Nem az életkora miatt - 61 éves, miközben győztes ellenfele, Robert Mugabe 89 -, hanem inkább azért, mert politikusként nem volt képes a javára fordítani a 2008-ig ellenzék nélküli állampártként működő felszabadítási mozgalom, a Zimbabwei Afrikai Nemzeti Unió - Hazafias Front (ZANU-PF) átmeneti meggyengülését. Noha a 2008-as elnökválasztás első fordulójában az élen végzett, bár nem érte el az 50 százalékos szavazati arányt, a második fordulóból visszalépett, jogos érvként felhozva, hogy az általa vezetett Mozgalom a Demokratikus Változásért (MDC) hívei sorozatosan erőszakos bűncselekményeknek esnek áldozatul. A legtöbb forrás evidenciaként kezeli, hogy ezek központilag elrendelt megfélemlítő akciók voltak. Külső (főleg nyugati) nyomás is kellett hozzá, hogy a parlamenti képviseleti arányoknak megfelelően Tsvangirai mégis politikai szerepet kapjon, és egy hatalommegosztási megállapodás keretében ő legyen a feje egy koalíciós kormánynak. Ez a 2009-ben beiktatott kabinet elsősorban gazdasági téren tudott eredményeket felmutatni - volt is honnan előrelépni, hiszen a fehér farmerek nagyüzemeit szétverő, spontánnak beállított erőszakos földfoglalások negatív következményeit az éppen emiatti szigorú gazdasági szankciók is fokozták: világbajnok-esélyes hiperinfláció, áruhiány, katasztrofális elszegényedés, milliók elmenekülése. A Tsvangirai-kormány egyszerűen lecserélte a hazai fizetőeszközt amerikai dollárra és dél-afrikai randra, elindított egy szerény gazdasági növekedést - ami persze csak a semminél több, hiszen a zimbabweiek még mindig rosszabbul élnek, mint 1980-ban, hazájuk függetlenné válásakor.
Ezt a kompromisszumot most sokan Tsvangirai rovására írják, sőt egyfajta ősbűnnek tekintik, hiszen lehetővé tette a meggyengült Mugabe számára, hogy kényelmesen megtartsa államfői pozícióját. A saját súlya viszont nem nőtt, például a koalíció bejelentésének protokolláris eseményén a katonai vezetők nem fogadták az elvárható tisztelgéssel. Talán innen ered az a konok meggyőződése, hogy végső soron egy katonai diktatúra az, aminek az erejét meg kell törnie. Eközben nem mutatott kellő erőt az általa is szükségesnek ítélt intézményi reformok megvalósítása körüli küzdelmekben, a megállapodás betartatása körüli huzavonák emésztették föl az erejét. A ZANU-PF viszont már ekkor tudatosan megkezdte a mostani választás lebonyolításának - elcsalásának - a tervezgetését.
Tsvangirai 2009-ben autóbalesetet szenvedett (ki tudja, nem szervezett merénylet volt-e), túlélte, de a felesége meghalt. A későbbiekben aztán bőséges témát szolgáltatott a nagyobbrészt a kormány által vezérelt sajtónak az új asszony keresése körüli bumfordiskodásaival. Ennél alighanem súlyosabb probléma, hogy a pártján belüli konfliktusokat - melyek részben éppen a hatalommegosztás elfogadása kérdésében csúcsosodtak ki - nem tudta feloldani, aztán már korrupciós vádak is fel-felmerültek az MDC-vel szemben.
Hiába töprengünk azonban a politikai okok sokféleségén (például hogy Mugabe ki tudta játszani felszabadítási mozgalmi dicsfényét, a falusi választókat a függetlenségi retorikával tüzelve, ellenfelét idegen erők bérenceként tüntetve föl stb.), az eredmény igazi magyarázata mégiscsak a választási manipulációk finom szövedéke.
Ide sorolható már az is, ahogyan Mugabe magának a választások időpontjának a kitűzésével játszott, bizonytalanságban tartva ellenfeleit (itt említendő, hogy számos további szervezet is indult a választásokon, de egyik sem ért el értékelhető eredményt). Eközben végigjátszotta az immár hazai tapasztalatainkból is ismert átszervezési, kinevezési köröket, nagy gondot fordítva például a választói névjegyzék alapos kozmetikázására. Ennek eredményeként egy független megfigyelő csoport szerint a falusi választókorúaknak közel száz, a városiaknak viszont csak 68 százaléka került bele a jegyzékbe, ami a hatmillió választópolgár közül úgy egymilliót érint. Közülük aztán sokakat különféle adminisztratív hivatkozásokkal küldtek haza. Vidéken ugyanakkor voltak olyan választókerületek, ahol a szavazók többsége a szavazatszedők segítségére szorult - ami teljes képtelenség, hiszen Afrika egyik leginkább alfabetizált országáról beszélünk. Egyes hírek beszámolnak arról, hogy ez a segítségkérés kifejezett fenyegetések hatására történt, de a helyi hatóságokkal amúgy is közölték, hogy oda az állásuk, ha a területükön nem a megfelelő eredmény születik. A potenciálisan ellenzéki fiatal városi szavazók ellensúlyozásának további eszközeként vidéki szavazók utaztatásáról is szóltak hírek, az pedig már a komikum határait feszegeti, hogy a névjegyzékekben meghökkentő mennyiségű százévesnél idősebb választópolgár bukkan fel az ismeretlenségből.
Miután Mugabe a szavazatok 61, Tsvangirai pedig csak 34 százalékát szerezte meg (a többin három további jelölt osztozott), második fordulóra nincs szükség, és a parlamenti választás is a ZANU-PF biztos győzelmét hozta.
Miután a felsorolt visszásságok egy részét az Afrikai Unió megfigyelői állapították meg, kissé meglepőnek tűnik, hogy a szervezet végül szabadnak, tisztességesnek és hitelt érdemlőnek minősítette a zimbabwei voksolást. A Dél-afrikai Fejlesztési Közösség (SADC) egy fokkal erőteljesebben támaszkodott saját megfigyelőinek a beszámolóira, megelégedett a "szabad" és "békés" jelzővel, és a tisztességesség kérdésében nem nyilvánított véleményt. Nyilvánvaló, hogy egyik szervezet számára sem kényelmes a feszültség, a bizonytalanság fenntartása, a kritikus Nyugatnak viszont kínos szembenéznie az afrikaiellenesség fel-felbukkanó vádjával.
