„Nem könnyű erről beszélni, mert annyira szent és személyes. Minden szó silány közelítés csupán” – kezd a történetébe Isa. Vallásos családban nevelkedett; édesanyja apácának szánta. De kislány korában kiábrándult a keresztény vallásból. „12 éves voltam, amikor egy vasárnapi mise után, ahol verset szavaltam, arra lettem figyelmes, hogy a gyülekezet kemény magjához tartozó idős asszonyok azután, hogy szájukba vették az ostyát, nagyon csúnya szavakkal pletykáltak valakiről. Nem tudtam hová tenni, hogy vallásos emberek, Krisztus követői, hogyan élhetnek, hogyan beszélhetnek így az isten házában. Egyre több ehhez hasonló hatás ért, lassan kezdtem elfordulni a közösségtől, majd az istentől – folytatja Isa. – Olvasás közben ért az a bizonyos megtérésélmény; egyszer csak azt vettem észre, hogy a laptopom képernyőjén – noha korábban egyetlen ablak sem volt megnyitva – halványkék háttéren megjelent a semmiből egy kérdés: »Készen állsz?« A könyv kiesett a kezemből és önkéntelenül is az volt a válaszom, hogy igen! Az egész testemet körbejárta a levegő, olyan volt, mintha erős huzat lenne, pedig nem volt nyitva se ajtó, se ablak. Abban a pillanatban, hogy ezt megéreztem, zokogni kezdtem, és végtelen bocsánatkérésben törtem ki. Szinte nem is tudom, honnan jöttek a szavaim. Nem tudtam, mi történik, de azt igen, hogy valami mélyen megérintett, belém lépett, és bepillantást engedett a miértekbe. Körülölelt a végtelen. Valószínűleg transzba estem, más tudatállapotba kerültem.”
A gondolkodás magva
A megtérés olyan valláslélektani jelenség, ami minden embernél egyedi, de magának a megtérési folyamatnak vannak általános jellemzői. Ilyen például a megtérés előtti életszakasz negatív értékelése. „A Biblia a megtérést a metanoia kifejezéssel illeti. Jézus nem arra szólítja fel a körülötte lévőket, hogy éljenek át valamilyen élményt, hanem arra, hogy alakítsák át a gondolkodásukat. Az élményszerű megtérést a Biblia inkább az újjászületés fogalmával írja le. Ez mindenképpen megrázó élmény, a gondolkodás átalakítása azonban nem feltétlenül az” – mondja Máté-Tóth András, a Szegedi Tudományegyetem vallástudományi tanszékének professzora.
A megtérés azokra az emberekre jellemző, akik folyamatosan elemzik életüket, és van valamilyen kapcsolódási pontjuk a valláshoz, hiszen enélkül nem lehet Istenhez kötni az élményt. „Korábban szkeptikus voltam, elutasító, mivel nem tudtam logikailag sehová sem illeszteni az istenkeresést és -találást, nem értettem azokat, akiknek ez fontos, gyengéknek hittem őket – meséli Péter, akinek nem villámcsapásszerű megtérésélménye volt. – Először az ember elfogadja, hogy nem minden kizárólag fizikai, aztán azt is, hogy nem ő áll a hierarchia tetején mint létforma, végül elfogadja, hogy hihet, mert megbizonyosodott, hogy fogják a kezét. Én most itt tartok, és még mindig nem vallom magam kiforrott hívőnek, feltehetően öregkoromig sem fogom. A hit egy folyamatosan alakuló, változó, épülő-erodálódó építmény, amit az ember alakít végső soron.” Péter nem csatlakozott vallási mozgalomhoz vagy egyházhoz. „Élem a hitemet, mint egy organikus részemet, örömmel. Nem terjesztem, ez a saját dolgom, intim, ritkán beszélek róla, és nem kritizálom, vitatom másét.”
A kutatások szerint a megtérés élményét vagy egy depressziós időszak előzi meg, vagy valamilyen krízishelyzet (például haláleset, súlyos betegség), de az erős bűntudatérzés is terelhet efelé. A valláslélektan úttörő tudósai, William James (1842–1910) és Edwin Starbuck (1866–1947) szerint a megtérés előtti fázist olyan negatív érzelmek jellemzik, mint a levertség, elkeseredettség, düh, tanácstalanság, meg nem értés, elutasítás stb., míg a megtérés utáni életszakasz ennek az ellenkezője: öröm, ujjongás, felszabadultság, nyitottság és megbocsátás a világ felé. „A megtért emberek egyfajta válaszfalnak tekintik a megtérés élményét, és onnantól datálják az új életüket. Átértékelik a múltat, negatív színben látják már a jelenhez képest” – mondja Máté-Tóth András.
„Megtérésem előtt egy évvel be kellett zárnom a jól működő vállalkozásomat egy hirtelen jött betegség miatt, ezzel egy időben a házasságom is megromlott, idegösszeomlást kaptam” – meséli Isa. Gábor viszont arról számolt be, hogy folyamatos válsághelyzetben élt: „Elszigetelt voltam az egyetemen, kilátástalannak láttam a jövőmet” – mondja a férfi, aki bár vallásos családból jött, később „harcos ateistaként” határozta meg magát.
Szenes Márta pszichológus, a Szegedi Tudományegyetem munkatársa Odú vagy kelepce című könyvében (Oriold és Társai, 2013) olyan fiatalokról ír, akik 18–25 éves korukban tértek meg jellemzően új vallási mozgalmak, térítők hatására. Interjúalanyai arról számolnak be, hogy a megtérésélményt sokszor látványos, a viselkedésben is tapasztalható jelenségek kísérik (vonaglás, összeesés), és előfordulhatnak hallucinációk is. „Van, aki sír, van, aki nevet, van, aki összeesik, valamilyen fizikai módon is megtapasztalja Isten jelenlétét. És akkor hirtelen azt láttam ott, hogy az emberekkel megtörténik, és soha nem láttam ilyet, de az volt bennem hirtelen az első reakció, hogy ez Istentől van. (…) Ha Isten ennyire valóságos, ennyire fantasztikus, akkor ez nekem is kell, ezt én is meg akarom tapasztalni” – idéz egy 24 éves fiút. Erős Ferenc pszichológus szerint az új vallási mozgalmak térítő dinamikája hasonlatos a politikai meggyőzéshez: „Vannak olyan esetek, amikor emberek egy nagyon szuggesztív térítő hatására lépnek be egy közösségbe, amely, mondjuk, azt hirdeti, hogy hamarosan eljön a világvége, és ezért nincsen szükség a földi javakra, azokról le kell mondani. A világvége nem jön el, ám ilyenkor kezd működni a kognitív disszonancia, és a hívők már annyi energiát fektettek ebbe a hiedelembe, hogy nem adják fel, hanem újra belelovalják magukat a térítőnek köszönhetően, mondván, majd egy másik alkalommal biztosan eljön a világvége. Mindeközben a hívők, alárendelve magukat egy vezér akaratának, lemondanak saját egyéniségükről. A politikában is ez működik: szuggesztióval emberek sokaságát lehet mobilizálni.”
Máté-Tóth szerint előfordulhat, hogy valaki, akinek nincs vallási előélete, olyasmit él át, amit mások vallási élménynek tekintenek, de ő maga csak furcsa és megmagyarázhatatlan érzésnek tekinti. „Annak ellenére, hogy a megtérést követően sokan csatlakoznak valamilyen egyházhoz vagy vallási közösséghez, első megközelítésben a megtérés nem a közösség felé fordulás története, hanem egy különleges élmény átélése, amelyet később egy közösségi értelmezés tesz helyre” – mondja a vallástudós, aki szerint ez önmagában nem garancia semmire; ahhoz, hogy tartós következményei legyenek, meg kell érteni és fel is kell dolgozni. „Napokig nem tértem magamhoz. Nem értettem, nem tudtam, mi történt. Minden oldalról megvizsgáltam, próbáltam tudományosan, lélektanilag, mindenhogyan magamnak is megmagyarázni, sikertelenül. Már nem ugyanaz voltam, aki előtte. Felerősödött egy érzés, egy hívás, miszerint a katolikus egyház közösségében akarok szolgálni önkéntesként. Bármit, csak a templomhoz közel. Írtam, kerestem különböző női rendházakat, felajánlottam szolgálataimat, de zárt ajtók fogadtak” – emlékezik vissza Isa. Gábornak sem volt egyszerű értelmezni a vele történteket; kezdetben ateistaként járt el egy katolikus közösségbe, ahol előszeretettel bocsátkozott hitvitákba a misszionáriusokkal. „Elmentem és büszkén hangoztattam, hogy engem bárki próbálhat megtéríteni, úgysem sikerülhet. Eleinte csak kívülállóként néztem az egészet, és próbáltam udvarias maradni, de azért volt bennem némi megvetés” – mondja Gábor. Ő végül mégis csatlakozott a közös imádsághoz. „Elkezdtem mondani magamban, hogy képtelen vagyok rendesen imádkozni, de aztán sorolni kezdtem, hogy magányos és mentálisan sérült vagyok, nem ért meg a családom, kiközösítenek az egyetemen. Becsukódott a szemem, egy ringató érzést tapasztaltam, majd olyan volt, mintha valami fel akarna emelni. Egyre nagyobbakat hintáztam a talpamon, és féltem, hogy elrepülök, de valahogy szerettem is volna, ha ez megtörténik. Egyszer csak a csukott szemem előtt kékesfehér fényességet láttam és egy kellemes, meleg női hangot hallottam; azt mondta, hogy »hadd legyen az enyém!«. Tudtam, hogy letehetem ezeket a terheket és megpihenhetek, mert nem vagyok egyedül, és Isten elég erős ahhoz, amihez én nem.”
Gábornak ez az egyszeri élmény nem volt elég a megtéréshez. „Kínban éreztem magam, nem akartam elmondani senkinek. Sok dolog nem volt szimpatikus a katolikus egyházban sem, nem tudtam volna elképzelni, hogy csatlakozzak. Amiket a miséken hallottam, sötét, középkori kántálásnak tűntek. De nem hagytam abba a missziók látogatását, és amikor igen elkeseredett voltam, minden alkalommal hasonló dolgok történtek. Ezért arra jutottam, hogy adni kell egy esélyt, hogy ez nem egy butaság.” Gábor az evangélikus lelkészektől a zsidó közösségeken át sokfajta vallási közeget felkeresett, de egyik sem volt az igazi. Különös élményei azonban folytatódtak. „Erősen hiszek abban, hogy a megtérés nem egyszeri, hanem állandó dolog.”
Nincsen abban semmi misztikum, ha az elégedetlen emberek vallási közösségekhez fordulnak. „A vallás egy közösséget ígér, illetve ad egy olyan meggyőződést, hogy az ember valójában soha sincs egyedül, mindig vele van egy transzcendens létező, ami segít neki az életben, irányítja őt. A vallásosság oldja a magány és az elszigetelődés érzését, illetve a közösség hiányát” – mondja Erős Ferenc.
„Nem volt konkrét krízis az életemben, de végigkísért kisgyerekkorom óta a magány, meg nem értettség és kiközösítés. Gúnyolódások, csúfolódások céltáblája voltam. Egy közösségi alkalom után kezdtem el azon gondolkozni, hogy kicsoda Isten. Egészen közel éreztem magamhoz. Éreztem, hogy ott van, sőt nagyon szeret. Nem a saját gondjaimra koncentráltam, nem a kérdéseimre kerestem a választ – meséli Kata. – Erőt, magabiztosságot és megerősítést kaptam.”
