Magyar Narancs: Miért nem folytatja?
Hajdu János: Ebben benne van a családom és a barátaim véleménye, a négy évre szóló ajánlat milyensége, a régi emlékek férfikapitánykoromból. Akkor azt mondták, négy évig leszek kapitány, az athéni olimpiára kell fölkészíteni a csapatot. Majd másfél év múltán elfogyott a bizalom. Amikor most újból felkért az elnök és a főtitkár, hogy vállaljam el a lányokat, az volt az első kérdésem: Mikor fogtok kirúgni? Egy vagy másfél év múlva? Mondták, hát igen, abban a magasságban, a vb-re ki kéne jutni. Nem sikítottam az örömtől. Már csak azért sem, mert erre az időre vállaltam, és ebbe a kapcsolatba beletettem mindent. Ez alatt a hét hónap alatt több kompromisszumot kötöttem, mint egész 33 éves pályafutásom során. És úgy adagoltam a gyógyszert, hogy eddig legyen hatásos. Ma már nem biztos, hogy az lenne.
MN: Hogyhogy?
HJ: Ez egy speciális helyzet volt. Érzelmileg, konfliktuskezelésben, pedagógiában. Piszkos pedagógiában is, belezsaroltam játékosokat bizonyos dolgokba, és ki is adtam magam bizonyos dolgokban. Ennek már nem lenne hatékony folytatása. És szakmai igazgatóként sokat tehetek a kézilabdázásért. Ha női szövetségi kapitány vagyok, egy csapatom van. Ha szakmai igazgató, 14-et menedzselek, az edzőikkel, a költségvetésükkel, az edzőtáboraikkal, nemzetközi meccseikkel, a képzésükkel, a tehetséggondozásukkal, a szponzorszerzéssel. Tehát van annyi feladatom, ami 16 órába belefér.
MN: Milyen kompromisszumokat kötött?
HJ: Nem ordítottam, amikor kellett volna. Dicsértem, amikor ordítani kellett volna. Nem büntettem, amikor büntetni kellett volna. Elvettem a munkából, amikor dolgozni kellett volna, és dolgoztattam, amikor nem kellett volna. Nagyon érdekes az egész. Egyetlen fontos dolog volt: a cél, az olimpián jól szerepelni. Semmi más nem számított.
MN: Hét hónapja, amikor a korábbi kapitány, Németh András lemondott, miért vállalta ezt az egészet?
HJ: Nem nagyon tudtam mit csinálni. Úgy nézett ki, én vagyok a legkisebb közös többszörös, a legkisebb rossz, és ezzel egyetértett az összes vezető klub, egyhangúlag az elnökség, és a feleségem is. Én nem annyira. Nyolc napunk volt, hogy fölkészüljünk a selejtezőre - ezt normális ember nem vállalja el. Mérlegeltem: mi van, ha nem sikerül? Az se katasztrófa, csak akkor rám teszik a bélyeget, hogy ez hülye! Sokan nem érzik, mekkora felelősség egy ilyen csapattal dolgozni. Hatalmas az ország meg a szövetség elvárása. Ha nem sikerül, a sportágat is leírják, a szponzorok egy részét is elveszíted, az utcán megköpdösnek, az interneten kapod a szebbnél szebb jelzőket, a családod meg elolvassa, és borzasztóan szomorú lesz tőle. De azt is elfogadtam szakmai igazgatóként, hogy rendkívüli helyzet van, amit csak válságmenedzseléssel lehet kezelni, és én abban jó vagyok. Először csak a selejtezőt akartam, hiába bíztak meg az olimpia végéig. Ezt nem mondtam senkinek, de magamban eltökéltem, hogy belemegyek, megnézem, ha tetszik, jó, ha nem, nem viszem vásárra a bőröm. És nem kockáztatom a csapat lehetőségeit. De a nyolcnapos felkészülés és a selejtező alatt annyira pozitívak voltak a csajok, főleg a sztárjátékosok, hogy azt mondtam, butaság lenne kihagyni. Akkor már kimondottan örömmel csináltam.
MN: És mit gondolt akkor, mikor néhány nappal az olimpia előtt Görbicz égési sérülést szenvedett?
HJ: Sajnáltam, hogy a világ egyik legjobb játékosa élete legnagyobb lehetősége előtt ilyen helyzetbe került. Aztán a csapatot is, mert Görbe nélkül nehéz lesz valami szép eredményt elérni. Utána meg magamat, de marhára, hogy én barom, ha belenyúlok valamibe, ott rögtön történik valami. Amikor anno a fiúkat elvállaltam, Éles Józsi autóbalesetet szenvedett, Kotormán a térde, Kuzmicsov a dereka, Bajusz a válla, Bene a kisujja miatt esett ki. Gondoltam, ha én válogatottedző leszek, jobb, ha minden játékos baleset-biztosítást köt, mert az kurva élet, hogy valami bajuk lesz!
MN: Milyen vele dolgozni?
HJ: Én Görbicz-függő vagyok. Fantasztikus játékos. Edzésen ezerrel dolgozik, teljesen megszállott. Meccsen olyan meglátásai vannak, annyira gyors az észjárása, annyira gyorsan dönt, hogy ezzel kicsit hátrányos helyzetbe is hozza a többieket. Nagy kockázatvállaló, nem mérlegel: dönt és cselekszik. És ebben nagyobb a hibalehetőség. És fantasztikus sportember: a sérülése után égett lábbal, sántikálva, két számmal nagyobb utcai cipőben edzett, hogy játszhasson az olimpián. Aztán meccsen is két számmal nagyobb utcai cipőben játszott, aminek szétforgácsolódott a talpa, úgyhogy mindennap új cipőt vett, mert csak ezt az egy típust tudta fölhúzni, ebbe volt bedunsztolva a lába, és ebben játszott nagy fájdalmak közepette. Ez az olimpia emiatt nem volt az ő nagy versenye, akadályozta az égési sérülés és az edzéskihagyás is. Ha a csúcsformáját adhatta volna, lehet, még szebb eredményt érünk el. Nem őmiatta nem értünk el ilyet, csak rajta látszott, hogy nem volt százszázalékos. De így is 41 gólpasszt adott, a másodiknak 20 volt. A góllövőlistán második lett, 6 góllal maradt le. Ha csak a heteseit belövi, már gólkirálynő. Õ a csapat szellemi vezére, a játék irányítója: gólpasszokat ad, gólokat lő, lerohanásoknál ő osztja el a labdákat - négy komoly egységből hármat ő tart kézben. Hihetetlen érték, ha a pályán van. És jó vele dolgozni, nagyon nagy segítőm volt.
MN: Segítőből volt még két másik is. Az, hogy Konkoly Csabát (a Győr edzője) és Imre Vilmost (a Dunaferr edzője) maga mellé vette, miről szólt?
HJ: Életem legjobb húzása volt. Ugye, nyolc napunk volt a selejtezőre való felkészülésre. Azaz minimális információval kellett volna belevágnom életem egyik legnagyobb feladatába. Mindkét srácot ismertem, Imre Vilit tanítottam a TF-en, Konkoly Csabinak pedig szakmai igazgatóként voltam főnöke, amikor ő az ifiválogatott edzője volt. Mind a két fiúban bíztam, és főleg abban, hogy jól tudunk majd együtt dolgozni. Hogy hozzák az információkat a lányokról. Ki hogy reagál a hangos szóra, hogy viselkedik kudarchelyzetben vagy ha menstruál, hogyan, ha nincs hapsi a közelben, és hogyan, ha van. Ha ezeket egy nőnél nem tudod, marha nagy luftokat rúghatsz. És ezek a fiúk nemcsak ezt hozták, hanem a szakmai tudásukat is. Nem csicskások voltak: tartsd meg a bemelegítést meg a nyújtást, és tedd ide a bóját, hanem elosztottuk a szakmai feladatokat. Igazi baráti-szakmai team alakult ki, amit én a norvégoktól tanultam, náluk láttam, milyen jól tud ez működni.
MN: A nagypapaattitűdöt előre megfontoltan választotta?
HJ: Nem ismertem ezeket a játékosokat. Én agresszívabb edző vagyok annál, mint amilyen most a válogatottnál voltam. De most nem lehettem az, mert nem ismertem a lányokat, nem dolgoztam velük napi négy órát a klubjukban. Vendégként érkeztem, és arra kellett vigyáznom, hogy a hatékonyság, az emberi és a szakmai kapcsolat meglegyen. Ennek a környezetét kellett megteremteni, és az ordibálás, a nagyobb felelősségre vonás nem biztos, hogy segített volna. Nagyon kevésszer durrant be az agyam, kevésszer emeltem föl a hangom, mert ha suttogva kértem, azt is megcsinálták. Nem volt szükség agresszívabb pedagógiára. Plusz a segítőim megtehették, hogy klubedzőkként keményebb hangot ütnek meg velük. Ha kellett, négyszemközt, ha kellett, a csapat előtt. Volt, hogy Vilit megkértem, beszéljen azzal a két lánnyal - beszélt, és meglett az eredménye.
MN: És meccselni hogy meccseltek?
HJ: Én meccseltem, Konkoly ült a padon és kiabált, ahogy ő szokott, hogy a győri lányok érezzék, ott van. Ha volt valami észrevétele, azt jelezte felém, de nem hangosan, hanem odajött vagy odahívott, én meg vagy elfogadtam, vagy nem. De végig adott nekik utasításokat védekezésben, lelkesítette őket, majdnem ugyanazon a szinten, mint Görbe, csak nem ment föl-le, mint az őrült, hanem ott kellett ülnie, mert én álltam, és kettőből csak az egyik állhat. Levett rólam egy csomó feladatot, nem kellett színészkednem az oldalvonal mellett, hogy a lányok is lelkesedjenek. Imre Vili pedig fönt ült a lelátón és készítette a statisztikákat, és ha kérdeztem valamit, azonnal mondta a választ. Hány lövésből hány gólt kapott? Tízből nyolcat - csere. Timi hogy áll? Tíz lövés, egy gól. Csere. Mennyit lőtt Jurack? A szünetben, az öltözőben szót adtam Csabának, ha Vili ott volt, neki is - érezhették, hogy partnerek, akik sokat segítenek nekem. De a csapat véleményére is adtunk, nagyjából olyan taktikát játszottunk, amit ők is elfogadtak vagy elfogadtattunk velük. Nem volt veszekedés, nem volt konfliktus. Két esetet kivéve, amikor nálam ment ki a biztosíték. De az sok összetevő eredménye volt.
MN: Úgymint...
HJ: Az első kiborulás nem volt olyan nagy, és ott én is hibás voltam. A felkészülés során a norvégokkal játszottunk Norvégiában két meccset, de délelőtt még elég komoly edzést tartottunk. A csajok jól elfáradtak, este meg jött a norvég válogatott. De mint a gyorsvonat. Ráadásul Görbiczet nem játszattam, mert fájt az ujja. Tóth Timit viszont igen, aki tíz ziccerből egy gólt lőtt, és a negyedik után már könyörgött, hogy vegyem le. Mondtam, nem, formába kell lendülnöd, ha szart lősz, szart lősz, maradsz. Végigjátszotta az első félidőt, és minden rossz lövés után kinézett rám: "Látod?" Aztán a végén lőtt egyet üres kapuba. Tizennégy gól lett a különbség, ami azért így is sok volt egy kicsit. Akkor csináltam egy kisebb balhét. Hogy nem biztos, érdemes ezt így, hogy kiszállnék ebből az egészből, ha csak ennyire vagyunk képesek. Van még idő, ha jön valaki más, helyre tudja tenni ezeket a problémákat. A vezetőknek mondtam, de úgy, hogy jusson el mindenhova. Hallják meg, de én velük nem beszélek. A hírvivők meg vitték a hírt. És akkor jöttek a lányok, hogy ne hülyéskedjek. Másnap már jobb meccset játszottunk.
MN: És a második, már Pekingben?
HJ: Az komoly volt. Úgy állítottam össze a felkészülési programot, hogy lehet, nem fogunk meccset nyerni. Öt hét nagyon kevés, és az első három hétben nem is akartam játszani, csak minél többet edzeni. Az utolsó szakaszban, a kiutazás előtt akartam meccselni, de a legjobbakkal: az oroszokkal, a norvégokkal, a dánokkal, a románokkal. Az oroszokkal nem jött össze. Úgy volt, hogy úgy megyünk ki az olimpiára, hogy egyetlen meccset sem nyerünk. De elhitettem a lányokkal, hogy ez így jó, mert tudjuk, hol a helyünk, és a közvéleményben is helyre tesszük. És ha jól szerepelünk, önbizalmat kap a csapat, és mindenki azt mondja, micsoda forma, a cél az éremszerzés! Az egésznek Pekingben jött volna a csattanója: lekötöttem két gyengébb meccset, Kínával és Kazahsztánnal, mert úgy terveztem, nyerünk, és azt mondom a lányoknak: mostantól emelkedünk, mint a lift. De azok is lenyomtak bennünket. Én is hibáztam, akklimatizációs szakaszban voltunk, nem voltak frissek, éjjel alig aludtak, és az ellenfeleink jobban játszottak, mint vártuk. Görbicz sem játszott az égési sérülése miatt. De idegesített, hogy kezdődik az olimpia, és még Kazahsztánt sem tudjuk megverni - a kazahsztáni öreglány rávetődik a guruló labdára, az én játékosom meg csípőre tett kézzel nézi. A lányokon sem láttam a lelkesedést, az akaratot. Ráadásul korán dugták a pofámhoz a mikrofont, vége volt a meccsnek, habzó szájjal jöttem le, mi a lóf*szt mondjak? Mindent mondtam, hogy kész, vége, befejeztem, lemondok. Úgy éreztem, ha kiszállok, esetleg a lányok észbe kapnak, nyernek a két sráccal két meccset, és tovább tudnak menni. Mert akkor csak be akarnak valamit bizonyítani!
MN: Amikor a kazah öregasszonyok fürgeségéről nyilatkozott, utána hogy ment be az öltözőbe?
HJ: Akkor sem mentem be. Üzentem.
MN: Mit? Azt, hogy viszlát?
HJ: Nem. De egyébként se kell mindig bemenni az öltözőbe. Ez egy rossz beidegződés, hogy a meccs után az edző betolong az öltözőbe. A játékosnak se ment, bántja a dolog, fáj neki, erre te bemész fölindulva - csak hülyeség történhet. Fürödjetek, otthon találkozunk. Ülepedjen le mindenkiben. Nem is fogadja úgy a kritikát, és te sem fogalmazol úgy, ahogy kellene. Ha az ember megszólal, legalább a lányoknak mondjon okos dolgokat, ha már a tévéseknek nem tud. Este volt egy normális megbeszélés arról, hogy a hazánkat képviseljük, hogy micsoda lehetőség ez, hírnév és pénz, és hogy mennyien álmodtak arról, hogy itt lehessenek.
MN: De tudatos volt a balhé?
HJ: Korábban jeleztem már a fiúknak, hogy ha túl jól megy valami, akkor készüljenek, mert azonnal balhét fogok csinálni, és ha túl rosszul megy, akkor is, mert kell. Forrni kell a dolognak, izzani - ha egy világversenyre mész, mentálisan is a csúcson kell lenni. De langyos vízzel, vásárlókedvvel... A norvég meccs utáni cirkusz szándékos kiélezése volt a dolgoknak, a pekingi csak annyiban, hogy tudtam, mit csinálok. Tudtam, hogy nem fogok lemondani, csak a balhé kellett. Az volt a baj, hogy a sajtó nyomta, az lett volna egyszerűbb, ha nem nyilatkozom, hanem Sinka Lacival (az MKSZ főtitkára) megbeszélem, és úgy csordul ki a pohár. De utólag nem bánom, így volt jó, így robbant, talán a hatása is nagyobb volt.
MN: Az éremhez mi kellett volna?
HJ: A négy közé jutással, a románok elleni győzelemmel már megvolt az álom. Nem azt mondom, hogy leengedtünk, inkább megnyugodtunk. Jobban, mint kellett volna.
MN: Most, utólag látja ezt így, vagy már ott is érezte?
HJ: Ott nem éreztem, pláne, hogy tettünk is ellene. Egyéni beszélgetésekkel és csoportosan, az öltözőben, megszólaltatva a játékosokat is. Racionális érveket mondtunk: elértük az álmunkat, de nem szabad megállni, nehéz meccs lesz. Kitaláltuk a taktikát, hogy lehet megverni őket: nem lövünk át, mert magas a fal és jók a kapusaik. Úgy éreztem, topon vagyunk. És az orosz válogatott nagyon rosszul játszott, ám mi sajnos követtük őket. Plusz az egyik legjobb játékosunk, Vérten Orsi kiesett részleges bokaszalag-szakadással, Tóth Timi pedig nem tért magához, az egész olimpián lázas volt, feküdt, nem edzett velünk. Mindig néztem az orvost, és amikor a fejéhez kapott, lecseréltem Timit. Nélkülük még egy gyenge orosz csapatot is nehéz lett volna megverni. Bár, ha két-három perccel tovább tart a meccs, lehet, hogy nyerhettünk volna, hisz nagyon rajtuk voltunk. De nagyon sok hibát követtünk el, nem játszottunk taktikusan. Pálinger és a védekezésünk nagyon jó volt, támadásban viszont messze a leggyengébb teljesítményt nyújtottuk az én szakmai működésem alatt. Ha koncentráltabban játszunk, belőjük a heteseket, kettővel kevesebb labdát adunk el, akkor döntősök vagyunk. Ami nagyon szép lett volna, de talán irreális.
MN: Utána?
HJ: Nagyon csalódott volt a társaság. Nemigen lehetett mit mondani, hagytam, hogy mindenki főjön a saját levében. Aztán másnap elkezdtünk koreázni, hogy a harmadik hely is szép, próbáljuk meg! Nyitott védekezéssel mentünk neki, amitől nagyon meglepődtek, az eleje 6-2 volt ide. A félidő kettő plusz lett nekünk, és a második félidőben is partiban voltunk. Sokak szerint a végjátékban, az 53. perc környékén a játékvezetők két olyan kiállítást ítéltek ellenünk, amit nem biztos, hogy kellett volna. Nem a játékvezetőket hibáztatom, mert volt lehetőségünk, de tény és való, hogy ott két-három hibát elkövettek. Ez volt, ez lett. De a negyedik helynek is örülök. Visszajöttünk az élvonalba.
