Robert Mugabe 37 éve Zimbabwe élén

Szabadsághősből másodosztályú diktátor

  • Búr Gábor
  • 2017. december 23.

Külpol

A gyarmati felszabadító háború vezetője a nyolcvanas években valóságos posztkolonialista mintaállammá tette a volt Dél-Rhodesiát. Az ezredforduló óta viszont gazdasági hanyatlás, éhínségek, tömeges kivándorlás és nagyszabású politikai erőszak kísérte országlását. Ki volt Mugabe, s vajon a 13 milliós ország megússza-e a katonai diktatúrát és a polgárháborút?

Hosszú, túlságosan is hosszú idő volt ez: a 37 év a „diktátorok klubjának” nevezett afrikai kontinensen is dobogós helyezést ért, csupán két másik „kolléga” boldogítja népét régebben. Rendhagyó puccs történt: a múlt kedden a hadsereg még azt állította, nem az államfőt buktatta meg, csupán a környezetébe furakodott „bűnözői elemeket” távolította el a hatalomból. Mugabe régi harcostársai, akik vele együtt vívták a gerillaháborút az 1970-es évek Dél-Rhodesiájában, megelégelték a 41 évvel fiatalabb feleség, a csak „Gucci Grace”-ként emlegetett Grace Mugabe s a hozzá kötődők látványos nyomulását. Decemberben a Mugabe által elnökölt uralkodó párt, a parlament mindkét házában kétharmadot meghaladó többségben lévő Zimbabwei Afrikai Nemzeti Unió – Hazafias Front, a ZANU–PF kongresszust készült tartani, s várható volt, hogy az elnök felesége itt veheti át a hatalom stafétabotját. E dinasztiaalapítási kísérlet bevezetőjeként fogható fel, hogy november 6-án Mugabe „tiszteletlenség és megbízhatatlanság” vádjával menesztette addigi helyettesét és várható örökösét, Emmerson Mnangagwát. Erre lépett a hadsereg alig egy héttel később, keresztülhúzva a feleség számításait. Az utca zajosan ünnepel, a tudósítók által megkérdezettek nem fukarkodnak a kamerák előtt a Mugabét becsmérlő mondatokkal, mialatt a hadsereg nyilvánosan megszólaló tisztjei őt továbbra is az „elnök úr őexcellenciája” titulussal illetik. E kusza helyzet megértéséhez adhat némi támpontot Mugabe fordulatos életpályájának felidézése.

 

Marxista felszabadító

Robert Gabriel Mugabe 1924. február 21-én született Kutamában. Az akkori Dél-Rhodesia fővárosától, Salisburytől 80 kilométerre fekvő kis településen a jezsuiták missziója működött, Mugabe itt, majd 17 éves korától a dél-afrikai Fort Hare egyetemen kapott az átlagot messze meghaladó képzést, s tanító lett belőle. Mivel szülei szegények voltak, a tehetséges fiú tandíjmentességet élvezett. Felnőttként is képezte magát, filozófiát és közgazdaságtant is tanult. Már fiatalkorában elkötelezte magát a gyarmati uralom és a faji megkülönböztetés elleni harc mellett, sőt kokettált a marxizmussal is, bár az ő marxizmusa inkább csak felszínes és dogmatikus volt. 1955-ben Tanganyikába, majd 1958-ban a frissen függetlenné vált Ghánába ment tanítani. Accrában ismerte meg első feleségét, akivel egy főiskolán oktatott. 1960-ban hazatért Dél-Rhodesiába, s a következő években ott bábáskodott az egymással is versengő függetlenségi mozgalmak születésénél. Amikor az 1961-ben alapított Zimbabwei Afrikai Népi Unió (ZAPU) legtöbb vezetőjét letartóztatták, annak elnöke, Joshua Nkomo és Mugabe Tanzániába szöktek. Együttműködésük nem sokáig tartott, Nkomo Mugabe szemében a régi idők matabele dominanciáját testesítette meg a mashonák fölött. (Az országban a shona etnikai csoport több mint háromnegyedes többséget alkot, a ndebelék a lakosság 16 százalékát teszik ki – a szerk.) Ezért Mugabe 1963-ban Ndabaningi Sithole lelkésszel együtt megalapította az elsősorban a mashona etnikumra támaszkodó Zimbabwei Afrikai Nemzeti Uniót. 1964-ben az Ian Smith vezette fehértelepes rendszer felforgatás vádjával 11 évi börtönre ítélte Mugabét, aki szabadulása után Mozambikba szökött. Szoros barátság fűzte Samora Machel ottani elnökhöz, ami megerősítette hírnevét mint marxista, sőt, nagy erudícióval rendelkező marxista. Az előbbi akkor éppen igaz volt, az utóbbi sohasem. Részben Machel ösztönzésére a két nagy rivális felszabadító mozgalom, a ZANU és a ZAPU 1976-ban összefogott, Nkomo és Mugabe létrehozták a Hazafias Frontot (PF). Ennek nagy jelentősége volt, nem csupán a hagyományos mashona–matabele ellentét tompításában, hanem azért is, mert Nkomo főként a Szovjet­uniótól s annak szövetségeseitől, míg Mugabe főként a kí­naiaktól kapott támogatást a függetlenségi harchoz.

A terebélyesedő gerillaháború a fehér kisebbség kizárólagos hatalmának feladását eredményezte. A tárgyalások 1979-ben Londonban, a Lancaster House-ban zajlottak. Mugabe személyi titkára ekkor éppen a napokban leváltott alelnök, Emmerson Mnangagwa volt. Mugabe számított a legradikálisabbnak, a szegényebb, de a ndebeléknél sokkalta népesebb mashonák érdekében ragaszkodott volna a fehérek földjeinek kisajátításához. A földkérdés miatt kis híján zátonyra is futottak a tárgyalások, ám a brit és amerikai delegátusoknak sikerült kompromisszumra késztetni őt. A megállapodás értelmében a fehér farmok tízéves haladékot kaptak, s 1989 után brit és amerikai pénzügyi támogatással megkezdődött volna az önkéntes alapon felajánlott birtokok kivásárlása és szétosztása a föld nélküli afrikaiak között. Ugyancsak tízéves időtartamra minden fél lemondott az alkotmány megváltoztatásának jogáról, s a fehér kisebbség számarányánál jóval nagyobb, 20 százalékos képviseletet kapott az új állam, Zimbabwe parlamentjében.

A Londonból visszaérkező Mugabe demonstratív módon egy előkelő fehér negyedbe költözött, ahol korábban afrikaiak csupán kiszolgáló személyzetként lakhattak. 1980 februárjában általános választásokat tartottak az új államban. A legtöbben Nkomo győzelmére számítottak, idősebb is (ez hagyományosan sokat számít Afrikában), tekintélyesebb is volt Mugabénál. Ám a választások meglepetéssel szolgáltak. Mugabe pártja a kampány során gyakran élt a megfélemlítés eszközével, a választás kimenetelét mégsem ez, hanem az a tény döntötte el, hogy sokak szerint szinte etnikai népszámlálás volt. Így a mashona választói többség 57 mandátumot biztosított a ZANU számára a feketéknek fenntartott 80 helyből. Az ország első miniszterelnöke Robert Mugabe lett.

Machel azt tanácsolta Mugabénak, hogy kormánya tegyen gesztusokat a fehér kisebbség irányába, mert hirtelen és tömeges távozásuk hatalmas károkat okozhat a gazdaságnak – ezt Mozambikban már a gyakorlat bizonyította. A tanácsot Mugabe meg is fogadta, televíziós beszédében nemzeti egységre szólított fel, s garantálta a fehérek szerzett jogainak be- és megtartását. S bár abszolút többsége volt a parlamentben, a többi párttal koalícióban kezdett el kormányozni. Brit tárgyalópartnerét, Lord Soamest, akit jó barátjának nevezett, még arra is megpróbálta rávenni, hogy maradjon az országban az átmenetet segíteni. Az ország korábbi névadójának, Cecil Rhodesnak a szobrait ugyanakkor nem tűrte, hivatali idejének első heteiben mindenhol ledöntötték azokat, s a névadásban is elkezdődött az afrikanizáció. Így lett 1982-ben Salisburyből Harare.

 

Sikeres kezdetek

Mugabe eleinte hatékonyan korlátozta az új hatalmi elit hedonista túlkapásait, nem engedte a kádereknek, hogy nagyobb földbirtokra tegyenek szert, több pozícióból kapjanak egyszerre fizetéseket. Maga járt elöl jó példával, amikor beköltözött ugyan Ian Smith állami rezidenciájába, de a szerény berendezésen nem változtatott. Szavakban szocialista maradt, de nem nyúlt bele a piacgazdaságba, és sokat javított a fekete népesség életkörülményein. Kiemelkedően sikeres immunizációs és oktatási programot vitt: Afrikában akkoriban egyedülállóan a gyerekek túlnyomó része megkapta a védőoltásokat és iskolába járt. A gyermekhalandóság a függetlenség első tíz éve alatt a fe­lére csökkent, s jelentősen nőtt a lakosság várható átlagos életkora is. A stabil Zimbabwe mindenki érdeke volt, nyugati befektetők jöttek az addig nemzetközi szankciókkal sújtott országba. A gazdasági növekedés jóval meghaladta a korábbi évek átlagát, annak ellenére, hogy az 1980-as években Zimbabwe „frontországnak” számított az apartheid Dél-Afrika szomszédságában, s így sokat kellett költenie a védelemre és a tágabb régióból érkező menekültekre. Mugabe és az általa vezetett ország sütkérezett a nemzetközi elismerésben. 1986 és 1989 között az el nem kötelezettek mozgalmának elnöki tisztét is betöltötte, olyan elődök nyomán, mint Tito, az egyiptomi Nasszer vagy a zambiai Kenneth Kaunda. A csúcspontot 1994-es londoni meghívása jelentette, amikor II. Erzsébet maga mellé ültette a hintajában, lovaggá ütötte, s a külföldieknek adható legmagasabb kitüntetéssel dekorálta ki.

 

Elhatalmasodó paranoia

A sikeres felszín alatt azonban már az 1960-as évektől kimutatható, mennyire összeférhetetlen, haragtartó, lelki defektusoktól szenvedő ember Robert Mugabe. Erőszakossága erényt jelentett a felszabadító háborúban, de azt levetkőzni a harcok elmúltával sem tudta. Mindig szüksége volt ellenségre, akit le lehetett győzni. A volt gyarmattartó távozott, de maradtak bőven fehér telepesek az országban – s bár a Lancaster House-i megállapodás kötötte Mugabe kezét, abban nem akadályozta meg, hogy egyes képviselőiket a dél-afrikai rendszer ügynökeinek nyilvánítsa. Őket nemcsak letartóztatták, de kíméletlenül meg is kínozták. Amikor pedig a bíróságok rendre felmentették őket, Mugabe rendőrsége újra letartóztatta őket. Nagy szerepe volt ennek a fehér exodus megindulásában: Mugabe miniszterelnökségének első három évében a telepesek fele hagyta el Zimbabwét. Ennél is nagyobb horderejű volt a leszámolás az egykori harcostárssal és aktuális riválissal. Nkomo már 1980 januárjában arra panaszkodott, hogy híveit nem csupán megfélemlítik, de terror alatt tartják. A választás nem hozott megnyugvást, az összecsapások a két volt felszabadítási hadsereg tagjai között folytatódtak. Mugabe 1980 őszén megállapodott Kim Ir Szen észak-koreai diktátorral arról, hogy a kommunista ország részt vesz a zimbabwei hadsereg kiképzésében. Az így felkészített 5. dandárt a ZAPU ellen vetették be, s mivel a párt bázisa Matabele-földön volt, az ottani civil lakosságot sem kímélték. A shona nyelven Gukurahundinak elkeresztelt tisztogató akció során, a 80-as évek első felében elkövetett tömeggyilkosságoknak ártatlanok tízezrei estek áldozatul. Nkomo 1987-ben egyezségre kényszerült Mugabéval, a ZAPU beleolvadt Mugabe ZANU–PF-jébe. Mugabe következő ellenségét pedig a gyenge politikai jogosítványokkal bíró államfőben, Canaan Bananában találta meg. Őt 1987-ben kipenderítette a pozíciójából, s a székébe ülve prezidenciális rendszert alakított ki hatalmának bebetonozására. Az alkotmányt is megváltoztatta, a 120 képviselőből 20 kinevezését magának tartotta fenn, ellehetetlenítve, hogy a törvényhozás ellene forduljon. Később a négygyermekes családapa Bananát homoszexualitás vádjával 10 évre börtönbe küldte.

A sors a 1980-as évek végén egy sokkal keményebb ellenfelet állított Mugabéval szembe: Margaret Thatchert. A Vaslady fehér volt és nő, ráadásul az egykori anyaország miniszterelnöke. Neki kellett volna elődei ígéretét beváltania, és Zimbabwénak a beígért támogatásokat folyósítani a fehér farmok felvásárlására. Ám a korrupció és a nepotizmus ekkorra már annyira elhatalmasodott az országban, hogy a hatezer fehér farm nem csekély részét elhagyták vagy eladni próbálták tulajdonosaik, a Nyugatról érkező pénzeken kivásárolt földek pedig túlnyomórészt a kormánypárt erős emberei vagy azok rokonai kezére kerültek. A transzfereket az amerikaiak is leállították, Mugabe mégis csak a brit miniszterelnököt szapulta, őt tette meg minden sikertelenség okozójának. Ekkoriban ráadásul a kelet-európai átalakulások, a szovjet rendszer csődje is leértékelte Afrikát – a befektetések és a korábbi külső források elapadtak. Ez Zimbabwét is komolyan érintette, s a 90-es évek elején Mugabe némi irányváltásra kényszerült, az IMF és a Világbank ma már rossz emlékűnek számító strukturális átalakítási programját fogadta el. Ez „csak” a népesség elszegényedéséhez vezetett ugyan – mégis jó apropót szolgáltatott, hogy a 90-es évektől immáron a Nyugat legyen Zimbabwe fő ellensége. A kiigazítás kiigazítása sem volt sikeres, Zimbabwe 2000-re szegényebb lett, mint az 1980-as induláskor.

Mugabe eluralkodó paranoiája ekkor már az elnök minden tettére rányomta a bélyegét. Ebben valódi lelki társra is lelt. Első felesége halála után, 1996-ban vette el titkárnőjét, Grace Ntombizodwát. A divatmániás új first lady nem volt rest az általa oly kedvelt márkák kibocsátó országait férjével együtt ostorozni. A Nyugattal való szakítás látványos állomása volt 2000-ben az ország új s természetesen Mugabe szája íze szerint összeállított alkotmánytervezetéről döntő népszavazás. Csakhogy a nemek győztek – húsz év óta ez volt az első veresége. Az elnök dühében rászabadította a még megmaradt fehér farmokra a „háborús veteránokat”: zömmel fiatal fiúkat, akik már a háború után születtek. Ha már úgyis a terepre mentek, odacsaptak az ellenzékieknek is. A hatalom egyre közvetlenebb beavatkozása a gazdaságba elszabadította az inflációt, az árak 2008–2009-ben már naponta duplázódtak meg. Meg is kellett szüntetni a helyi fizetőeszközt, mert egy kiló kenyérért már kétkilónyi papírpénzt kellett volna adni. Miközben a társadalom túlnyomó része a napi betevőt is alig tudta előteremteni, s a népesség negyede elmenekült az országból, Mugabe luxuskörülmények között dőzsölt, az egyik születésnapján csak pezsgőre és kaviárra félmillió dollárt költöttek. A nyomor és hivalkodó jólét feszültsége ellenállást szított, s 2009-ben Mugabe elveszítette a választásokat, jóllehet még a korábbiaknál is durvábban manipulálta azokat. Más talán már régen lemondott volna, de nem Mugabe. Ellenlábasát, Morgan Tsvangirait kinevezte miniszterelnöknek, hogy a következő, 2013-as választásokon még durvább csalások árán megszabaduljon tőle. S míg a világ elhűlve nézte a szankciókkal sújtott Mugabe ámokfutását, 2015 októberében Kína a Nobel-békedíj alternatívájának szánt Konfuciusz-díjjal tüntette ki, „amiért keményen dolgozott országa politikai és gazdasági életének megerősítése és a zimbabwei nép jólétének emelése érdekében”.

Figyelmébe ajánljuk