Északnyugat-Tunézia: Amerre a vaddisznók járnak

szerző
Legát Tibor
publikálva
1997/46. (11. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Tunéziában valamikor a hatvanas évek közepén jöttek rá arra, hogy az idegenforgalom előbb-utóbb sokkal kifizetődőbb vállalkozás lesz, mint az addigi húzóágazatok, a datolyatermesztés vagy a foszfátbányászat. Harminc év alatt el is jutottak oda, hogy Tunisztól délre a tengerpart szinte teljes hosszában egy hatalmas strand, már a sivatag is tele van luxushotelekkel, a műkincsekre éhezőket pedig szinte mindenütt pazar múzeumok, fantasztikus római és iszlám emlékek várják. Tunézia elszállodásítása azóta töretlen, az ország bevételeinek egyharmada származik az idegenforgalomból, minden hatodik lakos ebből él, de még ez sem elég: most az egyik legfontosabb feladatnak az északnyugati területek felfuttatását tartják, Tabarkát a tengerparti dagonyázóknak és a búvároknak, A•n Drahamot a vadászoknak meg a focistáknak próbálják eladni.

Tunéziában valamikor a hatvanas évek közepén jöttek rá arra, hogy az idegenforgalom előbb-utóbb sokkal kifizetődőbb vállalkozás lesz, mint az addigi húzóágazatok, a datolyatermesztés vagy a foszfátbányászat. Harminc év alatt el is jutottak oda, hogy Tunisztól délre a tengerpart szinte teljes hosszában egy hatalmas strand, már a sivatag is tele van luxushotelekkel, a műkincsekre éhezőket pedig szinte mindenütt pazar múzeumok, fantasztikus római és iszlám emlékek várják. Tunézia elszállodásítása azóta töretlen, az ország bevételeinek egyharmada származik az idegenforgalomból, minden hatodik lakos ebből él, de még ez sem elég: most az egyik legfontosabb feladatnak az északnyugati területek felfuttatását tartják, Tabarkát a tengerparti dagonyázóknak és a búvároknak, A•n Drahamot a vadászoknak meg a focistáknak próbálják eladni.

Tabarka 175 kilométerre van Tunisztól, de ezt a távot még a legelszántabbak se nagyon tudják három és fél óránál rövidebb idő alatt teljesíteni. A kilométerkövek és útjelző táblák nélküli keskeny aszfaltcsíkhoz képest a 4-es út Monorierdő és Szolnok között maga a Route 66, repülővel meg lehet tenni a Budapest-Tunisz-utat oda-vissza, mire egy turistabusz célba ér. Egy ilyen utazás első órája még valamennyire izgalmasnak mondható, valószínűleg az egzotikus átállás miatt, de később végtelenül unalmassá válik minden: a táj meglehetősen egyhangú, a kisebb-nagyobb települések pedig szinte teljesen egyformák: a helyi szokásoknak megfelelően

félig kész házak

minden mennyiségben.

A vakolatlan téglaépítmények állati rondák, a csupasz vasbeton gerendákon száradó ruhák meg egy-egy parabolaantenna jelzi csak, hogy ezekben az építményekben emberek laknak. Olyan az egész, mint egy gigantikus nyomortelep, de ez csak a látszat. Egyszerűen arról van szó, hogy sokáig a kész házak után kellett adót fizetni, úgyhogy a kőművesek nem kapkodták el a dolgot. Probléma legfeljebb akkor lesz, ha a hatóságok elkezdik komolyan venni a legújabb erre vonatkozó törvényt, amely szerint az adót határidőre kell befizetni, és nem kulcsátadáskor. Ennek ellenére sehol sem lehet látni vadul maltert keverő helybélit, sőt úgy tűnik, az itteniek legnagyobb erőfeszítése abból áll, hogy az utcán vagy a kávéházban ácsorogjanak, ücsörögjenek, esetleg guggoljanak és mosolyogva turistabuszokat nézegessenek. Irigylésre méltó, ahogy látványosan leszarnak mindent, talán az éghajlat teszi. Hogy teljes legyen az örömünk, a gyerekek még integetnek is, valószínű, hogy a vendégszeretet kötelező tantárgy az iskolákban.

Tabarkát, ami bokros helyet vagy valami hasonlót jelent, 1987-ben kezdték kiépíteni a nyaralni vágyók számára jórészt szaúdi pénzből. Állítólag az ezredfordulóra

olyan lesz,

mint a paradicsom,

de négy és fél óra buszozás után már a mostaninál jóval kevesebb is olyan volna. Hihetetlen, hogy ide egyáltalán meg lehet érkezni, de hihetetlen a tengerpart is, a szállodák, a levegő, szóval tényleg csak ámuldozni lehet. Egyáltalán nem meglepő, hogy a föníciaiak már kétezer évvel ezelőtt fantáziát láttak a környékben, később meg különféle kalózkülönítmények, arabok, spanyolok és még sokan mások, ráadásul a franciák és az olaszok is összebalhéztak Tabarka miatt, és biztosan nem csak azért, mert tiszta időben ellátni egészen Szicíliáig.

Mostanában leginkább német turisták szállják meg a várost, így utószezonban már a vadabbik eresztés. Ahogy a luxusszállodákban szabadidőruhát öltenek, egy számmal kisebb fürdőruhát és csattogó strandpapucsot, teljesen olyanok, mintha egyenesen Siófokról jöttek volna át. A viselkedni próbáló személyzettel úgy bánnak, mint ahogy Magyarországon a személyzet viselkedik a vendéggel, tízmárkánként váltják be a pénzüket, és undorodva néznek arra, aki nem beszél tökéletesen németül.

Persze ilyenkor ősszel, amikor már szinte fillérekbe kerül egy-egy nyaralás, talán

a helybeliek is jobban

lenyelik

az európainak a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető megnyilvánulásokat, hiszen a vendéglátóipar még így is sokkal kellemesebb munka, mint a tradicionális lehetőségek, elszegődni egy halászhajóra vagy parafát szüretelni, amit ráadásul csak tízévenként lehet, ugyanis a parafatölgy kérgének ennyi idő kell ahhoz, hogy dugóalapanyaggá érjen.

Főszezonban azért valamivel jobb a helyzet: két olyan dolgot próbálnak Tabarkával együtt eladni, ami valamennyire kizárja a bunkó állatba hajló megmozdulásokat, nevezetesen a búvárkodást és a golfot. Itt vannak az ország legjobban felszerelt búvárklubjai, Tunézia nyolc profi golfpályája közül pedig itt épült amerikai tervek alapján a legújabb és a legszebb, a nem éppen fantáziadús elnevezésű Tabarka Golf Course. A körülbelül hatvanhektáros területnek az az érdekessége, hogy a hármas, illetve a nyolcas lyukakba csak úgy lehet betalálni, ha a játékos átlövi a labdát az országúton. A veszélyes szakaszon állítólag figyelmeztetik az utasokat, hogy húzzák le a fejüket, golflabdát ábrázoló piros háromszöget viszont még nem szereltek föl.

Mint Tunéziában minden fontosabb üdülőhelyen, Tabarkán is elkülönítik a nyaralókat. A szálloda, a strandok, a búvárklubok, a golfpálya, mind-mind az úgynevezett Zone Touristique-ban található, ahová a helybeliek legfeljebb dolgozni járnak. A csendes kis arab településen legfeljebb egy évben kétszer van beindulás, júliusban a korallfesztiválon, amikor néhány kreatív búvár víz alatti festésben méri össze erejét, illetve augusztusban, amikor jazzfesztivált rendeznek itt. Ekkor azonban már nemcsak a turisták pörögnek, hanem a helyi erők is, köszönhetően annak, hogy Tunéziában - noha a lakosság kilencvennyolc százaléka mohamedán - elég

lazára veszik az iszlámot

Lefüggönyzött nőt még véletlenül sem látni, a remek borok, a fügepálinka, a Celtia sör (keverve is!) már-már nemzeti italnak számítanak, bár az is igaz, hogy a piát úgy árulják a boltokban, mint nálunk a pornófilmeket: a legeldugottabb sarokban, csak külön kérésre, sőt az eladó diszkréten még fekete nejlonzacskóba is teszi a napi adagot. A koszosabb sikátorokban állítólag zugkocsmák is vannak, de az ilyen helyekre tényleg csak a leghitetlenebbek járnak. Tabarkán is, mint bárhol másutt, az igazi társasági élet a kávézókban zajlik, ahol a kizárólag férfiakból álló közönség megbeszélheti a legfontosabb dolgokat kávé vagy mentatea mellett, vízipipákból (méz-, eper- vagy barackízű dohánnyal) slukkolva, amikor pedig kifogynak a témából, előkerül a kártya. Leginkább a römi a menő, aki veszít, az fizeti a következő kört alapon, a pénzes játékokat inkább lakásokon játsszák.

A világon talán nincs is barátságosabb vendéglátó-ipari egység, mint az arab kávéház. Semmi hőzöngés, semmi bevadulás, legfeljebb az eltévedt turistanőknek szólnak be valami nagyon vicceset, mert azon általában mindenki jót nevet. Aki viszont valami egzotikusat akar látni, jobb, ha a szállodában marad, ahol berber-show, hastáncosnő és arab nóta van műsoron népviseletbe öltözött alkalmazottak fellépésével, bár a legnagyobb attrakció mégiscsak az, amikor az intézmény igazgatója néhány londiner segítségével vidám élőképeket mutat be a hotelszakma mindennapjaiból, takarítást, ágyneműhúzást, vacsorafelszolgálást. Ellenben a kávéházban, ha zene szól, még véletlenül se számítsunk autentikus népzenére, kizárólag a helyi popsztárok - akik valahol félúton vannak a hatvanas évek magyar táncdalénekesei és a Gipsy Kings között, csak éppen arabul énekelnek - felvételei hallhatók. Fadela, Cheba Jamica, Asri, Gana el Maghnaoui és Mohamed Zamine, megannyi arab Poór Péter és Harangozó Teri, de a legnagyobb király azért mégis Omar "Amoro" Diab, akinek Habibi (Szerelmem) című dala őrületbe kergette fél Tunéziát: amikor Karthágóban lépett föl, a rajongó lányok bugyikkal szórták tele a színpadot, amiért a környező országokban minimum megkövezés járna.

A kávéházi vendégek öltözékében sincs

semmiféle tradicionális folklór,

kortól függetlenül szinte egyenruha a világos ing, a szövetnadrág és a kínai papucs vagy a bebújós cipő csattal vagy makkal. Lehet, hogy az ilyesfajta lábbeliért Európában nincs kegyelem, itt viszont teljesen logikus viselet: mégiscsak könnyebb egy ilyen cipővel boldogulni a mecsetnél imaidőben, mint mondjuk egy Marten´s-bakanccsal. Noha rengeteg a fodrász, úgy tűnik, arrafelé csak egyfajta frizurát tanítanak, a rövid-ápoltat, vagányságot legfeljebb a bajusz jelenthet, szakáll, barkó kizárva.

Persze ezek a dolgok nem csak Tabarkára jellemzők, szinte mindenütt tetten érhetők, úgyhogy nem meglepő, hogy az itteniek számára egy alig huszonöt kilométerre fekvő település, A•n Draham jelenti az igazi változatosságot. A Khoumiria-hegységben található városka egyrészt gyógyvizéről, másrészt pedig arról nevezetes, hogy Tunéziában egyedül itt vannak

cseréptetős házak,

ráadásul kész állapotban.

Ha nem lenne ősszel is huszonöt fok meg tűző nap, még Mátrafürednek néznénk: tölgyerdők veszik körül, és turisztikai szempontból ez a lényeg, az erdők ugyanis jelentős vaddisznó-populáció lakóhelyéül szolgálnak.

A franciák megjelenéséig, vagyis a múlt század közepéig a vaddisznók körében a végelgyengülés volt a leggyakoribb halálok, de száz év alatt ez igencsak megváltozott. A•n Drahamban mindent megtesznek azért, hogy még a legbénább lesipuskás se járjon pórul, és hogy ez mennyire így van, jól bizonyítja az is, hogy a turistaházakban és vadásztanyákon a legdivatosabb dekorációnak a "szállóvendég elejtett állatokkal" című fotó számít, az étlapokon pedig a vaddisznópörkölt kiemelt helyen szerepel. A helyi soukban (bazárban) sem csak az országszerte divatos plüsstevéket, cserépedényeket és rézkancsókat árulják, jellegzetes szuvenírnek számít a famalac eredeti mohatalpazaton, és ez még ízlésesnek is mondható a szintén helyi specialitásnak számító futballtémájú emléktárgyak között. Országszerte toronymagasan a legnépszerűbb sport a foci, minden tunéziait büszkeséggel tölt el, hogy a válogatott 1978-as argentínai VB-n nyújtott teljesítményét követően emelkedhetett az Afrikából érkező csapatok száma a négy évvel későbbi világbajnoki döntőn. Mégis valószínűbb, hogy a Faragott leopárd labdával vagy a Válogatott játékos gólöröm közben című darabok árusítását inkább a közelben található edzőtábor indokolja, ahol nemcsak a nemzeti tizenegy, hanem a francia és az olasz válogatott is gyakorlatozott már. A kereskedők minden bizonnyal az itt megforduló játékosok és edzők lelkivilágára apellálnak. Állítólag Mészöly Kálmán kocsijának kalaptartóján is műanyagból készült bólogató tunéziai focista volt egy darabig.

Legát Tibor

szerző
Legát Tibor
publikálva
1997/46. (11. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kultúra

még több Kultúra...

Narancs

Vélemény

még több Vélemény...