"Érzők a rámpán" (Kaufer Virág állatvédő)

szerző
Szilágyi Szilvia
publikálva
2001/16. (04. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Magyar Narancs: Hogyan tudtátok elérni egy év alatt, hogy civil állatvédőkként hivatalosan ott lehettek bármely élőállat-szállítmány ellenőrzésénél?

Magyar Narancs: Hogyan tudtátok elérni egy év alatt, hogy civil állatvédőkként hivatalosan ott lehettek bármely élőállat-szállítmány ellenőrzésénél?

Kaufer Virág: A vágóállat-kereskedelem elleni protestálás nem új keletű nemzetközi törekvés az állatvédők és a lakosság részéről. A dolgot egyelőre nem lehet megszüntetni, mert ahhoz politikai döntés kellene, ami kizárólagossá teszi a feldolgozott áru szállítását, és biztosítja a lakosságnak munkát jelentő helyi, EU-konform vágóhidakat. (A mai magyar, körülbelül kétszáz vágóhídból negyven felelne meg az említett előírásoknak - a szerk.)

Egyelőre annyit tehetünk, hogy ellenőrizzük a szállítás alatt lévő állatok körülményeit. Hazánk jelentős tranzitország, évente közel ötvenezer kamion halad át rajta, amelyek Litvániából, Lengyelországból, Romániából indulnak, és dél-európai országokba tartanak. Emellett itthonról évente mintegy nyolcszázezer juhot exportálunk élve, és a legtöbb ebből a húsvét előtt született kisbárány. Felelnünk kell az exportszállítmányok jóllétéért. A szomszédos országok állatvédőin kívül ebben támogat minket a szentendrei Regionális Környezetvédelmi Központ, és együtt dolgozunk az érintett hatóságokkal is: az FVM Állategészségügyi Főosztályával, illetve a VPOP Határügyeleti Főosztályával.

MN: A hatóságok általában előítéletesek az állatvédőkkel, a kereskedők pedig kifejezetten utálják őket. Veletek szemben nem voltak negatív megnyilvánulásaik?

KV: Komolyan vesznek minket, ha felkészültek vagyunk. Azokat nem szeretik, akik folyamatosan kritizálják a munkájukat, de nem ajánlanak fel együttműködést. Semmit nem érünk el, ha nekiesünk a hatósági állatorvosoknak, akik konkrét cselekvéssé tudják változtatni a terveinket. Jogszabályaink a jelenlegi uniós előírásokkal összhangban védik a vágóállatokat szállítás közben, de természetesen sok az ellentmondás, ezért nagyon sok múlik a végrehajtáson és az ellenőrzésen. Ezt a világon mindenhol civil szervezetek segítségével végzik. Az a módszer, amit mi kínálunk, hogy ott vagyunk az állatokkal a rámpán, látjuk kinyitáskor a kamionokat, jegyzőkönyveket készítünk, és azokat elküldjük a hatóságoknak, minisztériumoknak, újítást jelent, de nem mi találtuk ki, hanem a német Animals Angels állatvédő csoporttól vettük át.

MN: Hogyan tudtok egyáltalán bejutni a határokra?

KV: Tavaly augusztusban maga a VPOP keresett meg minket, felajánlva a segítségét. Kaizinger Tibor, a főosztályvezető ugyanis látott egy olyan lószállítmányt Rédicsen, amelynek állapota egy életre meghatározó élmény lett számára, és elhatározta, hogy mellénk áll.

MN: Milyen látvány fogadja azt, aki kinyit egy ilyen határon állomásozó kamiont?

KV: A kamionokra több szinten akár öt-hatszáz állatot is felzsúfolnak, az utak eltarthatnak száz órán át is. Van, hogy nem jut friss levegő a jármű belsejébe, az állatok jelentős része az út során csak egyszer-kétszer kap vizet, nem kell hozzá nagy fantázia, hogy elképzeljük, milyen állapotban vannak. Bementem egy báránnyal teli kamion belsejébe, és azonnal klausztrofóbiás rohamot kaptam. Képzeljük el, hogy egy sötét helyiségben, ahol csak ülni tudunk, épp eléri a fejünk a plafont, és nincs levegőáramlás, több századmagunkkal kell eltölteni két napot. Az állatok még csak nem is ismerik a jövő időt, hogy reménykedhetnének. Persze hozzászoknak előbb-utóbb. Akkor esnek pánikba, ha leterelik őket a kamionról, pedig ez történik, ha nincs például oldalsó ajtó, mert az elhullott vagy sérült állatot le kell szedni. Különösen a kis testű állatok szenvednek a zsúfoltságtól. Most is találtunk olyan bárányt, amelynek órák óta be volt akadva a lába a rácsba. Kisegítettük pajszerrel, de már nem bírta mozgatni. Az első út nagyon megviselt. Amikor éjszaka szóltak, hogy megérkezett a szállítmány, akkor menni kellett, és sok borzalmat láttunk, de egyre edzettebbek vagyunk. Vannak eredményeink, megmentettünk már állatokat az altatástól, de az mégsem hepiend, mert a többit ott kellett hagynunk. Lehet, hogy szentimentálisnak tűnik, de az a legrosszabb egy kamion kinyitásakor, amikor az állatok szemébe kell nézni - a sofőrökébe ugye nem nagyon tudunk -, és aztán otthagyni őket. Húsz perc múlva indít a kamion, elmegy, ez nagyon rossz érzés.

MN: A leemelt állatokkal mi történik? Gondolom, Ljubica, a ló története, akit a Rex Alapítvány örökbe fogadhatott, kivételesnek számít.

KF: Ljubica élete, aki azóta Sasvári Sándor énekes birtokán él, és jól érzi magát egy póniló társaságában, valóban csoda. Inkább a nemzetközi összefogás szimbólumának tekintjük, és mindig eszünkbe jutnak róla a társai, akiket kényszervágásra vittek, vagy elaltattak, pedig egy kis gondozás után rendbe jöttek volna. Ljubica lengyel export volt, és a szlovén kollégáinktól kapta a nevét, mert azon a határon szedtük ki a tranzitból. A jelenlegi jogszabályok szerint nem lehet a kereskedésre szánt állatokat megmenteni, akkor sem, ha haldokolnak. Az üzlet kemény világ, és természetesen még a haldokló állatból is ki akar hozni minden hasznot. Nekünk az a lényeg, hogy minél kevesebbet szenvedjen. Ha szállíthatatlan állapotba kerül, levágják, vagy altatás után a fehérjefeldolgozóba megy a teteme. Amikor leveszünk egy állatot a kamionról, jegyzőkönyv születik a sorsáról, és Ljubicával kapcsolatban is már mindenki aláírta az orvostól a sofőrön át az állatvédőkig, hogy fehérjefeldolgozó lesz a sorsa. Néhány nap múlva azonban úgy tűnt, hogy sokat javult az állapota, és írtunk egy kérvényt a vámőrségnek, hogy bízzák a Rex Alapítvány gondjaira. Sasvári Sándor vállalta, hogy karanténozza és gondozza a továbbiakban. (Ljubicáról film is készült - a szerk.). Lengyelországban a Pro Animale szervezet egyébként már kiépítette ezt a gondozói módszert, de nálunk Ljubica volt az egyetlen, akit sikerült megmenteni. A szabadkereskedelmi egyezmények az állatokat a termékek, javak közé sorolják be, így rájuk is a világszerte érvényben lévő szabadkereskedelmi megállapodások vonatkoznak. Az elindító a tulajdonos, és a határon való elkobzásukra is ugyanazok a törvények érvényesek, mint a tárgyakéra. Ellentmondásban áll ezzel, hogy ma már minden korszerű állatvédelmi törvény - így a magyar is - annak belátásával kezdődik, hogy "az állatok érezni, szenvedni és örülni képes élőlények, tiszteletben tartásuk, jó közérzetük biztosítása minden ember erkölcsi kötelessége". A haszonállatok esetében mindez a lovakra fokozottan igaz, mert nagyon érzékeny állatok. Most például láttunk egy Mezőtúrról indult lószállítmányt egészen véletlenül, amely az olasz-szlovén határnál lépett be az EU-ba, és Franciaországba ment. El lehet képzelni, mekkora utat tettek meg Németország kikerülésével. Nem is értem, mit esznek rajtuk olyan állapotban a franciák, bár már láttam Olaszországba menő román lóexportot is csontsovány lovakkal, és láttam már vért vizelő, sebekkel, harapásokkal teli és továbbengedett lovakat is. Az állatorvosi testületek azért abban egyetértenek az állatvédőkkel, hogy az állatok szállítását a lehető legrövidebbre kell tervezni a tenyésztőtelep és a vágóhíd között. Állandó olvasmányaim közé tartozik a Kisállattartók Lapja meg a Sertés és Baromfi című lap, onnan tudom, hogy már a magyar állattartók is foglalkoznak azzal a kérdéssel, hogy a juhtenyésztésnek az itthoni feldolgozást kellene szorgalmaznia. Talán az egyre radikálisabb nyomás és ez a Nagy-Britanniából való állatszállítással indult "járvány-para" is segíti az ügyünket.

Szilágyi Szilvia

szerző
Szilágyi Szilvia
publikálva
2001/16. (04. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kultúra

még több Kultúra...

Narancs

Vélemény

még több Vélemény...