E heti számunkban interjút olvashatnak Pótó János történésszel azokról a végletekig abszurd hazai köztéri szoborállítási szokásokról, amelyeket, úgy tűnik, a 21. századra sem sikerült kinőni. Reggelig sorolhatnánk a szobrok és emlékművek listáját, amiket kizárólag aktuális politikai célok miatt állítottak – vagyonokért, ám egyik sem érhet az 1951-ben felavatott Sztálin-bronzszobor nyomába, amely minden grammjában maga volt a megtestesült téboly. A Magyar Dolgozók Pártja 1949-ben határozott úgy, hogy emléket állít a vezérnek, a lebonyolítást azonban már Budapest vezetésére bízta. A főváros meghívásos pályázatot hirdetett 1949 végén, bár akkor még a szobor helyét sem tudták pontosan. A felkért művészek (24+5 önként jelentkező) harminc, gipszből készült, kisméretű pályaművet adtak be (Szabó István kettőt is), ezeket egy szigorúan zártkörű kiállításon láthatták az arra érdemesek.
A végső szót végül Rákosi mondta ki – egyik se jó –, de a zsűri is hasonló véleményen volt. Egyikük meg is jegyezte, feltehetőleg Ferenczy Béni vagy Vilt Tibor pályaművéről, hogy a művészt azonnal internálni kellene. A szomorú tapasztalatokat követően már csak négy mestertől (Borsos Miklós, Farkas Aladár, Kisfaludi Strobl Zsigmond, Mikus Sándor) kértek „átdolgozott kiadást”, és láss csodát, ezek mindegyike sikert aratott. A győztes végül Mikus Sándor lett, a többiekével kapcsolatban azt javasolták, a későbbiekben készüljenek el egy-egy nagyváros főterére. Nos, ebből nem lett semmi, ám Mikus szobra elkészült, 1951. december 21-én avatták fel az újdonsült Felvonulási téren, a ceremóniát nyolcvanezer ember tekintette meg – vélhetően nem önszántából. A gigantikus méretű szobor nem volt hosszú életű, öt év múlva, 1956-ban ledöntötték – ha valamiért, hát kizárólag ettől az aktustól vált szimbólummá a szobor.
Mikus Sándor és a készülő mű
