Nem nemzeti nevelés kell az óvodákba, hanem vécépapír, gyümölcs és nyitott légkör

Lelki betevő

Nemzeti identitástudat, keresztény kulturális értékek, hazaszeretet, a szülőföldhöz és családhoz való kötődés – már az óvodában is!
  • – Nem, Heszuszkám, ma nem mesélhetsz Frida Kahlóról!
    – De Juzsónéni, miért?
    – Mert ma a 2rule-ról és a csodaszarvasról fogunk beszélgetni.
    – De Juzsónéni!
    – Igen, Ráhelem?
    – De Juzsónéni, azt mondtad, hogy Heszusz mesél a Fridáról, utána én a kibucról, ahol születtem, aztán Fatima mesélhet végre az imaszőnyegéről.
    – Jaj, gyerekek, tudom, hogy megígértem, hogy így lesz, de tudjátok, új rendelet van, mostantól Álmos satöbbi Töhötöm lesz Frida, kibuc és imaszőnyeg helyett.
    – De Juzsónéni…
    – Nagyon sajnálom, tényleg… Ja, és mostantól nem is köszönhettek olával, sálommal és asz-szalámu alajkummal.
    – De Juzsónéni, akkor mi is köszönjük csókolommal, ahogy a cuki Csabi?
    – Sajnos az sem jó már, akartam is mondani, nem elég hagyományos. Mostantól reggel, amikor megérkeztek, azt mondjátok, hogy dicsértessék.
    – Jawohl, Juzsónéni!

Szóval az van, hogy szeptembertől hangsúlyosabb lesz a nemzeti identitástudat erősítése, és már óvodában is ösztönözni kell a gyerekeket arra, hogy majd később kössenek házasságot, hiszen amúgy is az az emberi élet értelme az, hogy a világra hozott utódunkban az idők végezetéig (!) tovább éljünk.

Persze, legyen csak nemzeti nevelés, épüljön csak ki a gyerekek nemzeti identitása. Ezzel az égvilágon semmi gond nincsen. Meg kell ismerni a nemzet jelképeit, történeteit, ez is teljesen rendben volna.

Hét dolog viszont egyáltalán nincsen rendben.

1. Arról, hogy mindez kerüljön be az óvodai alapprogramba, egyáltalán, semmilyen szakmai egyeztetés sem folyt. Így aztán néhány mondaton túl azt sem lehet tudni, hogy ez pontosan mit is jelent. Zömmel csak annyit tudunk, hogy mostantól az óvoda a „gyermek nyitottságára épít, és ahhoz segíti a gyermeket, hogy megismerje szűkebb és tágabb környezetét, amely a nemzeti identitástudat, a keresztény kulturális értékek, a hazaszeretet, a szülőföldhöz és családhoz való kötődés alapja”.

Csakhogy nem minden óvodásnak ugyanaz a nemzeti identitása és vallása. Lehet, hogy  egy országban élnek, lehet, hogy még ugyanannak az országnak az állampolgárai is, de attól még a franc tudja, hogy a szívük hova húz. Miért nem lehet mindenféle identitásról, vallásról, ünnepről, hagyományról szó az óvodában? Arról nem is beszélve, hogy nem minden gyereknek ugyanolyan fontos a nemzeti hovatartozása, nemzeti érzései. Az egyik szíve megdobban a magyar zászló látványától, a másiknak a portugál is fontos, mert imádja C. Ronaldót.

2. Az óvodák eddig is foglalkoztak magyar mesékkel, hagyományokkal, és eleve csak a keresztény ünnepek ünnepek Magyarországon, szóval nem is értem, hogy ez az egész miről szól.

3. Lennének jóval fontosabb dolgok is, amikkel viszont egyáltalán nem foglalkoznak az óvodák. Sem idő, sem szakmai tudás és képzés nincs arról, hogy mi az a szexuális nevelés, mit jelent a digitális tudatosság, mit jelent az autonómia, hogyan kell és hogyan lehet kiállni a véleményért, mi az a vitakultúra, mit jelent a sokféleség és mi az az empátia, meg a tolerancia.

4. Már mi a francért kéne házasságra ösztönözni a gyerekeket? Hát majd ők eldöntik, nem? És mi van a nem házasságból született gyerekekkel? Nem inkább arról kéne már óvodában is beszélgetni, hogy mi az a párkapcsolat, mi a szerelem és mi a szeretet, hogy mit jelent a család, hogy mennyire sokféle lehet a család, hogy kinek mit jelent a boldogság, hogy mit jelent a házasság, más-e, mint együtt élni valakivel, szabad-e válni, meg ilyenek?

5. Szerencsére Kásler Miklós emberierőforrás-miniszter ezen tervei ellen már tiltakozik is a szakma: nem a nemzeti nevelésről kéne rendeleteket hozni, hanem megoldani, hogy legyen az óvodában szappan, vécépapír, zsebkendő, fogkrém és friss gyümölcs úgy is, ha a szülők nem hoznak be rendszeresen.

6. Arról persze nem nagyon van szó kormányzati oldalon, hogy több száz óvodapedagógus hiányzik a rendszerből.

7. Arról pedig végképp nincs, hogy óvoda is kevés van, a meglévők felszereltsége és állapota pedig aligha olyan, amire büszkék lehetünk.

Sok évvel ezelőtt egy józsefvárosi általános iskolában dolgoztam, ahol az egyik ünnepségen az egyik osztály előadása abból állt, hogy minden gyerek mesélt magáról. Őrült megható volt látni a boldog kínai, szír, orosz, magyar és még ki tudja milyen bemutatkozásokat, és őrült megható volt közben nézni a szülők és a tanárok arcát, mindenki ragyogott. Mert megható volt, mert sokszínű volt, mert toleráns volt, mert vicces volt, mert egy nyitott és érzékeny ország lenyomata volt.
Magyarország azonban egyre jobban le- és bezár, érzéketlenedik, így aztán a benne élő gyerekek (és persze felnőttek) sem lesznek sem nyitottak, sem pedig érzékenyek, ha mindezekről nem lehet szó, ha mindezekre nem jut idő, mert elnyomja őket nemzetre nevelés.

Pedig bőven megférnek egymás mellett a Kuflik és Graffalo, Szegény Dzsoni és Micimackó, megférne egymás mellett a karácsony, a pészáh és a ramadán, mint ahogy meg lehet hallgatni a cigány himnuszt is.

Mert nincs mese, akárhogy is erőlködünk, nem leszünk egyfélék.

Figyelmébe ajánljuk