Magyar Narancs: Mivel magyarázható, hogy az utóbbi években a BDSM a mainstream kultúra része lett, már a hollywoodi filmekben (lásd A szürke ötven árnyalata) is visszaköszön?
Szilágyi Gyula: Jung azt mondta, a keresztény felebaráti szeretet elve kiterjeszthető az állatra, így „a bennünk lakó állatra is, és befogadhatja szeretetébe azt, amit egy végeredményben túlságosan szigorú felfogás kegyetlenül elnyomott”. A BDSM (lásd BDSM-kisokos című keretes írásunkat) tulajdonképpen egy kísérlet a bennünk lakó állat megszelídítésére, szocializációjára. Ezt mutatja az is, hogy az utóbbi évtizedekben fokozatosan szűkült a mentális betegségnek minősített szexuális gyakorlatok köre. Persze régebben is léteztek kötözéses dominanciajátékok, de az egyre többek által felvállalt BDSM-igényeket a tömegkultúra és a piac csak a közelmúltban kezdte el kiszolgálni: a kellékeket a kifejezetten erre specializált boltokban lehet beszerezni, már Budapesten is.
MN: Miért kezdett el szociológusként a hazai BDSM-színtérrel foglalkozni?
SZGY: Már egyetemi éveim alatt a szexuális szubkultúrákkal, a normától eltérő szexuális szokásokkal foglalkoztam. Érdekesnek találtam, hogy bár „mindenki máshogy csinálja”, a társadalmi csoportok szokásai, szexuális magatartásformái és preferenciái megegyeznek, a csoportok elég homogének. Írtam könyvet az aprófalvak és a magyar vidék szexuális és párválasztási szokásairól (Tiszántúli Emanuelle), később pedig a meleg szubkultúráról (Melegfront). A BDSM is szexuális szubkultúraként kezdett el foglalkoztatni. Aztán besegített egy véletlen is: felkeresett egy hölgy, aki vállalta, hogy eligazít a színtéren. Megszerveztünk harminc beszélgetést a magyar BDSM-szcéna régóta aktív tagjaival. Nem mélyinterjúk voltak ezek, semmilyen tudományos kritériumnak, formai követelménynek nem feleltek meg. Mindenki névtelenül, szabadon beszélhetett. Ittunk egy sört, és hagytam, hogy meséljenek. Főleg az érdekelt, mikor és hogyan jöttek rá arra, hogy ilyen irányú vágyaik vannak, ezeket hogyan tudták megélni, és hogyan fogadták el ezzel együtt önmagukat. Többen tizenévesen jöttek rá, hogy az, ami számukra izgató, bizsergető, az a társadalmi normákon kívül esik: szembekerültek önmagukkal, keletkezett egy konfliktus, amit fel kellett oldani. Egyébként előzetesen azt hittem, hogy a beszélgetésekben a pszichológiai mélyfúrások, lélektani megfejtések nagy teret kapnak majd. De minden beszélgetőtársam pontosan, tárgyszerűen beszélt. Már egyiküknél sem jelentettek lelkiismereti problémát a BDSM-vágyak. Persze ettől még nem teljesen problémamentes erről nyíltan beszélni, még szűk körben sem. Egy különösen intelligens beszélgetőtársam például azt mondta, nem titkolja el, de nem is teszi a kirakatba. Ha a munkahelyén valahogy felmerülne egy ilyen kérdés, akkor megmondaná, de hozzátenné azt is, hogy nyugodtan lehet irigyelni, mert csodálatosan szép pillanatokat él át a szeánszokon. A beszélgetésekből egyébként az is kirajzolódott, hogy Magyarországon az anonim internetes fórumok és közösségi oldalak elterjedése adott hatalmas lökést a BDSM-nek.
MN: Bár a laikusok sok esetben csak annyit tudnak, hogy „itt valaki szadizik valakit”, a BDSM kifejezés alatt többféle, egymáshoz alig hasonlító, bonyolult kapcsolattípust értünk. Mik az alaptípusok?
SZGY: Az aktív, tevékeny férfit hívjuk domnak vagy dominánsnak, ebben a viszonyban a nő a szub vagy alárendelt. A dom azt élvezi, hogy a kezében összpontosul a hatalom, ő gyakorolja a kontrollt, a másik ember teljesen rábízza magát. A szub az alávetettség és kiszolgáltatottság érzését élvezi. Domból van több, de a szubok rendkívül válogatósak, ami érthető, hiszen rábízzák magukat egy jobbára ismeretlen emberre, akivel lehet, hogy odáig csak cseteltek. A szeánszokat nem előzi meg hagyományos értelemben vett ismerkedés, a szub megbízható, magabiztos domot keres, a dom pedig igyekszik bizalmat ébreszteni és határozottságot mutatni. Az alapszabályokat azért előre lefektetik. A találkozás már maga a szeánsz, a felek végig szerepben maradnak. Egy beszélgetőtársam ezt úgy mesélte, hogy a nagy nehezen kiválasztott domtól kapott egy lakáskulcsot postán, a megbeszélt időben be kellett mennie a lakásba, le kellett vetkőznie és letérdelnie. Ekkor jött be a szobába a dom, így látták egymást először. A jó domokat ajánlják egymásnak a szubok, közkézen forognak. A szeánsz nem feltétlenül jár együtt nemi aktussal, bár a többségnek az a véleménye, hogy a jó dom nem hagyja orgazmus nélkül a szubot. Pénzmozgás nincs, a felek kölcsönösen saját örömükre vesznek részt. Ha viszont a nő a domináns fél, akkor őt dominának hívjuk, hozzá értelemszerűen férfi szubok járnak. Ez egészen más típusú kapcsolat, bizonyos formáit nem is mindig tekintik a BDSM-szubkultúra részének. A dom és a női szub között érzékeny bizalmi kapcsolat van, a szeánszon döntő jelentőségű az egymásra hangolódás, a tapintat, az empátia. A domina viszont inkább szolgáltató, a férfi szub pedig megrendelő, aki konkrét igényekkel érkezik, és a szeánsz végén ott hagy egy borítékot fizetségként. A férfi előre leadott igényeit a domina egy összefüggő történetté szervezi, például eljátszanak egy orvosi beavatkozást, de a szeánsz lényege az, hogy a férfi megkapja a kínzást. Vékony a határ, de a szub férfi nem összekeverendő a mazochista férfival, akinek már tényleg csak a puszta fájdalom átélése okoz örömöt.
MN: A domina és a férfi szub szeánsza inkább a fizikai fájdalom köré szerveződik, mint a fordított felállás?
SZGY: A domina beavatkozásai durvábbak, mint a domé, bevetésre kerülhetnek orvosi eszközök, tágítók, tűk. De a fordított felállásban is előfordulhat az, hogy a BDSM-szerepjátékok a meghívott fájdalomrítusokig is elmennek: vannak különösen tehetséges, nagy személyes kisugárzással bíró domok, akik csipeszek bőrre csíptetését, intim testrészek megszúrását képesek misztériumjátékká magasztosítani. Ez nem az én értelmezésem, több szub nő is beszámolt róla. Azt mondták, megszűnt számukra a külvilág, úgy érezték, itt most csak ők számítanak, és teljesen feloldódnak a másikban és a közös szeánszban. Saját bevallásuk szerint ez mégsem tekinthető mazochizmusnak, mert nem önmagában a fájdalmat élvezik, hanem azt, hogy egy bizonyos domnak alávetik az akaratukat, mástól nem fogadnák el. Tehát a BDSM egy gyűjtőfogalom, amibe sokféle együttlét és szeánsz beletartozhat, a közös nevező az, hogy mindig konszenzuson kell alapulnia. A legcizelláltabb kínzások iránt csak kevesen érdeklődnek, a spektrum másik végén az olyan párok vannak, akik szolid szerepjátékokat, egy kis fenekelést vagy paskolást is bevetnek előjáték közben. Különböző felmérések más-más eredményre jutnak, de az biztos, hogy ez utóbbi gyakorinak mondható.
MN: A beszélgetőtársai hogyan ébredtek rá a BDSM-vágyaikra?
SZGY: Többen arról számoltak be, hogy már gyerekként átéltek valami hasonlót. Egyikük például kisgyerekként tanúja volt annak, hogy egy kislány barátját játékosan, de a nadrágot lehúzva elfenekelték. Azt érezte, nem szeretné, hogy vége legyen a jelenetnek – belőle később dom lett. Vagy ott van Korall, a szub nő. Ő azt mesélte, hogy amikor tizenévesen a haverokkal eljátszották a legkedvesebb Cooper-regények csatajeleneteit, mindig ő alakította a megkötözött-megkínzott lányt, akit végül kiszabadítanak a férfiak. Utólagos értelmezése szerint már akkor szexuális jellegű bizsergést érzett. Ezt persze elnyomta magában. Évtizedekkel később egy partnere adta kezébe Pauline Réage regényét, az O történetét, ami ennek a közegnek emblematikus könyve: napokig nem tudott aludni, nem bírt magával az izgalomtól. Vett egy nagy levegőt, és regisztrált a BDSM-oldalakra, ahol a többi szub nő a szárnyai alá vette.
MN: Megalapozott az a közhely, hogy elsősorban magas beosztásban, felelősségteljes és stresszes munkakörben dolgozó, jó anyagi helyzetben lévő emberek élvezik a BDSM-játékokat?
SZGY: Az mindenképpen igaz, és felmérések is igazolják, hogy a szexualitás fontossága egyenesen arányos az oktatásban eltöltött évek számával. Durván leegyszerűsítve: minél többet töltött valaki iskolában, annál ínyencebb szexuálisan, annál fontosabb ügy ez az életében. A szexualitás iránt különösen érdeklődnek a magas végzettségűek, a kreatív szellemi tevékenységet végzők és a fiatal korcsoport. Ezeket a szociológiai megfigyeléseket megerősítette a harminc interjúm, a diplomások messze túlreprezentáltak a hazai BDSM-körökben. Majdnem minden beszélgetőtársam arról számolt be, hogy leterheli a munkája, nagy felelősség nyomja a vállát. A szeánszokon viszont megkönnyebbül, leteszi ezt a terhet, átengedi az irányítást, teljesen a másik emberre bízza magát – módosult tudatállapotról és közös flow-élményről is beszéltek. Egyikük úgy írta le az élményt, hogy olyan, mintha egy olyan orvos operálna meg, akiben tökéletesen megbízol.
MN: A BDSM ellentmond a hosszú távú párkapcsolatnak?
SZGY: Nem, de ez képlékeny fogalom, sokak szerint már egy három hónapos BDSM-kapcsolat felér egy gyémántlakodalommal. Minden szexuális szubkultúrára jellemző, hogy a többségi társadalom normáihoz képest jóval rövidebb a szexuális kapcsolatok időtartama. Ezekben a szubkultúrákban nagyobb az igény a párcserére, az újdonságra, a többségi társadalom normálisnak nevezett rendjét egy sor szabály és szokás határozza meg, és persze több az utód, akik iránt felelősséget érzünk. De találkoztam olyan értelmiségi párokkal, akik úgy ébredtek rá a BDSM-vonzalmaikra, hogy már vagy tíz éve házasságban éltek: coming outoltak egymás előtt, s képesek voltak váltani. Azóta is boldogok, a BDSM-játékokat egymással űzik. Itt a nő lépett először. Úgy látom, arányaiban egyre több nő érdeklődik a BDSM iránt, ami összefüggésben lehet azzal, hogy egyre több nő dolgozik magas, nagy felelősséggel járó, jól fizetett pozícióban.
MN: A beszámolói alapján szub nőkkel és domokkal készített interjút. Beszélgetett szub vagy mazo férfival is?
SZGY: Eggyel, de be kell vallanom, hogy elég nyomasztó tapasztalat volt, nem sikerült jól a beszélgetés, és inkább töröltem az interjút. Egyszer egyébként hallottam egy domina „kezelését” egy másik szobából, a férfi kiabálását, ellenkezését, az is elég nyugtalanító élmény volt. A legkeményebb kínzások és a legenyhébb játékok között széles a spektrum, és nincs semmilyen egyenes vonalú fejlődés, az elfenekelés nem vezet át a korbácsütésekhez, majd a forró viasz csepegtetéséhez. A BDSM ennél sokkal bonyolultabban működik. Külső szemlélőnek nehezen megfejthető és alig megismerhető: a házastársi aktust gyakran a lutheri norma – heti kettő, évi száz – alkalmazása határozza meg, a BDSM-játékok akár hetekig tartó előkészületet, tapogatózást, ráhangolódást, szervezést és ráérzést, tapintatot és bizalmat igényelnek, és sok múlik az egyéni preferenciákon. Egy szeánsz sem irányul soha a gyors kielégülésre.
| BDSM-kisokos A BDSM olyan konszenzuális szexuális szerepjátékok és viselkedésformák gyűjtőfogalma, amelyekben szélsőségesen elválik az irányító és az alárendelt szerep, a hatalmi viszonyok megjelenítése és a fájdalom központi szerepet kap a vá́gykeltésben és a kielégülésben. A rövidítés a bondage és discipline (kötözés és fegyelmezés), domination és submission (dominancia és alávetettség), valamint a sadism és masochism (szadizmus és mazochizmus) szópárokat foglalja magába. A BDSM-közösségre szociológiai értelemben szubkultúraként tekinthetünk. A konszenzuális, tehát mindkét fél beleegyezésével történő BDSM-játékokat a mai pszichológia semmilyen értelemben nem tekinti rendellenesnek vagy betegesnek. Egyes feminista csoportok szerint a BDSM a nők elnyomására adott hibás válasz, ráadásul erotizálja az erőszakot és hatalmat, ami általában véve ront a nők helyzetén. |
