A főpolgármester látogatása: Moszkva, nénó és gumibot

szerző
Váradi Júlia
publikálva
1996/24. (06. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Váradi Júlia

Hogy kié volt a villa? Hát én megmondom. Nyíltan és kereken. Az a villa bizony korábban Mikoján elvtársé volt. Ki ne emlékezne Mikoján elvtársra, hisz nem akármilyen ember volt. A barátság és testvériség legendásan nagy hírű képviselője. Anasztaz Ivanovics nemcsak a Minisztertanács első elnökhelyettese volt, de ahány bizottság csak létezett (központi, legfelső, politikai, hogy tovább ne is soroljam), annak ő mind magas rangú tagja volt. És hát mi tagadás, azok az elvtársak szépen laktak. Ott fönn a Lenin-hegy legtetején. A kert - mit kert, őspark - végeláthatatlan. A sztálin-barokk palotácska nem akármilyen anyagokból épült. Ezt nemigen bírja kikezdeni az idő (az új meg a legújabb idő) vasfoga sem. Az ablakkeretek elnyűhetetlen tölgyfából, a lépcső márványból, a korlátok csiszolt kőből, a biliárdasztal, a zongora, a tükrök, a lámpák mind a legnemesebb anyagokból. És nem is olyan ízléstelen. Inkább finoman gusztustalan. Kényelmesen visszataszító.

És most, hogy itt tölt néhány kellemes napot a budapesti főpolgármester (alias főszamizdatkiadó), kifejezetten kedélyes a Mikoján-villa hangulata. A vodkát, ami most is vodka, az uborkaszeletek ugyanúgy lecsúsztatják az ember torkán, mint régen. A volt szovjet, ma orosz cselédlányokon a rúzs most is parányit vörösebb a kelleténél, és a kölnijük illata sem emlékeztet kevésbé a Krasznajára. Igaz, hogy a hegyet ma nem Leninnek, hanem Veréb-hegynek hívják, de hát a veréb is madár, mint tudjuk, és a rendőrautó, ha magas rangú külföldi vendéget kell, úgymond, fölvezetnie, attól még ugyanúgy vijjog, mint korábban, ha ma nem is Volga, hanem hófehér Mercedes a márkája. Na de nem ez az én történetem lényege. Ez csak a kiinduló díszlet. Innen fut tovább a cselekmény. És nemcsak a cselekmény, hanem a vad amerikai limuzinok mintájára a Csajkából alakított óriáshajószerű fekete hintógép, amely a budapesti főpolgármester urat ma vizitre szállítja.

Hogy hová, nos, nem máshová, mint az ex-, és talán valami módon máig úgy maradt, ellenzéki értelmiség mai lakóhelyére. Azért hangsúlyozandó, hogy mai, mert a városnál sikerült kiharcolnia valakinek, hogy a korábban kitaszított, lenézett, kisemmizett orosz értelmiségiek, különös tekintettel az írókra (mint Jevgenyij Popov, Bella Ahmadulina vagy Dmitrij Prigov, akik a magyar olvasó számára sem ismeretlenek - különös tekintettel a szamizdatot kedvelőkre), szóval, hogy kapjanak néhány lakást egy furcsa hangulatú bérháznegyedben, amelynek - kicsit félve írom le - van azért némi gettó jellege.

De most még térjünk vissza a moszkvai utcákra, amelyeken végigszáguld egy - ne feledjük! hófehér - rendőr Mercedes. Jobb oldalon, a lehúzott ablakból a mitfahrer gumibotja forgatása segítségével az őrületes hangú nénózás miatt már eleve megriasztott autósokat letereli a saját sávjukból. "Félre innen, elvtársak, itt az elvtársak jönnek", ja, bocsánat, a megszólításokkal mindig bajban voltunk. Az urak pedig a hosszú, méltóságteljes fekete járművel követik a zsarukat (lásd még: követés, ki kit követ stb.) a megtisztított útvonalon. Hosszú, néma száguldás, majd megérkezünk. Amint már említettem, egy gettóra emlékeztető lakótelep elhanyagolt udvarára. Megérkezünk? Begördülünk. Beúszunk. Méltósággal, konyakkal, elegánsan. Udvaron áll öregasszony. Nem áll, inkább görnyed. Előre. Botra. Félfordulatot tesz. Mi ez a felfordulás? Egy fekete autó. Ilyesmit már látott anno, csak az nem hozott, hanem vitt. Talán éppen azokat, akikhez most hozott. Vagy lehet, hogy hoz is, visz is? Mi ez itt, kérem? A fekete ruhás nénike pillanatra megtántorodik. Még szerencse, hogy van bot. Mert ha az sem volna, hát nem tudom.

A lift az író lakásában áll meg. Benn, az előszobában. Igazi moszkvai ház ez. Aztán jó a hangulat. Még a szegény Bella Ahmadulina is boldog és vidám, pedig már nem nagyon van tudatában, hogy mi is történik itt. Csak a konyak a biztos. "Zdraszvujtye vengerszkaja szvaboda." Ezt mondogatja a valaha tán legmegrázóbban írni képes orosz költőnő. (Ma már csak inni képes.)

De valahogy mind olyan meggyötörtek. És akárhogy is a főszamizdatkiadó, mégiscsak ma főpolgármester. Ott van a csúcson. Ezzel már nem lehet ugyanarról beszélgetni. Pedig konyak, az van elég. Ja, hogy nem is lehet ma igazán beszélgetni? Mert hogy most nincs is miről? Mert ki tudja, mi lesz itt, meg hogy mi van. Minden rettentő bonyolult. Egy biztos. A konyak. Ja, meg a vodka. Dedikálás, koccintunk még egyszer. A fehér Merdeces meg a fekete Csajka már berregteti a motort. Menni kell. A következő programra.

Nem fogunk elkésni, van nénó és gumibot.

(Moszkva)

szerző
Váradi Júlia
publikálva
1996/24. (06. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kultúra

még több Kultúra...

Narancs

Vélemény

még több Vélemény...