Az olasz válság mélységét fájdalmas egyértelműséggel jelezte az a tény, hogy miután Berlusconi lemondott, és bizonyossá vált, hogy az uniós gazdasági körökben általánosan elismert közgazdászprofesszor, Mario Monti alakít kormányt, az olasz állampapírok korábban magasba szökkent hozamszintje nem csökkent tartósan és a remélt mértékben. Pedig az Európai Központi Bank (EKB) immár rendszeresen vásárolja föl az olasz kötvényeket a másodlagos piacokon, hogy enyhítse az országra nehezedő nyomást. Más szóval: a pénzpiacok változatlanul szkeptikusak Olaszország középtávú gazdasági átalakulását illetően. Hasonló kételyeket már hónapokkal ezelőtt megfogalmaztak az EU vezetői. Az EKB távozó, illetve hivatalba lépő elnöke, Jean-Claude Trichet és Mario Draghi augusztusban felszólította a római kormányt, hogy haladéktalanul hozzon határozott intézkedéseket az adósságállomány csökkentésére. Az újonnan kibocsátott és a piac által meglehetősen alulértékelt állampapírok ellenértékéből ugyanis korábbi adósságait és ezek kamatait fizeti vissza Olaszország.
Az éves GDP 112 százalékára rúgó olasz államadósság kétségkívül magas, de miután a lakosság és a vállalati szféra relatíve jóval kevésbé van eladósodva, mint akár Franciaországban vagy Nagy-Britanniában, a költségvetés helyzete immár hosszú évek (konkrétan 1992) óta kiegyensúlyozott, sőt általában némi többletet mutatott. Az olasz gazdaság igazi problémája a gazdasági növekedés tartósan alacsony szintje, amit részben a vállalatok és a politikai élet közötti áttekinthetetlen klientúraviszonyokkal, az ezek között szétcsordogáló hatalmas összegekkel, kieső adókkal szokás magyarázni - mindennek a lemondott olasz miniszterelnök a saját személyében volt a megtestesítője, amit jól jelez az ellene folyt és folyó gazdasági tárgyú perek sokasága. E klientúraviszonyokból (és a bennük érdekelt képviseleti szervezetek merevségéből) következnek olyan, a növekedést akadályozó munkajogi előírások is, amelyek élethosszig bebetonoznak munkahelyeket haldokló iparágakban, akadályozva újak teremtését a modern húzóágazatokban. (A munkanélküliségi ráta még így is az európai átlag alatt van.)
A gazdaság stagnálásközeli állapota miatt az adósságterhek folyamatos növekedése egy ideje már elérte azt a pontot, amikor a költségvetés hagyományos eszközökkel történő kiegyensúlyozása nem biztosítja a fizetőképesség fenntarthatóságát. Elkerülhetetlenné váltak a megszorítások, amelyekre egyébként már 1994, Berlusconi első miniszterelnökké választása óta várt a világ, hiszen akkor még a keménykezű neoliberálist, a leendő olasz Thatchert látta benne. Az csak később, utóbbi két kormányfői időszaka során vált világossá, hogy kezdeti stabil parlamenti többségét nem az ország valamilyen átfogó koncepció jegyében történő megreformálására, hanem különféle sajátos érdekek számára politikai vagy gazdasági hasznot hozó kiszolgálására használja föl. Így aztán az utóbbi időben az unió harmadik legerősebb gazdaságának a képviselőjéből
szánalmas politikai páriává
sikerült leküzdenie magát, akinek az ígéretei semmit sem érnek - ezért az EU végül (az udvarias formula szerint "Olaszország kérésére") a tervezett szükségintézkedések rendszeres ellenőrzését határozta el. Figyelemreméltó, hogy az ellenőrzésben szerepet kért a Nemzetközi Valutaalap is, jelezve mintegy, hogy nincs teljesen meggyőződve az uniós kontroll hatékonyságáról. A The Economist szerint Berlusconi nemrég még kikérte magának ezt a barátságtalan szigort, mondván, hogy az eladósodásról a korábbi kormányok tehetnek, és különben is, régóta tervezi a reformokat. Amire az Európai Tanács elnöke, Herman Van Rompuy azt válaszolta, hogy most már itt az ideje az álmok megvalósításának.
Végül - miután koalícióban kormányzó politikai vállalkozása, legutóbbi nevén a Szabadság Népe (Il Popolo della Liberta - PdL) gyakorlatilag elvesztette a többséget - valóban a törvényhozás elé terjesztette a megszorító intézkedéseket, mondván, hogy elfogadásukat követően lemond. Így is történt, és most az Európai Bizottság korábbi oszlopos tagjaként komoly nevet szerzett (a testületbe annak idején Berlusconi által javasolt) Mario Montira vár a feladat, hogy megnyugtassa a piacokat az olasz gazdaság életképessége felől. Egyébként az a bizonyos - elvileg hosszú távon az euróövezet valamennyi országára kiterjesztendő - ellenőrzés a múlt héten már el is kezdődött, csak az nem volt világos, milyen szankciókkal jár, ha egy-egy mérőszám nem felel meg az uniós elvárásoknak.
Montinak először is az általánosságban már elfogadott intézkedéseket kell megvalósítania - és jó uniós kapcsolatai (például Draghival az EKB élén) révén előmozdítania az unió megerősített pénzügyi egységét. Az utóbbi - jóllehet hosszú távon fontosabb - ügyben nem sokat tehet, a szükségintézkedések végrehajtásához is időre és széles körű politikai támogatásra lesz szüksége. Olyan, érdekek sokaságát sértő lépésekről van szó ugyanis, mint a nyugdíjkorhatár fölemelése - igaz, 15 év alatt - 65-ről 67 évre, az önkormányzati tulajdonú cégek privatizálása, állami ingatlanok értékesítése. A munkaerőpiac felszabadítása kimaradt a csomagból, de előbb-utóbb erre is sort kell majd keríteni.
Monti a kellő távlatok érdekében azt akarja, hogy a törvény szerint esedékes 2013-as választásokig szóljon a mandátuma, a politikai erők egy része előre hozott választásokban érdekelt, bár a kijelölt kormányfő egy friss nyilatkozata szerint tisztában vannak a helyzet súlyosságával. Lapzártánkkor még javában folytak az egyeztetések. A legnagyobb baloldali - inkább balközép - politikai csoport, a Demokrata Párt már jelezte, hogy nem kívánja korlátozni Monti megbízatásának az időtartamát. A jobboldali Északi Liga eleve elhatárolódott mindenféle tárgyalástól, a PdL pedig nem egységes a követendő stratégiát illetően. Berlusconi "pártja" számára ugyanis karakteres ideológia vagy bármilyen más összetartó erő híján a vezér bukása akár a végleges széthullást is jelentheti - aminek egy mihamarabb elkezdődő kampánnyal lehetne elejét venni. Erre azonban a jelek szerint most végképp nincs idő. Mindazonáltal méltányolható a PdL elvárása, hogy mielőtt igent mond a leendő kormányra, mérlegelhesse annak tervezett politikáját, illetve személyi összetételét. Ez utóbbiról - ahhoz képest, hogy Monti már hétfőn szívesen előállt volna a listával - kedden kora délután még csak annyit lehetett tudni, hogy szakértői jellegű lesz, néhány politikussal kiegészítve.
