Magyar Narancs: Hogyan talált meg a történetírás?
Bajzáth Sándor: Amikor abbahagytam a drogozást, rögtön felmerült, hogy szeretném megírni a történetemet. Később egy sráccal, akivel együtt anyagoztam, majd együtt jártunk a rehabra, a végén pedig kollégák lettünk a Leo Amicinél (drogrehabilitációs központ Komlón - a szerk.), elkezdtük összeszedni a visszaemlékezéseinket. Elég sok szöveg összegyűlt, egy jelentős részét le is gépeltük, de aztán nem lett belőle semmi. Ráadásul összegyűjtöttem egy csomó anyagot is a témáról, régi fotókat, korabeli újságcikkeket, és persze a zárójelentéseimet, a drogambulancia igazolásait, mert úgy éreztem, hogy a történetem tanulságos, és közérdeklődésre tarthat számot. Hosszú évek teltek el, de a lustaság meg az inkompetencia miatt ez is a fiókban maradt. Aztán pár éve Tóth Eszter Zsófia azzal keresett meg, hogy szeretne velem mint egykori droghasználóval interjút készíteni. Addigra ő már megszervezett mindent Rácz Józseffel, hogy elkészülhessen a "Repülök a gyógyszerrel". Végeredményben ennek köszönhető, hogy az én történetem bekerült a könyvbe.
MN: Mennyire tekinthető tipikusnak a te drogos karriered?
BS: Szokványos történet, ahogy szinte minden drogfüggő vagy alkoholista sorsa. Főleg amiatt lehet érdekes, hogy viszonylag jól dokumentált, és legfőképp, hogy pozitív a végkicsengése, ami azért nem jellemző. Valószínűleg az is számított, hogy - ellentétben másokkal - én nem akarom megtagadni a múltam, sőt, hasznát veszem a munkám során. Ráadásul a tizenöt éves "pályafutásom" alatt több korszakban is benne voltam. A nyolcvanas évek elején Hydrocodinnal kezdtem, mákteával éltem át a rendszerváltást, és mivel csak a kilencvenes évek végén álltam le, a heroin, a kokain, az LSD is játszott. Meg minden más. A hetvenes évek végének menő cuccait, a Gracidint, a Parkánt is "volt szerencsém" kipróbálni.
MN: Ezekről mit kell tudni?
BS: A Gracidin fogyasztótablettaként került forgalomba, de mellékesen az amfetaminhoz hasonló hatást váltott ki. Hozzátenném, hogy a hetvenes években még tiszta amfetamint is lehetett szerezni, ez volt az Aktedron nevű gyógyszer. A Parkánt a Parkinson-kórosoknak adták, és nagyon erős hallucinogén hatása volt. Ezeket a nyolcvanas évek elején kivonták a forgalomból, épp azért, mert elkezdtek ipari mennyiségben fogyni. Addigra kiderült, hogy nem azok szedik elsősorban, akiknek az orvos felírja. Érdekes, hogy később Ausztriából meg Romániából hoztunk be hasonló szereket, de akkor én már teljesen opiátfüggő voltam, úgyhogy eladtam, elcseréltem, elajándékoztam. Egyébként a román Parkánt Romparkingnak hívták, és sokkal tovább forgalomban volt, mint nálunk.
| ||
MN: Úgy emlékszem, hogy a Kádár-korszakban a legtöbben a ragasztóval meg különféle oldószerekkel bódították magukat.
BS: A szipuzás távol állt tőlem, de nemcsak azért, mert iszonyatosan büdös volt. Én a Hydrocodin révén kerültem ebbe az egészbe, ami teljesen más hatást váltott ki. A ragasztó hallucinációt okozott, a Hydrocodiné a heroinéhoz hasonlítható.
MN: Pedig olyan hangzása van, mint valami wellness-szolgáltatásnak.
BS: A tüdőgyógyászatban használatos fájdalomcsillapítóként került forgalomba, és kodeint tartalmazott, ami opiátszármazék. Oldatban árulták, ezért intravénásan használtuk, ám mivel ez szeszes-vizes oldat volt, iszonyatosan hazavágta a vénákat. Ennek ellenére iszonyú menőnek éreztem, hogy szúrtam.
MN: Hogyan jutottál hozzá?
BS: Minden ilyen jellegű gyógyszer vényköteles volt, ám ellentétben a tisztiorvosi engedélyhez is kötött morfiummal vagy a már említett Aktedronnal, ezeket sima recepttel ki lehetett váltani. A sima recepteket pedig simán lehetett hamisítani. Akkoriban még teljesen primitív nyomtatványok voltak az üres vények, elég volt egy ismerős a Pátria nyomdában (ott készültek), és annyit szerezhettünk, amennyit akartunk. De az orvosi rendelőben is simán le lehetett nyúlni, kötegével állt az asztalon. Azon bélyegző is volt. Persze, ha nem volt, akkor sem jelentett problémát - hamisítottam. Egy normál indigó segítségével, kis kézügyességgel kiváló bélyegzőket lehetett készíteni. Azt is megtanultam, hogy mit kell a receptre írni, a gyógyszertárban sokszor még a személyit sem kérték el.
MN: Ki tanított meg rá?
BS: Az akkori barátnőm, ő volt az is, aki először szúrt nekem. Másodikos szakközepes volt, akkor már rajta volt a Hydrocodinon. A Felszab téri társaságba járt le, ott tanulta meg ezeket a dolgokat az idősebbektől. Noha kívülállónak tartottam magam, miután rákaptam a Hydrocodinra, én is megismertem ezeket a fejeket.
MN: Ez, ugye, olyan hippis volt? Akkoriban még simán haverkodott a jó családból származó gimnazista és a nevelőintézetből szökött.
BS: Persze, de közben csak a drogozás tartott össze bennünket. Megismertem egy csomó embert, összehaverkodtunk, olyanok is voltak közöttük, akik egy ideig nálam laktak, de azonkívül, hogy együtt szúrtunk, később meg főztük a mákteát, és ugyanazokat a zenéket szerettük, szinte semmit nem tudtunk egymásról. A kommunikáció annyi volt, hogy van anyag, nincs anyag, van csajom, nincs csajom, milyen koncert lesz, hol van házibuli. Ilyesmik... Jellemző, hogy legtöbbjükkel akkor beszélgettem csak komolyan, amikor már leszoktam. Tudtuk persze, hogy akinek jó cuccai vannak, az gazdag családból jött. De ez semmilyen szinten nem volt téma. Nem volt téma, mert a pénz semmilyen szerepet nem játszott. Ettől volt ez az egész olyan "demokratikus", és ezért volt akkoriban minden más, mint most. Nem voltak dílerek, mert 4 forint volt egy doboz Hydrocodin. Mindent megosztottunk egymással, mert majdnem ingyen volt. Amikor szinte fillérekből tudtam főzni egy kondér mákteát, miért ne hívtam volna meg másokat, nem egyszer és nem is kétszer. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy országos átlagban nagyon kevés ember drogozott, a mostanihoz képest elenyészően kevesen. Elit dolognak tűnt.
MN: Nyugati kábítószer nem volt?
BS: Néha hozott valaki füvet vagy hasist Bécsből, Amszterdamból, de voltak olyanok is, akik itthon termesztették. Nekem az sose jött be. Arra viszont jól emlékszem, milyen volt, amikor Hollandiából kaptam egy igazi LSD-bélyeget. Na, az napokig állt a hűtőben, a "megfelelő alkalomra" várva. De azért nekem mindig is az opiátszármazékok jelentették a boldogságot.
MN: Mennyi idő alatt váltál függővé?
BS: A lelki függőség már az első használat után kialakult a Hydrocodintól, a fizikai függőség pár hónap után. De mivel nem volt gond a beszerzése, és fillérekbe került, ez a függőség nem volt olyan látványos, mint később a heroinfüggőké, akiknek mindenük rámegy az anyagra. Később, a nyolcvanas évek vége felé, amikor megszigorították a receptkiadást, és nem tudtam semmit szerezni, már én is szenvedtem elég rendesen. Nyáron még el lehetett menni a mákföldekre, akkor még nem őrizték úgy, mint később, de télen nem volt semmi. És hiába volt pénzem, venni sem tudtam.
| ||
MN: Ekkor került képbe a máktea?
BS: A virágárusoknál lehetett kapni szárított mákfejet. Dísznövényként árulták. Azt kellett megfőzni, büdös volt és iszonyatos ízű, ráadásul egyre több kellett. De egyébként ultrabrutál erős, talán erősebb is, mint a heroin. Csakhogy egyre több kellett belőle. Az elején még elég volt tíz fej, később már száz is kevés volt, hogy betépjen rendesen az ember. A Noxyron nevű altatót szedtük mellé.
MN: A könyvből az derül ki, hogy az első dílerek a virágárusok voltak.
BS: Így van. A Mucika a Jászain, Kispesten a Betti virágbolt... Miután rájöttek, hogy nem dekorációnak kell a mák, teljesen ráálltak a beszerzésre, de az árakat is folyamatosan emelték. Kezdetben 2-3 forint volt egy fej, később meg 15-20 vagy még több. Odáig fajult a dolog, hogy egy idő után már zsákban hozták letörve, a látszatra sem ügyeltek. Sőt, volt, aki Noxyront is árult. A virágboltban!
MN: A rendőrség nem tudott erről?
BS: Fogalmam sincs, hogyan úszták meg, persze akkor nem is érdekelt. Aztán jóval később volt valami balhé, el is tettem az újságot, amiben arról írtak, hogy a Mucika 80 évesen felfüggesztett börtönbüntetést kapott.
MN: A mákteafüggőség tünetei ugyanolyanok voltak, mint a heroiné?
BS: Persze. Végül is tök mindegy, hogy a kodeintől vagy a herointól van-e elvonásom, az alap ugyanaz. Ez is, az is opiátszármazék, így hát az elvonási tünetek, a hidegrázás, a reszketés, hányinger, csontfájdalom is hasonlók.
MN: Hogyan kezelték akkoriban a kábítószer-élvezőket? Kezelték egyáltalán?
BS: Az orvosok nem voltak erre felkészülve, hogy is lettek volna. Hivatalosan nem létezett kábítószer-probléma Magyarországon. Engem például a nyolcvanas években egy kezdő orvos kezelt, aki valószínűleg akkor látott életében először drogost. Én pedig simán visszaéltem a helyzettel. Manipuláltam őt, kijátszottam a szabályokat, ott vertem át őt is, a nővéreket is, ahol csak tudtam, rájártam a gyógyszerekre. De mivel pszichiátriai osztályon voltam, elmebetegek és alkoholisták között, és nem illettem bele a szokásos képbe, kimondottan szerettek az orvosok, a nővérek is, mert alapvetően egy jó családból származó, kedves, olvasott fiúnak tartottak. Anyám maszek fodrász volt, hordta be a külföldi samponokat.
MN: A kilencvenes évek elejére teljesen eltűntek ezek a drogok.
BS: Minden összejött, hogy ez megváltozzon, de a rendszerváltás csak az egyik oka volt. Szigorítottak a szabályokon, az elektronikus zene a partidrogokat is divatba hozta, nemcsak a belvárosban, hanem az összes diszkóban, ahová tömegek jártak, és mindig is az alvilág köreihez tartoztak. Tulajdonképpen ekkor alakult ki az a terjesztési szisztéma, ami ugyanolyan, mint bárhol másutt a világon, és ami a mai napig ugyanúgy működik. Emlékszem, akkor vált világossá, hogy a drogozás már nem afféle elit dolog, amikor a rehabon megjelent egy srác a kazettájával, és épphogy csak Lagzi Lajcsi nem volt rajta. Ez persze egyáltalán nem tántorított el attól, hogy még évekig rajta legyek az anyagon. Aztán eljött az a mélypont, ami minden túlélő drogosnak kell ahhoz, hogy változtatni tudjon az életén. Vállaltam a hosszas rehabilitációt, az ezzel járó szenvedést, lemondást, és most már nagyon régóta tiszta vagyok.
névjegy1965-ben született Budapesten, gimnazistaként vált függővé, 1998-ig a kábítószerezés határozta meg a mindennapjait. Összesen több mint három évet töltött különféle pszichiátriai és rehabilitációs intézetekben, végül a komlói Leo Amici Alapítvány drogrehabilitációs programja során hagyta abba, a terápia után pedig segítőként dolgozott hat évig az alapítványnál. Közben lediplomázott az ELTE TÁTK szociális munkás szakán, jelenleg független addiktológiai tanácsadóként dolgozik. "Fő erősségem abban rejlik, hogy magam is átéltem, amivel foglalkozom, így az elméleti tudás mellett gyakorlati tapasztalatokkal is bírok a felépülés területén. (...) Kb. 15 kórházi elvonós leállási kísérlet és több rehabilitációs intézetben eltöltött 40 hónap után már több mint tíz éve élek szer- és alkoholmentesen, felépülésben" - írja magáról az addikt.hu oldalon. |
