A pszichológusok első törvénye: Ami Las Vegasban történik, az ott is marad

Bemész, kijössz.

A kettő között eltelik 50 perc, amiért kifizetsz ötezer és a csillagos ég közötti összeget, de azért úgy nagy átlagban nyolc-tízezer forintot.

És hát a kettő között meséltél magadról, a félelmeidről, a szorongásaidról, a családodról, a titkaidról, olyan dolgokról, amikről esetleg senki másnak soha, amikről esetleg korábban te magad sem tudtál.

De azt tudod, hogy mindezt kinek mesélted el? Ismered őt? Tudod, pontosan mit végzett? Tudod, milyen szakmai kompetenciái vannak? Tudod, mit gondol a számodra fontos dolgokról? Ismered az élettörténetét, a családi, szociális, kulturális, történeti hátterét?

Csak azért, mert azért ezeket úgy nagyjából szoktuk tudni azokról, akikkel megosztjuk az életünket.

A pszichológus azonban nem ilyen. Róla mindezeket jó eséllyel nem tudjuk. Sőt. A pszichológus az, akiről mindezek nem is biztos, hogy érdekelnek.

És ez azért elég furcsa, nem?

Hogy a bizalmatlanság korában van egy ember, akiben szinte teljesen vakon megbízunk. És ezzel a pszichológia szinte kizárólag csak a filmekben él vissza. Ott a pszichológus kikotyogja a terápiás ülésen elhangzottakat, amiből aztán baj (válás, per, bírósági tárgyalás, verekedés) lesz, a valóságban ugyanakkor a pszichológus nem vicceli, nem viccelheti el az etikai szabályokat.

A valóságban a terápia így aztán olyan, mint Las Vegas. Ami ott történik, az ott is marad. Legalábbis a pszichológus számára.

Természetesen a páciens, kliens, segítségért forduló (a továbbiakban nemes egyszerűséggel kliens) elmesélheti, hogy mi történt a terápiás ülésen, és számára ott van annak is a lehetősége, hogy ha nem tetszik neki valami, akkor szabadon válasszon magának pszichológust. Simán lehet, hogy nem jó neki Las Vegasban (itt az analógia elég béna), a gyakorlat viszont az, hogy csak keveseknek adatik meg az az időbeli és anyagi luxus, hogy castingoljanak maguknak szakembert. Ezért aztán marad a barátoktól és az internetről érkező referencia, illetve a már említett vak bizalom. További probléma, hogy csak nagyon kevés kliensnek van igazi összehasonlítási alapja, tehát nem biztos, hogy hamar tudni fogja vagy tudni fogja-e egyáltalán, hogy az, amit kap, az az-e, amit kér.

És persze a pszichológus is szabadon dönthet, sőt, mondania is kell, ha a kliens valamiért a kompetenciáján kívül esik. Komoly ugyanis a felelőssége.

Választhat tehát a pszichológus is és a kliens is, itt még egész nagy a szabadság – bár minél régebb óta tart a folyamat, minél inkább befelé megy még a kliens önmaga feltárásában, a váltás annál nehezebb, sőt, annál valószínűtlenebb. De ez nem változtat azon a tényen és azon a furcsaságon, hogy olyan bizalmat kapunk pszichológusként a kliensektől, ami olykor megbabonázó erejű.

És mindezt úgy, hogy mi meg semmit sem mondunk magunkról. Megtudjuk, hogy a kliens sokáig bepisilt, de mi nem mondjuk el, hogy mi mikor lettünk szobatiszták. Megtudjuk, hogy a kliens álmában keresztre feszítette az apját, de mi nem mondjuk el, hogy hogyan érzünk az apánk iránt. Megtudjuk, hogy a kliensnek mással vannak szexuális fantáziái, miközben a férjével van, de mi semmit sem mesélünk a szexuális életünkről.

De ami még ennél is fontosabb és ez végre egyáltalán nem lesz furcsa, hogy mindazok miatt, amiket hallunk, nem ítéljük sem meg, sem pedig el a hozzánk fordulót.

És talán épp ez lehet a nyitja az egésznek.

Épp ez lehet a vak bizalom magyarázata.

Hogy a terápiás ülés minden perce és az egész folyamat minden alkalma ítélkezés, fej- és szemforgatás, de főleg moralizálás nélkül telik. A pszichológusnak ugyanis nem feladata, hogy eldöntse, hogy valami helyes-e vagy sem, nem feladata, hogy kimondja valamiről, hogy normális-e vagy sem.

És ahhoz, hogy ezt a kliens tudja, hogy ezt elhiggye, ahhoz nem kell jól ismerni a pszichológust, nem kell pontosan tudni, hogy mit végzett, vagy hogy milyen szakmai kompetenciái vannak. Ehhez azt sem fontos tudni, hogy mit gondolunk a kliens számára fontos dolgokról. Nem is kell ismernie az élettörténetünket, a családi, szociális, kulturális, történeti hátterünket.

Mindehhez az kell, hogy a kliens tudja, hogy pszichológushoz fordult.

Ahhoz viszont, hogy a pszichológus tényleg tudja és tényleg értse is ennek a fontosságát, és így aztán meggyőződésből legyen alázatos és szakmai, ahhoz bizony kell a sok önismeret és a sok képzés.

Mert a pszichológus szájából még véletlenül sem fog olyan kicsusszanni, hogy tejóégezmostkomoly és otthon se fogja azt mondani, hogy húdrágámmamithallottam.

Mert ami Las Vegasban történik, az ott is marad.

A témát jövő héten is folytatjuk, a következő részben arról lesz szó, mi marad Las Vegasban, ha mégis etikátlanság történik.

______

A Lelki betevő a Narancs pszichoblogja, házigazdája, szerzője, megálmodója és mindenese az apaparázó Szél Dávid. „Lesz itt kisebbség és többség, ilyen kultúra és olyan kultúra, olykor még amolyan is, aztán lesznek itt nők és férfiak, apák és anyák, család és család, gender és feminizmus, fejlődés és hanyatlás, boldogság és szomorúság, alátámasztás és cáfolat, tudomány és blöff, zene, film, könyv, olykor politika. Nem lesz pártpolitika, előírás, normaképzés és bűntudatkeltés.” Bővebben a blogról és szerzőjéről a beharangozó posztban olvashat.