Vajda Milán: Kamaszként fel kellett törnöm az ajtót, én találtam rá a halott édesapámra

Kultúra

Az AlkalMáté Trupp tizenegyedik előadásának címszereplőjével beszélgettünk.

magyarnarancs.hu: Hogyan készültél a találkozásra önmagaddal?

Vajda Milán: Volt egy lista a fejemben, hogy miről szeretnék beszélni. Az is felmerült bennem, hogy megírom, dramaturgiailag kitalálom az előadás szerkezetét. De a lényemből adódó rémes lustaság miatt letettem róla, másrészt rájöttem, hogy nem lenne jó, ha keretek közé szorítanám az osztálytársaimat. Úgy voltam vele, hogy legyen benne az, amit ők kitalálnak.

magyarnarancs.hu: Mi volt a szándékod az egymás mellett sorakozó fehér ajtós díszlettel?

VM: Már évek óta biztos voltam abban, hogy a korábbi előadásokhoz képest kissé klasszikusabb színpadi formát választok. Kamaszként fel kellett törnöm az ajtót, én találtam rá a halott édesapámra. Másfelől mindenkinek van köze ehhez a szimbólumhoz. Bizonyos ajtók kitárulnak az ember életében, mások meg becsukódnak.

magyarnarancs.hu: Mi újat tudtál meg magadról abból, ahogy az osztálytársaid megjelenítenek?

VM: Sokkal kevesebbet tudtak rólam, mint amennyit gondoltam, hogy elárulok magamról. Jóval többet kellett mesélnem magamról, mint másoknak. Igaz, tizenegy év alatt távolabb is kerültünk egymástól, ritkábban találkozunk. Felismerésként ért, hogy azon túl, hogy nem beszélek magamról, elbújok. Sokakban van feszültség, tüske amiatt, hogy nem érdeklődöm irántuk, nem keresem meg őket. Én is érzem, hogy többet kellene invesztálnom a kapcsolataimba. Jól elvagyok egyedül, sokszor nem igényelem a társaságot.

false

 

Fotó: Bankó Gábor

magyarnarancs.hu: A főiskolán is ilyen voltál?

VM: Utólag visszanézve nagyon jól indultam, de a legvégére már csak lábjegyzetként lehetett megemlíteni, hogy továbbá végzett még Vajda Milán. Nem tettem bele elég munkát az utolsó évekbe.

magyarnarancs.hu: Mit szólt hozzá Máté Gábor?

VM: Szerintem csalódott bennem, másrészt dühös volt, hogy miért kell korbáccsal űzni ahhoz, hogy megmozduljak, bármit akarjak. Napról napra fogyott az önbizalmam, nagyon lassan dolgoztam fel egy-egy sikertelenséget. Egyszer Szász János tartott castingot a Platonovra. Felolvasta a szereposztást, de az én nevemet kihagyta. Megkérdeztem tőle, menjek-e haza, mire hebegve-habogva mondta, több szerepet összehúz nekem. Mai ésszel úgy látom, ha nem gondolom magamról, hogy én lehetek Platonov, akkor válasszak más szakmát. A második próbán felugrottam a dobogóra, és életem egyik legszörnyűbb fájdalmát éltem át: lumbágóm lett, egy hónapig négykézláb jártam. A főpróbahétre felépültem, Szász valahogy beillesztett az előadásba, de rossz voltam.

magyarnarancs.hu: Mi mentett meg az elkallódástól?

VM: Az, hogy Egerbe kaptam szerződést, ahol egy év alatt hat bemutatóm volt, köztük két főszerep és fontos, nehéz szerepek sora. Valahogy újra össze kellett raknom magamat. Sok helyzetben vagyok úgy, hogy más dolgot tanulok belőle, mint amit eredetileg gondoltam. Nagyon vártam például, hogy Gothár Péter tanítson a főiskolán. Nehezen dolgoztunk együtt, viszont sokat tanultam tőle emberségről, előítéletekről. A legelső órát például úgy kezdte, hogy köszönt, körülnézett, meglátott engem, és elküldött, hogy hívassak elő három filmtekercset. Mire visszaértem, már mindent elmondott, úgy éreztem, lemaradtam valami lényegesről. A második kurzusnál eldöntöttem, hogy mindent bevállalok, ne mondhassák rám, hogy te lusta disznó. A végén megkaptam, hogy Vajda Milán egy lusta disznó. Ebből megtanultam, hogy van olyan élethelyzet, amikor a sok is kevés, valamit nem tudsz megugrani.

magyarnarancs.hu: Jószívű, zárkózott, lassú fiú vagy tehát az alkalmátés előadás tanulsága szerint. A valóságban is?

VM: Le akartam rombolni az osztálytársaimban rólam kialakult kedves, aranyos, csendes mackó képét. Nagyon gonosz is tudok lenni az ártalmatlan viccnek szánt beszólásaimmal. Már többször kihívtak emiatt különböző helyeken verekedni. Kálmán Eszter jelmeztervező mondta először, hogy rettenetesen viselkedem a jelmezpróbákon, a világ leghisztisebb színésznőjeként. Ezért is vettük bele a jelmezpróbás jelenetet az előadásba.

magyarnarancs.hu: Molnár Piroskát is megidéztétek, szoborrá meredve.

VM: Őt családi örökségül „kaptam” apámtól. Nagyon jó kollégák és barátok voltak. Apámnak nagyon rossz volt a szeme, a színpadon szemüveg nélkül szinte semmit nem látott. Azt viszont mindig tudta, hogy Piroska éppen mit csinál, hogyan néz rá. Molnár Piroska kemény nő, nem osztja ingyen sem a dicséretet, sem a kedvességet. Amikor Pestre szerződtem, segíteni akart rajtam. Felajánlotta, hogy a lakása alatt megvett kis lakásba költözzek. Aztán egyszerre jöttünk rá, hogy nem lenne jó ötlet, ha hirtelen szomszédok lennénk. Nehéz úgy veszekedni valakivel, hogy csendben törjenek a tányérok.

magyarnarancs.hu: Hogy bírod a folytonos összevetést az édesapáddal?

VM: Amíg élnek azok az emberek, akik emlékeznek rá, mindig őt is fogják látni bennem. A most felnövő generáció viszont már nem tudja, hogy ki volt, ők már olyannak látnak, amilyen vagyok. Apám nagyon furán, hirtelen halt meg. Sokfajta érzés van bennem, amikor erről van szó.

magyarnarancs.hu: Vajda László a Katona József Színház alapító tagja volt. Te magad a Katonában nőttél fel. Nem vágytál arra, hogy katonás színész legyél?

VM: Amikor végeztünk, mindenki a Katonába akart szerződni, ez ma sem változott. A Katona talán az ország legjobb színháza. Gyerekként sokszor bámultam fel apámra a színpadon. Szerintem jó ez így, hogy nem kellett ugyanazon a deszkán szerepelnem. Egyszer játszhattam a Katonában, a Bodó Viktor-féle Motelban.

magyarnarancs.hu: Látsz bármiféle párhuzamot apád pályája és a sajátod között?

VM: Gyakran játszatnak velem bumfordi embereket. Az Örkényben volt olyan évad, amikor sorra negatív, kimondottan ellenszenves figurákat osztottak rám.

magyarnarancs.hu: Hogyan kerültél az Örkény Színházba?

VM: Igazából a véletlennek köszönhetem. Amikor lejárt Csizmadia Tibor igazgatói mandátuma Egerben, felhívott Mácsai Pál, és elmondta, hogy nagyon szereti, amit lát tőlem a színpadon, de jelen pillanatban nem tudna foglalkoztatni. Két nap múlva már azzal hívott fel, hogy „Figyelj, most tudnál jönni?”. Csuja Imre betegsége miatt beugróra volt szükség a János királyba. Később azt mondta, amikor feltűntem az Örkényben, olyan voltam, mintha a társulat tagja lennék. És akkor szólt, hogy legyen ez így.

magyarnarancs.hu: Édesanyád súgóként dolgozott, az előadásodban Pécsi Ildikó Nemzet Színészévé választása mellett korteskedik.

VM: Nem hiszem, hogy bárki, aki megkapta a Nemzet Színésze kitüntetést, ne gondolt volna arra, milyen jó is lett volna, ha huszonöt évesen jut az ezzel járó pénzösszeghez. Anyukámnak szakmát kellett változtatnia apám halála után, hogy meg tudjunk élni. Nagyon hálás Pécsi Ildikónak, hogy kijárta a parlamentben az érdemes és kiváló művész díjak visszaállítását. Az özvegyi nyugdíja mellett sokat segített rajta a plusz pénzjuttatás.

Figyelmébe ajánljuk