„Egy nádas felér egy világegyetemmel” – Magyari Máté ökológiai szakreferens a Kis-Balatonról

Lokál

A Kis-Balaton rehabilitációja, amelynek második fázisa két éve zárult le, nem volt mindig sikertörténet, de mára a kitűzött célokat jórészt sikerült elérni, a tájegység ökológiai állapota sokat javult – állítja a Balaton-felvidéki Nemzeti Park Igazgatóság (BfNPI) munkatársa, a régió élővilágának avatott kutatója.

Magyar Narancs: A Kis-Balaton valaha a Balaton része volt, azután elvágták tőle, majd bő két évszázad leforgása alatt majdnem felszámolták. Csupán a hetvenes évekre derült ki, hogy nélkülözhetetlen a Balaton egészsége szempontjából, vagy addig más szempontok erősebbnek bizonyultak?

Magyari Máté: Nem a hetvenes években derült ki a Kis-Balaton szerepének fontossága, viszont a Balatonnak mint sekély tónak a funkciója is más volt korábban. Azt megelőzően főleg hajózásra, halászatra használták, nem érvényesültek még a turizmus érdekei. Amikor a hatvanas-hetvenes években a feliszapolódás és az eutrofizáció (amikor a víz feldúsult tápanyagtartalma algásodáshoz vezet – a szerk.) miatt elkezdődtek a tömeges halpusztulások, nyilvánvalóvá vált, hogy hiányzik a Kis-Balaton. Ennek jelenlegi területe megfeleltethető egy nagyon hosszú tölcsértorkolatnak, amely valaha összekötötte a Zala folyót és a Balatont. Ez egy fokozatosan szélesedő, szigetekkel tűzdelt tölcsértorkolat volt: nem is lehetett tudni, hol ér véget a Zala folyó, és hol kezdődik a Balaton. Részben hosszú távú klimatikus tényezők, de sokkal inkább az emberi tevékenység játszottak közre abban, hogy körülbelül 250 éve megindultak azok a folyamatok, amelyek a Kis-Balaton és a hazai vizes élőhelyeink zömének átalakulásához vezettek. Igazából az első komoly vizsgálatok az 1890-es években kezdődtek, amikor a Keszthelyi-öböl környékén erős hínárosodást tapasztaltak, és ez már erősen akadályozta a halászatot. Akkor azt mondták, hogy ez a hínár valószínűleg a Kis-Balaton területéről érkezik. Akkorra a Zala folyó gátak közé szorítása, kiegyenesítése megtörtént a Zala Vízlecsapoló Társulat hathatós közreműködésével. Botanikusok, korabeli ökológusok tanakodtak ezen a problémán, s ekkor jutottak arra, hogy itt bizony egy komoly eutrofizációs problémával állunk szemben, ami lényegében azt jelenti, hogy rengeteg, a folyóvíz által szállított, foszforban és nitrogénben gazdag szerves anyag kerül a tóba. Ezt korábban, amíg a víz szét tudott terülni az árterületen, a vegetáció segítségével átalakult, felemésztette a növények anyagforgalma, illetve ki tudott ülepedni. A vízrendezések után ezek a folyamatok már nem tudtak érvényesülni.

Minden megvan

Minden megvan

Fotó: Magyari Máté

MN: A Kis-Balatonhoz hasonló lápos, mocsaras, sekély vizes területekkel még a hetvenes években is felesleges, lecsapolandó „szúnyogfészekként” bántak – és így is beszéltek róluk a korabeli sajtóban. Mennyire becsülik meg manapság az efféle élőhelyeket?

MM: Szerintem a közgondolkodás már akkoriban sem volt ilyen egysíkú, és manapság sem az. A régmúltban is ott voltak azok a jeles szakemberek, mint Lovassy Sándor, a keszthelyi Balatoni Múzeum egyik alapítója, Kaán Károly, Vönöczky-Schenk Jakab, Herman Ottó, Kéz Andor, akik már az 1890-es évek végétől kongatták a vészharangot a hazai vizes élőhelyek elvesztése kapcsán. Ezzel párhuzamosan zajlott egy olyan folyamat, amely elsősorban új mezőgazdasági területek szerzését és az ármentesítést szolgálta. Manapság is hasonló a helyzet, ki így gondolkodik, ki úgy, de talán az elmúlt két-három évtizedben a fenntarthatóság gondolata, az ökologikus szemlélet sokkal nagyobb mértékben része a közgondolkodásnak.

MN: Hol tart most az élőhely négy évtizede zajló helyreállítása? Mennyire tekinthető ez ökológiai szempontból sikertörténetnek?

MM: A Kis-Balaton rekonstrukciója, rehabilitációja valóban egy több évtizedes folyamatot ölel fel. A Kis-Balaton Vízvédelmi Rendszer projekt II. ütemének befejezése 2009 és 2015 között zajlott 85 százalékos uniós finanszírozással. Az Országos Vízügyi Főigazgatóság volt a kedvezményezettje a programnak, a Balaton-felvidéki Nemzeti Park Igazgatóság és a Nyugat-dunántúli Vízügyi Igazgatóság pedig mint kezelő szervezetek vettek részt benne. A tervezési folyamat során hármas célt fogalmaztunk meg: egyrészt vízminőség-védelmi, másrészt – kiemelten – ökológiai, harmadrészt árvízkezelési célú beavatkozásokat kellett végezni. Ehhez képest köztudott, hogy a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben nem az ökológiai célok vezérelték az akkori döntéshozókat.

MN: Igaz, hogy a Kis-Balaton tójellegének visszaállítása az I. fázisban maga is a mocsári vegetáció pusztulásával és fajokban szegényebb élőhely létrejöttével járt?

MM: A Kis-Balaton Vízvédelmi Rendszer I. üteme valójában egy víztározó, amelyet 1984–1985 során árasztottak el. Ezt a Zala folyó legalsó szakaszán alakították ki, tehát nem a klasszikus, ősi Kis-Balaton területén, és valóban, ott szántóterületek, mély fekvésű erdőterületek, gyepterületek és kisebb mocsárfoltok voltak azt megelőzően. A II. ütem 1992-ben az Ingói-berek nevű területet érintette, ahol szintén komoly vízszintemelés következett be. A hátulütője az volt a dolognak, hogy nem volt szabályozható a vízkormányzás, a vízszint így erősen ingadozott. Közben a víztározón algásodási folyamatok indultak el, az algatoxinok, a magas vízszint és a vízáramlás hármas hatása pedig a klasszikus Kis-Balaton területén nádpusztulást okozott. Azután 2004-ben felülvizsgálták az egész beruházást, és az uniós csatlakozásunkat követően nyíltak meg azok a források, amelyek segítségével végül orvosolhatóvá vált a helyzet. A Kis-Balaton rekonstrukciója nem volt mindig egy sikertörténet, ezt elismerhetjük.

MN: Hogyan sikerült később korrigálni a korábbi hibákat?

MM: A II. ütem befejezésének tervezésénél az ökológiai szempontok már prioritást élveztek, így olyan elemek kerültek be, mint például a töltésszaggatás révén a természetes partvonal kialakítása, vizes élőhelyek kialakítása, s ami a legfontosabb: a rugalmas vízkormányzás megvalósítása. Utóbbi ugyan számos új műtárgy megépítésével járt, de a végeredménye az, hogy különböző részterületeken különböző magasságú vizet lehet tartani. Az egyik első és legfontosabb lépés az volt, hogy a természetvédelmi érdekeket figyelembe véve, a víz­üggyel egyetértésben az Ingói-berek területén 40–50 centiméternyi vízszintcsökkentést hajtottunk végre, s e lépés igen jó eredményeket hozott, a mocsári vegetáció újra erőre kapott, és azóta is terjed. Továbbá Zalavár térségében egy körülbelül 250 hektáros, mély fekvésű, korábban leszárított területet vízszintemeléssel hozzáfűztünk a Kis-Balatonhoz, s ez jelenleg halbölcsőként és vízimadarak fészkelőhelyeként szolgál. És még egy nagyon fontos műtárgytípus épült meg a Kis-Balaton területén: a vízszintkülönbségek áthidalását segítő hallépcső; ilyenből túl sok nem működik máshol Magyarországon, de itt kettő is akad.

MN: Milyen ritka halfajok élnek a Kis-Balatonban? Mennyire vannak jelen itt a Balatonba mesterségesen telepített fajok, az angolna, a busa, az amur?

MM: Az angolna jelen van, bár kis létszámban, az amur vagy a busa már nem igazán. Alapvetően azért mégiscsak más ökológiai körülmények vannak a Kis-Balaton területén, mint a Balatonban. Sokkal jelentősebb, hogy több lápi és mocsári halfaj található meg itt, elsősorban is a fokozottan védett lápi póc: kutatók szerint a világállomány 40–50 százaléka itt él! Nagyon szép állománya van emellett a réti csíknak, amely valaha közönséges, sűrűn előforduló halfaj volt, de a vizes élőhelyek eltűnésével már régóta védett ritkaságnak számít. Veszélyes inváziós faj viszont az amurgéb, ez 2008-ban jelent meg a Kis-Balaton területén: kifejezetten lápi vizekben élő halfajról van szó, és a fokozottan védett lápi pócra jelent veszélyt mint élőhelykonkurens faj.

MN: Mennyire veszélyesek az invazív növény-, illetve állatfajok?

MM: Az inváziós növények közül az Amerikából idekerült magas aranyvessző és a szintén amerikai eredetű süntök nagy mennyiségben megjelenik ártereken, vizes élőhelyeken. Érdekes, de ezek a tartós vízszintemelést nem bírják, így is lehet ellenük védekezni. A már említett zalavári élőhely-rekonstrukció területét 15 évvel ezelőtt még ezek az említett inváziós növények borították, de most már egy csodálatos, diverz mocsári élőhely. Megemlíteném az inváziós állatfajok között az amuri kagylót is, amely egyre nagyobb problémát okoz. Néhány évvel ezelőtt jelent meg a Kis-Balaton területén a márványrák, egy szűznemzéssel szaporodó faj, s túl azon, hogy a hazai őshonos rákok versenytársa, előszeretettel fogyaszt halivadékokat is, védekezni pedig nemigen lehet ellene.

MN: Mennyiben egyeztethetők össze a Kis-Balatonnál az ökológiai, természetvédelmi szempontok a gazdálkodás preferenciái­val? Hallani arról, hogy a gépi nád­aratás előnyökkel, de hátrányokkal is jár…

MM: Már régóta nagyon komoly szabályozás érvényes a Kis-Balaton területén, egyrészt a műszaki feltételek nagyon szigorúak, másrészt az aratásra kiválasztott területek is mozaikosok: nem hatalmas, összefüggő területekről van szó, hanem kisebb, elszórt foltokról. A kis-balatoni nádaratás célja, hogy különböző korú nádasok jöjjenek létre. Ugyanúgy megvan a létjogosultsága az egy- vagy kétéves, mint az elöregedett nádnak, hiszen mindegyiket más és más madárfajok kedvelik. A gémtelepek például öreg, avas nádasokban találhatók – itt egyáltalán nincs nádaratás, abszolút érvényesülnek a természetvédelmi érdekek.

Magyari Máté

Magyari Máté

 

MN: A Kis-Balatont mindenekelőtt a különlegesen gazdag madárvilága miatt szokták emlegetni, ezeket a populációkat hogyan érintette az élőhely átalakulása?

MM: Nemcsak a madárállomány, de minden egyes fajcsoport összetétele populációszinten, fajszerkezetszinten dinamikusan változik. A természetvédelem sem egy időpillanatot próbál meg konzerválni, mert azt szinte lehetetlen. A változások nyilván hatnak a fajösszetételre, a mada­rakat pedig azért szokás kiemelni, mert látványos csoportról van szó: mindenki látja őket, sok van belőlük. De ugyanilyen érdekes megfigyelni a szitakötők, a vízi­csigák vagy a piócák populációit. Egyes madárfajok folyamatosan növekvő állománnyal mutatják azt, hogy jól érzik magukat a területen, de vannak fluktuáló állományú madárfajok is. A kormorán például tipikusan olyan faj, amely néha fogja magát, és két kilométerrel odébb költözik addigi telepéről. A Kis-Balaton területén ezek a fészektelepek mozgásban vannak, a gémtelepek is néha csak néhány métert húzódnak arrébb, néha több kilométert. Minden mindennel összefügg: tehát a vegetáció változásai is járhatnak azzal, hogy egyes madárfajok megjelennek, majd később eltűnnek. Mi ezeket a folyamatokat követjük, értékeljük, sok esetben talán értjük is. De az élő rendszer bonyolult, egy nádas felér egy világegyetemmel: bármilyen egyszerűnek is tűnik, valójában rendkívül összetett. Szinte mindennap tanulunk valamit belőle!

MN: Igaz, hogy több védett piócafaj magyarországi állományának zöme is itt található?

MM: Két nagyon értékes piócafaj 2008-ban vált védetté Magyarországon: az orvosi pióca és a magyar nadály. Régen, amikor az Alföld 80 százaléka vizes élőhely volt, ezek még abszolút közönséges fajok voltak, azóta erősen összezsugorodott az állományuk. Éppen ez a két faj az, ami kifejezetten a nagyon tiszta lápi vizekhez köthető. Magyarországon mindkét faj előfordul, és a Kis-Balaton területén is nagy számban megtaláljuk őket: amíg jelen van az orvosi pióca, addig elmondhatjuk, hogy a lápi víz jó minőségű.

MN: A vidék felszínét, sokszor a víz alatt több méter vastagon, tőzeg alkotja – mi ennek a talajtípusnak a különlegessége?

MM: A tőzeg egy speciális talajtípus, mely nagyon lassan alakul ki, halmozódik fel. Ehhez különleges feltételeknek kell teljesülniük, például, hogy oxigénben szegény körülmények között menjenek végbe a bomlási folyamatok, ott, ahol tartós vagy időszakos vízborítás van. A lassú bomlás során hatalmas mennyiségű feltáratlan szerves anyag dúsul fel ebben a talajtípusban, aminek még az is a különlegessége, hogy rengeteg vizet tud tárolni: ez is az egyik fontos szerepe, a felszín alatti vizek elraktározása. Sajnálatos módon a hazai lápterületeink 97 százaléka az elmúlt néhány évszázadban elpusztult. A Kis-Balaton területén még aktív tőzegképződés zajlik, elsősorban a nádasok alatt. A tőzeg bányászása, felhasználása mindig is sokkal gyorsabb folyamat, mint a képződése, amihez évtízezredek kellenek.

MN: Ha jól sejtem, a Kis-Balaton védettsége azt is jelenti, hogy itt már nem bányászható?

MM: Már nagyon régen nem bányásznak itt tőzeget, habár valamikor még tüzeltek is vele, hiszen a száraz tőzeg nagyon jól ég. Viszont borzasztó büdös is! Mária Terézia próbálta a Kis-Balaton környéki lakosságot rendeleti úton arra utasítani, hogy tőzeggel fűtsenek, és ne fával, de neki sem sikerült, olyannyira bűzös és erősen füstöl is az égő tőzeg.

MN: Persze, hiszen a fa akkoriban nemesebb célokra kellett: hamuzsír gyártására. Egykor mi voltunk a világ akkor még kezdetleges vegyiparának egyik központja.

MM: Akkor kezdődött el a Balaton feltöltődése, amikor az idős erdőket a környező dombokról teljes mértékben letarolták a lúgos hamuzsír gyártása céljából. Könyveket lehetne megtölteni azzal, hogy mi mindent tett az ember azért, hogy ha akaratlanul is, de elpusztítsa az őt körülvevő természetet. Szerencsére ma már azzal is meg lehet tölteni köteteket, hogy az ellenirányú folyamatok miként zajlanak.

Figyelmébe ajánljuk