Bele kellett bújnom egy pedofil férfi bőrébe

szerző
narancs.hu
publikálva
2017. nov. 15., 20:50
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Bántalmazott, megcsalt, kihasznált nők és lányok széles palettáját tolja az arcunkba.

A semmiből robbant be a hazai irodalomba 2014-ben Péterfy-Novák Éva, aki az Egyasszony című kötetében a saját történetét írta meg: első gyermeke születését és halálát. Most megjelent novelláskötetében, A rózsaszín ruhában bántalmazott, megcsalt, a legváltozatosabb módokon kihasznált nők és lányok széles palettáját tolja az arcunkba. A szerzővel Götz Eszter beszélgetett.

A rózsaszín ruha

A rózsaszín ruha

 

 

Magyar Narancs: Azt hiszem, valójában most, ezzel a második kötetével lett író.

Péterfy-Novák Éva: Még mindig zavarban vagyok a kifejezéssel. Egy regényen dolgozom, és amikor belefogtam, hirtelen megijedtem: hátha mégsem vagyok író? Egy könyvet bárki meg tud írni. Az Egyasszony publikálásával kiadtam magamból, amit sokáig csak magamban őriztem. Megírtam benne, hogy a szülész két adag gyorsító injekcióval halálra ítélte a lányomat. Zsuzsi testileg és mentálisan sérült gyerek lett, hét évet élt. Minden örömömet is beleírtam a regénybe, amit vele élhettem át. A mondatok harminc évig készültek a fejemben, aztán egy blogot kezdtem írni, és ott, egyszerre esett ki belőlem az egész regény, három hónap alatt. Azt mondják, a legnehezebb a saját sztorit megírni. Belőlem kiömlött.

MN: Talán mert harminc évig tanulta a távolságtartást.

PNÉ: Talán igen. Sok idő kell egy trauma feldolgozásához. Azt hittem, a könyvvel kinyitottam az ajtót, hogy kiadjam magamból a gyászt – de a nyitott ajtón egyszer csak beömlött egy nagy halom téma. Ezerszámra kaptam a leveleket, benne személyesen megélt történeteket szülési traumákról és sérült gyerekekről, bántalmazásokról, családon belüli erőszakról. Most már csak hetente jön néhány levél, de az író-olvasó találkozók után előfordul, hogy még órákon át hallgatom ezeket. Kimeríthetetlen kincstár. A beteg gyermekem szülésekor nem tudtam, hogy ha az orvos bead egy második gyorsító injekciót, mert siet a teniszmeccsére, abba a gyermekem bele is halhat. Viseltem, mert ez volt a dolgom, mert erre neveltek. Tudjuk, hogy akit bántalmaznak, az szégyenben érzi magát, mintha billog lenne a homlokán. De szégyen az is, ha nem tudsz egészséges utódot produkálni, ha megcsal a férjed, ha megfogdosnak az utcán, ha a masszőr benyúl a lábad közé.

A teljes interjút csütörtökön megjelenő, aktuális lapszámunkban olvashatja.

szerző
narancs.hu
publikálva
2017. nov. 15., 20:50
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:
  1. 10 húsleves
    húsleves
    2017. november 17., péntek 08:29
    A könyvvel kinyitott ajtó, amelyen keresztül az író kiadja magából a gyászt, pontosabban: kiadná, mert az ajtón keresztül nem kiadódik a gyász, hanem beömlik a téma, a tetejébe „halom téma” ömlik befelé (rá a gyászra), csupán képzavar, nem középiskolás, hanem általános iskolás fokon elővezetett képzavar. Jogos tehát az ijedség: „hátha mégsem vagyok író”. Míg a „személyesen megélt történetek szülési traumákról és sérült gyerekekről, bántalmazásokról, családon belüli erőszakról”, mint „kincstár”, kifejezetten botrányos stilárisan.
    Ha én Márai Sándor-díjas, József Attila-díjas, Déry Tibor-díjas, nota bene Édes Anyanyelvünk „első díjas” író volnék, ha meg nem is abuzálnám az asszonyt, mert – humanista lévén – ilyet nem tennék, de csak szólnék neki (finoman nyilván, mintegy családon belüli pedagógiai célzattal), a „kincs”: különösen nagy szellemi, erkölcsi, kulturális értéket jelent. Sőt azt is hozzátenném (ha elég bátor volnék hozzá): az embert valójában nem a „halom téma” teszi íróvá, hanem az például, hogy meg tudja különböztetni egymástól a „kincstár”, a „kincsestár” és a „kincsesbánya” fogalmait. Azzal együtt természetesen, hogy „az ajtón beömlő halom téma” nem lehet sem „kincstár”, sem „kincsestár”, sem „kincsesbánya”.
    Moldova írja: „valakit az tesz magyarrá [magyar íróvá – hl.], hogy ismeri a különbséget a »megint«, az »újra« és az »ismét« között, nem pedig a név [aktuálisan az apjukom nevének – hl.] végén terpeszkedő ipszilon vagy a kutyabőr”.
  2. 9 tiszapolgári
    tiszapolgári
    2017. november 17., péntek 07:21
    Gy: Elment az esszem

    Én is asszem.
  3. 8 Cyrano
    Cyrano
    2017. november 16., csütörtök 23:46
    Gyurcihúslé úgy tesz, mintha humorizálna:
    "Elment az esszem... "
    Nem most. Már nagyon rég. Talán az ókorban.
  4. 7 rworse
    rworse
    2017. november 16., csütörtök 23:10
    Értem, nem azt akartam mondani, hogy esszé, hanem hogy esszé. Csak nem jutott eszembe, hogy esszé, így lett belőle esszé. Sej, csínom, Palkó, csínom, Jankó, ria, ria, Incintatus!
  5. 6 húsleves
    húsleves
    2017. november 16., csütörtök 21:51
    Jav.: esszét
    Elment az esszem...
  6. 5 húsleves
    húsleves
    2017. november 16., csütörtök 20:43
    Itt speciel eszét akart mondani a fortélyos nick, csak hirtelen nem jutott eszébe a megfelelő szó. Vagy pedig a számtannal van még egy kis probléma. Ez esetben érdemes elővenni az ujjacskákat, s azon összeszámolni az „esszéistákat. Ha jó (ujj)matematikus az illető nick, percen kijön neki a végeredmény, mármint az esszéisták” számát illetően: https://pbs.twimg.com/profile_images/668105922305200129/EplY6tjq.jpg

    Az „esszé” az, ami kettő. Vagy valamennyi: https://gyereketeto.hu/web/wp-content/uploads/2013/10/two-schoolgirls-count-on-their-fingers.jpg
  7. 4 rworse
    rworse
    2017. november 16., csütörtök 19:59
    számára kihagyhatatlan
  8. 3 rworse
    rworse
    2017. november 16., csütörtök 19:58
    A két obligát esszéista megvolt, még egy-egy Pendragon és blogtalan epigrammát szeretnék a Négyek Bandája által kihagyhatatlan nemierőszak-témához.
  9. 2 húsleves
    húsleves
    2017. november 16., csütörtök 13:53
    „… hirtelen megijedtem: hátha mégsem vagyok író?”
    *
    Segítek (s ezt minden malícia nélkül mondom; „nagyon szeretek” segíteni: http://mek.niif.hu/06300/06345/06345.htm#14 ).
    Vegyük a címet: „Bele kellett bújnom egy pedofil férfi bőrébe”!

    Miért?
    A pedofília puszta vonzalom, gyakorta dementia senilisben és/vagy gyengeelméjűségben szenvedő embereknél fordul elő.
    Hogyan tudhat valaki egy gyöngeelméjű férfi bőrébe bújni?
    De tegyük föl a férfi nem gyöngeelméjű, nem szenilis, hanem gonosz, aljas, gazember, galád, alávaló, infernális… vagyis összefoglaló szóval: férfi! Tegyük föl! Ám a puszta pedofília akkor sem bűncselekmény. Csak akkor bűncselekmény – benne van a szóban –, ha cselekmény.
    Erre jön a válasz: nem kell itt a faszot rágni, hiszen mindenki tudja, mire gondol az író (aki egyébként megijedt attól, hogy talán nem is író)! Nos, én pedig pontosan erről beszélek. Bizony, hogy kell a faszot rágni, még akkor is, ha a sok primitív lélek „szégyenbillogot” süt a „faszarági” stiliszta szűzi homlokára!

    Hogy miért? Mert a primitivizálás csak akkor érvényes művészileg (íróilag), ha drámaivá emeli a szöveget.
    Moldova írja: „Az a drámai mondat, mely szerkezetében kifejezi a gondolat születését, ezért ritkán tartja be az előírásos grammatikai rendet. Kiemel és háttérbe szorít. Így alakult ki Arany Jánosnál a korrektnek mondható: »Ötszáz velszi bárd ment a lángsírba, bizony«-ból az »Ötszáz, bizony, dalolva ment lángsírba velszi bárd« – csodája.”

    Az idézett cím esetében beszélhetünk drámai csodáról? Nem beszélhetünk. Ezért itt a faszarágás jelentene többletet. Mondjuk, így: „nőként bele kellett bújnom egy bűnöző: egy bántalmazó, agresszíven molesztáló, zaklató, abuzáló pedofil férfi bőrébe”.
    Vagyis mintegy Dosztojevszkijjá kellett válnom. Ez már valami! Ráadásul a „nőként” határozó is fontos, mégpedig azért, hogy ne merevítsem magam a férfigyűlölő hülye-feminista görcsébe. Mármint fogalmazásilag.
  10. 1 húsleves
    húsleves
    2017. november 16., csütörtök 10:21
    „Tudjuk, hogy akit bántalmaznak, az szégyenben érzi magát, mintha billog lenne a homlokán.”
    *
    Tudjátok. Ti. Mi pedig azt tudjuk (vagyunk néhányan), hogy vannak olyan emberek is, aki „szégyenben érzik magukat”, ha bántalmazzák őket, s vannak olyanok is, akik nem „érzik szégyenben magukat”.
    Nem vagyunk egyformák.
    Én például akkor sem éreztem magam szégyenben, ha utólag rájöttem: meg tudtam volna védeni magam, amennyiben leleményesebb vagyok, esetleg csak jobb a lélekjelenlétem. Ha pedig nem tehettem arról, hogy bántalmazhattak, végképp nem szégyelltem maga. Soha.
    A szégyenérzet és a (dühítő) tehetetlenségérzet nem ugyanaz.
    Mindezzel természetesen nem azt állítom, hogy ne volna olyan ember, aki olyasmiért (is) szégyelli magát, amiről nem ő tehet. Sokszor előfordul, hogy magam is röstellem, amikor valaki (például a tévében) nevetségessé teszi magát, ilyenkor az ember ugyebár húzza a paplant a fejére, ne is lássa a jelenetet. Míg a feleségem ezalatt sztoikusan mosolyog, a szánalmas hülyén is (például a Megasztár selejtezőjében), és persze rajtam is. Rajtam máskor is.
    Mondom, nem vagyunk egyformák; kevésbé fennkölten fogalmazva: „Több dolgok vannak földön és égen, / Horatio, mintsem bölcselmetek / Álmodni képes”.

    „Magyar Narancs: Azt hiszem, valójában most, ezzel a második kötetével lett író.
    Péterfy-Novák Éva: Még mindig zavarban vagyok a kifejezéssel. Egy regényen dolgozom, és amikor belefogtam, hirtelen megijedtem: hátha mégsem vagyok író?”

    Pedig nem muszáj ijedezni! Mielőtt tollat ragad az ember, igyekezzék magából kipusztítani a primitív (s általában ostoba) közhelyeket („kiadtam magamból, amit sokáig csak magamban őriztem”), s akkor még író is lehet belőle. Már, ha az annyira fontos. Tudniillik a rötyin is kiadhatjuk magunkból, amit (viszonylag) sokáig őrzünk magunkban (klotyó-katarzis), míg az írás ennél valamivel több!

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Díjemelésre várva
Budapesti taxihelyzet
Interjúk
Setét Jenő, Arundhati Roy, Sándor Anna
Könyvmelléklet
Michael Chabon, Móra Ferenc, Sikerlista
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Politika

még több Politika...