, Irak felett és Irak környékén lezajlott eseményeket.

A Jó

- fér-e kétség ehhez - Amerika, és az újraválasztására viszonylag jó esélyekkel pályázó Clinton elnök, akinek azért ez a sivatagi show mindenképpen jól jön. Mandátuma idején a belügyek, főként az adókérdések kapcsán a legrepublikánusabb demokratának mutatkozott, magánemberként pedig enyhén szólva kétes reputációjú egzisztenciának; Amerika első családjának fejeként papucshősnek tetszik, egészében véve pedig jámbor kérődzőnek, aki elnökként sem tagadta meg ifjúkori, a vietnami háború helyett a letüdőzetlen marihuánát választó énjét. Igaz, nemigen volt szüksége rá, hogy odacsapjon, nem is nagyon volt hová.

Ehhez képest Szaddám Huszein akciója a kurdok ellen - uszkve két hónappal az elnökválasztás előtt, egy jó héttel az után, hogy a republikánusok a mérsékelten nyalka, de Clintonnál (és alelnökénél, bio & high-tech Al Gore-nál, az információs szupersztráda és a rekettyések hívénél) harciasabb benyomást keltő Dole-Kemp páros mellett kötelezték el magukat - gyanúsan jól időzítettnek tetszik. Kereng is valami zaftos história a tudósítások között holmi száznegyven CIA-ügynökről, akik Észak-Irakban folytatnak, illetve folytattak egészen a rakétatámadásig szorgos aknamunkát, Szaddámot veszejtendő. Ami vagy arra utal, hogy a dolog mögött egy gigantikus hírlapi kacsa hápog, és ez esetben tényleg, a légicsapás úgy, ahogy van (igazából felkészületlenül - a B 52-eseket úgy kellett Guamról, a Csendes-óceán legmélyéről előbányászni, a két anyahajóval megfejelt expedíció hátországa és üzemanyag-ellátása nagyjából Szaúd-Arábia jóindulatán múlik), kampánytétel az elnökválasztáson, behelyettesíthető akármelyik, Clinton javára történő orális performációval, ahogy a szaksajtó hívja a történteket; vagy arra, hogy Észak-Irak egyes vidékein olyasféle jelenetek játszódtak le, amilyenek a hidegháborús belletrisztika aranylapjain voltak olvashatók. Naiv, a hét fontosabb napjairól elkeresztelt bennszülöttek, körülöttük, amerre a szem ellát (üzemcsarnokban, piactéren, csapszékek hűvösén), sötét tekintetű alakok mormognak baljós próféciákat vagy nyögvenyelős jelszavakat a (jobbára ál-) bajuszuk alatt, mire a bennszülöttek némelyike a gyengébb jelleműek közül meginog, és inogva bár, de indul rendszert dönteni. Mivel mindkét eset elég valószínűtlen, marad a harmadik, hogy a titkosszolgálati tevékenység nem is hasonlít ahhoz, amit ezen a címen énekel meg a szakirodalom.

Nem ártana, ha így volna. Ebben az esetben, ha tehát csakugyan folyna valami aknamunka Irakban, számolni lehetne azzal, hogy valakik, például az Egyesült Államok, komolyan elszánták magukat Szaddám rezsimjének felszámolására, és a fenyegetően szcenírozott, mindazonáltal konkrét eredményeit illetően többé-kevésbé semmitmondó légicsapás csak egy intermezzo, maximum része egy konzekvens és szerteágazó stratégiának. Bármilyen laposnak, leegyszerűsítettnek, és ezért igazságtalannak hasson is, Szaddám Irakja

a Rossz

maga, ráadásul még csak nem is valami fanatikus vagy legalább sikkesen démonikus formában, mint például a Vörös Khmer vagy akár a medellíni kartell. Kétségtelen, hogy ellenfelei - akikből komolyabb konfliktus esetén, bárhogy fanyalogjanak is egyelőre a potenciális szövetségesek, csak összerázódik az egész úgynevezett Nyugat - sem fenekükig tejfelek; de amit Szaddám művel, az a kisstílű hülyeség szűnni nem akaró orgiája, családon belül leintézkedett államigazgatással, a tényeket (például a légicsapás következményeit) pofátlanul lehazudó, giccsretorikába pancsolt tévényilatkozatokkal, amelyekhez szavalókórusba tömörült seggdugaszok vokáloznak. És amelyekben közli, hogy dacol Amerika diktátumával, az ENSZ pedig tehet neki egy szívességet. Ezúttal az egyébként valóban Bagdad elővárosait nyaldosó repülési tilalmi zónát tekinti semmisnek, az Öböl-háború után az ENSZ-ellenőrzéssel packázott, hónapokig előszobáztatva megannyi illetékest, hogy maradjon ideje rovarirtó- és műbőrtasaküzemmé átkoncipiáltatni a vegyifegyver-gyárakat. Rejtély, hogy sikerült ennyi ideig talpon maradnia, miközben háborúkat indít, amelyekben a döntetlen (Irán ellen) szép eredménynek számít ahhoz képest, hogy a többit elveszti, az atombombagyárát szétbombázzák, a fővárosát egyenes adásban csipkésre lézerezik, lövészegységeit a sivatagba dózerolják, míg az ő apokaliptikus fenyegetéseire (amikor az Öböl-háború mellékszálaként rakétákat delegált Izraelre) össznépi, erősen piknik jellegű gázálarc-maszkabállal reagálnak. Más diktátornak mindezekből bármelyik elég volna, hogy népe és/vagy hadserege sebtiben vaporizálja.

Ahhoz, hogy valaki mindezek után megússza, vagy az összlakosság több mint felét kitévő biztonsági szolgálat kell, vagy az, hogy valamivel mégiscsak belopja magát népe és/vagy hadserege szívébe. Előbbi is elképzelhető, Irak olajjövedelméből, kis beosztással, élire rakva a garast, bármit meg lehetett finanszírozni; még ma, az aranykor elmúltával is telne erre-arra. Kevesebbre, mint amennyit a hetvenes években felcseperedett irakiak elvárnak a sorstól és Szaddámtól, de a szubkontinentális nagysárkány szerepkörére még futná. De Szaddámnak még ennyi sem jött össze. Népe és/vagy hadserege kegyeibe csak az etnikai indíttatású tömeggyilkossággal ajánlhatja magát, azzal, ami a légicsapás indokául szolgált.

Vagy csak az ürügyéül. Legalábbis ez utóbbit szokta gyanítani az Egyesült Államok interkontinentális rendcsinálási akciói mögött a nyugati közvélemény jelentős része, inkluzíve Amerika potenciális demokrata szavazói, továbbá a jórészt közülük kikerülő közvélemény-alakítók. Ebben az összefüggésben a légi támadást úgy is lehet értelmezni, hogy Clinton akár az újraválasztása árán is hajlandó megóvni

a sok kicsi Csúf

áldozatot, a kurdokat; ami szép tőle - vagy úgy, hogy vesztét érzi, és előre menekül, kampányérvként háborút inszcenál. Ami viszont elég ijesztő. Mindkét hazardőr megnyeri, ami úgyis az övé volt, dupla nagy semmi: Clintont újraválasztják, Szaddám megint megússza, meghagyják, egyszer még jól jöhet, a kurdok pedig, akik felőrlődnek Irak, Irán és Törökország között, maradnak a helyükön, a pokolban. Mindenkinek a maga kurdja, bár mindenki a más kurdjával veri a csalánt, továbbá aki másnak kurdot ás. Különösen az utóbbi az igaz. Csak az amerikaiaknak, és így persze a szövetségeseiknek nincs saját kurdjuk, majd bolondok lesznek Irak és Irán és a kiszámíthatatlan, iszlámista kormánnyal megbolondított Törökország között, az érvként, ürügyként, szomszédai ellen ötödik, hatodik, x-edik hadoszlopként bevethető menekülteknek még egy militáns iszlám államot szponzorálni, egy satnya humuszrétegnyire a világ kőolajtartalékai felett. Ennyi leckével szolgált az afganisztáni gerillák támogatása.

- kk -


Testvérháború

1991 áprilisában, az Öböl-háború végeztével a nyugati szövetségesek védett övezetté nyilvánították Iraknak a 36. szélességi foktól északra fekvő, kurdok lakta területét, és az itt élőknek a kurdok történetében példátlan lehetőségük nyílt arra, hogy gyakorlatilag teljes autonómiát élvezve szervezzék meg az életüket. A helyzetüket nem könnyítette meg ugyan az Irakkal szembeni gazdasági blokád, amely értelemszerűen őket is sújtotta, és amely egy belső bojkottal is kiegészült az iraki vezetés részéről. Nem kellett viszont tartaniuk iraki katonai büntetőakcióktól, ráadásul mellettük állt az anyagi segítséggel alátámasztott nemzetközi rokonszenv is.

Csakhogy a mintegy három és fél millió iraki kurd két, egymással már évtizedek óta ellenséges politikai csoport huzavonájában (is) őrlődik. A Dzsalal Talabani vezette Kurdisztáni Hazafias Unió (KHU) tartja kézben a nagyobb és Iránnal határos területet és az iraki kurdok hetven százalékát. Maszud Barzani Kurdisztáni Demokrata Pártja (KDP) a Törökországgal határos vidéket ellenőrzi, és az a fő bevételi forrása, hogy megadóztatja a napi több száz kamionnal befelé érkező élelmiszert, cigarettát és kifelé tartó iraki olajat, vagyis az embargót megtörő illegális kereskedelmet.

A KHU az engesztelhetetlenebb a bagdadi rezsimmel szemben, és ehhez Teheránból is kap megfelelő biztatást, amiért cserében elnézi, hogy Irán a saját kurdjai elleni akciók lendületében átszalajtsa katonáit a határ túloldalára. A KDP egyenesen azzal vádolja Talabani szervezetét, hogy élvezi az iráni nagy hatósugarú tüzérség támogatását, sőt, ottani tanácsadókat és szállító helikoptereket sem átall igénybe venni. Barzaniék viszont igyekeznek fenntartani egyfajta minimális kapcsolatot Bagdaddal (1991 februárja óta folyamatosan zajlanak közvetítők útján a tárgyalások), ugyanakkor jóban akarnak lenni Ankarával is, és ennek érdekében tavaly még a törökországi kurd felkelőkkel is csetepatéba bocsátkoztak.

Az összesen 24 millió kurd közül az örményországiak és a szíriaiak élnek a legelfogadhatóbb viszonyok között, de hát ők a kisebbség. A nagy többség az említett három országban él, amelyeknek közös törekvésük a kurd egységesülés megakadályozása, amihez természetesen bőségesen élnek a különféle, az egymás ellen könnyen kijátszható kurd frakciók támogatásával.

Az 1992. májusi iraki kurd választásokon sem a KHU, sem a KDP nem tudott abszolút többséget szerezni. Ezután a két csoport úgy döntött, hogy összevonja fegyvereseit, a pesmergákat, akik aztán hamarosan kisebb-nagyobb területi vitákba bonyolódtak - különösen az Irakot és Iránt összekötő, az első világháború után épült stratégiai jelentőségű országút birtoklásáért. Az amerikai és a brit diplomácia évek óta tisztában van vele, hogy a függő helyzet előbb-utóbb robbanni fog. Utoljára augusztus végén tett ígéretet Talabani és Barzani, hogy megegyeznek, sőt, szeptemberben találkozni is hajlandók. De erre már aligha kerülhet egyhamar sor: a KHU egységei előrenyomultak, Barzani válaszul Szaddám Huszeinhez fordult segítségért, és augusztus 31-én az iraki egységek bevonultak a védett övezetbe.

- kyt -


Hat iraki év

1991. január 17. Megkezdődik az Irak által elfoglalt Kuvait felszabadítására az Öböl-háború.

1991. február 28. Bush amerikai elnök bejelenti: "felfüggeszti" a "Sivatagi Vihar" hadműveletet.

1991. március 4-5. Síita felkelés Dél-Irakban, kurd felkelés Északon. Az iraki hadsereg mindkettőt leveri.

1991. április 7-július 15. Szövetséges hadművelet Észak-Irakban, a védett övezet kialakítása.

1991. július 9. Sikertelen merénylet Szaddám Huszein ellen.

1991. október 3. Államcsíny előkészítése miatt kivégeznek 76 iraki katonatisztet.

1992. június (Állítólagos) puccskísérlet Szaddám Huszein megbuktatására.

1993. április 14. Újabb (állítólagos) puccskísérlet.

1993. szeptember 6. Iraki ellenzéki források egy sikertelen júliusi puccsról számolnak be, amelyben Szaddám Huszein közvetlen környezete is részt vett.

1993. november 26. Irak elfogadja a fegyveres erőit korlátozó 715-ös ENSZ-határozatot.

1994. november 10. Irak elfogadja Kuvait függetlenségét és határait.

1995. március 14. Washington bejelenti egy újabb iraki puccskísérlet hírét.

1995. augusztus 8. Családjával és kíséretével Jordániába menekül Szaddám Huszein két, magas beosztású veje.

1995. október Elnökválasztás Irakban: több mint 99 százalékos győzelme után Szaddám Huszein újabb hét éven át hatalmon maradhat.

1996. február 18. A jordániai király engedélyezi, hogy Ammanban székházat nyisson egy iraki ellenzéki tömörülés.

1996. február 23. Az elbitangolt vők hazatérnek, megbocsátanak nekik, majd lemészárolják őket.

1996. március 24. Parlamenti választások - a korlátozott hatáskörű törvényhozásba sok függetlenként induló képviselő kerül, de ellenzéki párt nincs.

1996. május 20. Bagdad elfogadja az ENSZ új határozatát, amely részben feloldja az embargót: korlátozott olajeladásért cserébe Irak gyógyszert és élelmiszert vehet.

1996. augusztus 31. Iraki csapatok a kurdisztáni védett övezetben.

1996. szeptember 3. Amerikai légicsapás iraki katonai célpontok ellen.

szerző
- kk -
publikálva
1996/37. (09. 12.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-Magyarország

még több Kis-Magyarország...

best of Narancs

Vélemény

még több Vélemény...