A gének parancsa szerint működő személyiség ideája ellentmond az egyén korlátlan önmegvalósítási lehetőségéről szóló meggyőződésnek. A "bármivé válhatsz, és bármit elérhetsz, ha igazán akarod" jelmondatával, sőt erkölcsi iránymutatásával nem egyeztethető össze a "vérében van" jellegű megállapítás, ami ráadásul gyakran morális színezetet is kap. Szondi Lipót orvosi és pszichológusi munkásságával ezt a dilemmát igyekezett feloldani.Asorsanalízis atyja szilárdan állítja, hogy öröklött génkészletünk alapvetően meghatározza, miféle emberek, eszmék és elfoglaltságok gyakorolnak ránk vonzó hatást, illetve milyen betegségekre van hajlamunk. Szondi szerint az ösztönök parancsát az egyén olyan vonzásként éli meg, ami bizonyos típusú partner, foglalkozás vagy hobbi felé hajtja, és ha ezek a vonzalmak beteljesületlenek maradnak, illetve eleve extrém módon nyilvánulnak meg, akkor jellegzetes betegségformákat eredményezhetnek. Sőt. Az élet adta lehetőségekből is e vonzalmak hatására választunk, ennek nyomán pedig tulajdonképpen
a sorsunkat alakítjuk
Igaz, a sorsalakítás folyamatában a családi környezet, illetve a társadalmi közeg is befolyásolhat. Pimasz egyszerűséggel: ha valakiben erős a szélsőséges formájában szadizmushoz vezető ösztön, még nem biztos, hogy baj, hiszen ez lehet a gyökere az aktivitásnak, a férfias kezdeményezőkészségnek, a tettvágynak és a határozottságnak is.
Erőszakos bűnöző lesz belőle? Meglehet, ha a környezeti hatások erre rásegítik, és ha ő maga a hajlamai által kijelölt mozgástéren belül nem választ egy másik sorsot. Ha például van benne kitartás és mozgásintelligencia, akár bokszbajnokká is válhat, de ha nem egy Mike Tyson, akkor is találhat számára "kedves" foglalkozást, mint hentes, favágó vagy állatszelídítő. Ha pedig intellektuális hivatást választ, lehet sebész vagy állatorvos. A lényeg, hogy a munka egyfajta folyamatos ösztönkielégítési lehetőséget is biztosítson. A génállomány persze nem csak a pályaválasztást, a társkeresést irányító ízlést is meghatározza, míg a lelki torzulások közül elsősorban a szadisztikus perverzió iránt mutat fogékonyságot: ha bűnözővé válik, cselekményei valószínűleg erőszakos természetűek lesznek (rablás, gyilkosság), ha pedig öngyilkossággal fejezi be az életét, azt is brutális módon teszi.
Szondi azonban nem csupán egy, hanem
nyolc olyan ösztönszükségletet
azonosított, amelyek a genetikus alapú személyiségformáló hajlamokért felelősek. Mindegyiket a szélsőséges intenzitás mellett jelentkező sajátos ösztönbetegségről nevezte el, de mindegyik utal a normális lelki adottságok megfelelő csoportjára - a már említett szadisztikus ösztön tehát a tettvágy, a vállalkozó kedv és a határozottság alapja is.
A homoszexuális ösztön a konkrét személyre irányuló gyengéd érzelmek hátterében áll, és akiben erős ez a tendencia, azt belső hajlama gyakran olyan ember közeli szolgáltatószakmákba vezérli, mint a fodrász vagy a pincér, a bűnözésben viszont a prostitúció, a kitartottság, a kerítés harmonizál e speciális lelki igénnyel. Az epileptikus ösztönszükséglet a jóindulatú, lelkiismeretes, etikus viselkedés iránti igénynek felel meg, foglalkozásválasztásban a "szent hivatások" - lelkész, orvos, nevelő - felé hajt. A hisztérikus ösztönerő az önmegvalósítási és önmegmutatási szükségleteknek is a gyökere, és ezért a személyiséget előtérbe helyező hivatások - színész, rocksztár - lesznek vonzóak azok számára, akik lelki életében ez az áramlat domináns. A depresszió nevével fémjelzett ösztön dolgozik az olyan emberi jelenségek hátterében, mint a változás iránti igény és a kíváncsiság. Munkában összeillik e szükséglettel mindaz, ami a gyűjtéssel kapcsolatos, a szemételtakarítástól a műgyűjtésig. A depresszió antiszociális útját elsősorban a tolvajok, illetve a szüntelenül csavargó pszichopaták képviselik. A mániás ösztönszükséglet ragaszkodást, az élvezetre való készséget is fűt. Akinek az életében meghatározó ez a hajlam, gyakran válik például szakáccsá vagy bármixerré, bűnözőként leginkább szenvedélybetegségekhez kapcsolódó tetteket követ el.
Külön érdemel említést a két úgynevezett énes ösztön, hiszen az én áll az öröklött hajlamok erőterében, és a külvilág adta lehetőségeket felmérve irányítja sorsunkat. A katatón ösztöntörekvés arra a hajtóerőre utal, amely nyomán az egyén birtokolni szeretne valamilyen különleges képességet, a paranoiás ösztöntörekvés ezzel szemben azt az erőt jelzi, amely révén valaki egy gondolattal, eszmével vagy képzettel szeretne azonossá válni. Ha az én elutasít egy ösztönös hajlamot, a fent leírt tendenciák ellentétükbe fordulnak.
Mondhatjuk, hogy a sorsválasztó én nagyon erősen determinált, hiszen sem gyermekkori életterét, kulturális környezetét, sem a benne dolgozó ösztönök relatív erejét nem választhatja meg. Ugyanakkor, hogy mit hoz ki a "kapott anyagból", az már saját szabadsága, felelőssége. A variációk az adott korlátokon belül végtelennek tűnnek.
A Szondi-teszt
abból a célból született, hogy kimutathatóvá váljon, mely ösztönös szükségletek meghatározóak egy ember életében. A tesztben a nyolc ösztönszükséglet beteges szélsőségét képviselő emberek arcképei közül választ ki a vizsgált személy számára rokonszenves, illetve ellenszenves képeket.
Az alapelv szerint ha valaki egy bizonyos ösztönbeteg képét szimpatikusként választja ki, azt jelenti, hogy az adott ösztönfeszültség aktív a lelki életében, és szeretné kielégíteni. Ha egy képet ellenszenvesnek minősít, arra utal, hogy a megfelelő késztetés feszültséget okoz, de a személy azt elutasítja. A többi képhez tartozó ösztönök viszont semmilyen irányú késztetést nem mozgósítanak, vagyis kielégült, "szélcsendes" állapotban vannak.
A teszt teljes felvétele különböző képsorozatokkal összesen tíz ülésben történik. Így az eljárás megmutathatja ösztönélet-meghatározó hajlamait, amelyek a genetikai örökségnek megfelelő választások felé hajtanak, és megmutatja azt is, hogy a vizsgált személy miként viszonyul ezekhez az erőkhöz. Ilyen módon tehát segítheti az illetőt abban, hogy lelki alkatának megfelelő döntéseket hozzon. A jó döntés pedig azt jelenti, hogy nem úszunk szembe a belső áramlatokkal, hanem erejüket befogva, magunk alakíthatjuk sorsunk. Szondi válasza a szabad akarat, illetve a determinált létezés dilemmájára tehát az "irányítható fatalizmus", ami egyeseknek nyilván szimpatikus, míg másoknak ellenszenves.
Pintér Ferenc
Szondi Lipót
(Nyitra, 1893. március 11. - Küsnacht, Svájc, 1986. január 27.)
Idegorvos, pszichiáter, a sorsanalízis, a Szondi-teszt megalkotója. Apjának, egy szegény cipésznek második házasságából tizenkettedik gyerekeként született. Ötéves korában került családjával Budapestre, itt végezte középiskolai tanulmányait. Orvos fivére hatására az orvosi hivatást választotta. Az I. világháborúban szanitéc, csapatorvos. Diplomájának megszerzése után az Apponyi Poliklinika Ranschburg Pál vezette pszichológiai laboratóriumának munkatársa volt. 1919-től pszichológiai, endokrinológiai magánpraxist folytatott. Tudományos kutatásai során alkattani, örökléstani és hormonális kérdésekkel foglalkozott. 1927-től a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolán pszichopatológiát oktatott, és vezette a főiskola kórtani és gyógytani laboratóriumát. A laboratóriumban folytatott széles körű családfakutatása alapozta meg sorsanalitikával kapcsolatos kutatásait. 1936-tól 1944-ig tartott a sorsanalízis első korszaka. Első sorspszichológiai közleménye (Analysis of Marriages) az Acta Psychologicában 1937-ben jelent meg. 1941-ben a zsidótörvény következtében elvesztette állását. 1944. július 30-án egy cionista mentőakció keretében szervezett csoporttal elhagyta Magyarországot, majd 1944. december 7-én a Bergen Belsen-i táborból Svájcba került. Zürichben telepedett le véglegesen, itt építette ki maga körül a Szondi-kört. Pszichiátriai, pszichológiai praxist folytatott, továbbfejlesztette a Magyarországon megkezdett tudományos elméleti és gyakorlati kutatásait. 1947-ben megalapította a Kísérleti Ösztöndiagnosztikai és Sorsanalitikai Munkaközösséget, 1958-ban létrejött a Sorspszicholó-giai Nemzetközi Kutatási Központ, 1961-ben a Svájci Sorsanalitikus Gyógytársulat. 1969-ben egy sikeres sorsanalitikus-terápia után a gyógyult páciens családjának adományából jött létre a Szondi Intézet (Stiftung-Szondi-Institut). 1981-ben a Sorbonne díszdoktorrá avatta.
(Magyar Életrajzi Lexikon)
Komolytalanná vált
Dr. Tringer László professzor
A Semmelweis Egyetem Pszichiátriai Klinikájának igazgatója szerint a Szondi-teszt sokkal inkább kultúrtörténeti érdekesség, mint komoly, tudományos vizsgálat.
Magyar Narancs: Mennyire tekinthető aktuálisnak manapság a Szondi-teszt?
Tringer László: Semennyire. A tesztnek inkább történeti érdekessége van, mivel legtöbb megállapítását tudományos kísérletekkel nem sikerült igazolni: olyan közleményt, ami Szondi-teszt alapján készül, komoly lapokban ma már nem lehet elhelyezni.
MN: Mindez azt jelenti, hogy nem is használják?
TL: Természetesen van, aki használja, hiszen tanulta, ismeri és érdekli. De inkább pszichológusok dolgoznak vele, és nem a szakorvosok.
MN: Volt-e olyan időszak a hazai gyakorlatban, amikor egyenesen tiltották a teszt alkalmazását?
TL: Nem tudok róla. Az persze más kérdés, hogy biztosan akadtak olyan intézmények, ahol a vezető "nem szerette" a Szondi-tesztet, és azt mondta, hogy ne használják. De ilyesmi bárhol előfordulhat, és majdnem bármelyik, nem egyértelmű vizsgálatról elmondható.
MN: Foglalkoztak-e a Szondi-teszt korszerűsítésével?
TL: Az arc és a mimika vizsgálatával más tudományos iskolák foglalkoznak. Ezek számítógépes, videós regisztrációs eljárások, és a Szondi-teszttel csak nagyon áttételes kapcsolatban állnak. Nálunk is van egy kutatócsoport, amely az arc és a mimika jelentéstanával foglalkozik.
MN: Arról szó sincs, hogy az eredeti képek helyett mai arcok jelenjenek meg?
TL: Nincs. A Szondi-teszt gondolata, mely szerint egy kóros lélek vonásai valamiféleképpen megjelennek az arcon, és ez meghatározza a vizsgált személy választását, ebből pedig következtetéseket lehet levonni, annyira áttételes, és olyan sok ismeretlen tényezőt tartalmaz, hogy meglehetősen problematikus az ezzel kapcsolatos direkt kutatás.
- legát -
