1968: a reform kezdete és vége

Gázról a fékre

szerző
Barotányi Zoltán
publikálva
2018/4. (01. 25.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Merész gazdasági reformba kezdett 50 éve a magyar pártvezetés. A folyamat azonban hamar elakadt – ebben hazai és külföldi tényezők is közrejátszottak.

Fél évszázada új gazdaságirányítási modell lépett életbe az addig szigorú tervutasításos alapon működő magyar gazdaságban: a lépést legalább fél évtizedes elméleti előkészületek és viták előzték meg, bevezetéséről pedig a Magyar Szocialista Munkáspárt (azaz az akkori kommunista állampárt) Központi Bizottságának 1966. május 25–27-i ülése döntött.

 

Terv és munkás

Az 1968 januárjában életbe lépett szabályozás – az „Új Gazdasági Mechanizmus” – értelmében növekedett a vállalati önállóság (nyilván a szocialista állam tulajdonosi jogainak fennmaradása mellett), a nyereségérdekeltté tett cégeket pedig inkább szabályozókkal, mint éves, öt­éves tervekkel igyekeztek a gazdaságpolitikai célok teljesítésének irányába terelni. A felügyeleti szerv a továbbiakban nem utasíthatta a vállalatot, már ha nem fűződött ehhez különleges érdek (honvédelem, nemzetközi szerződések teljesítése, vagy a belföldi ellátás szempontja). A termelési döntések a vállalatok kezébe kerültek – a nagyobb beruházásoknál a rendelkezés jogát azonban az állam fenntartotta magának. A legnagyobb izgalmat az váltotta ki, hogy a fogyasztási cikkek árát (a forgalom negyedét kitevő körben) liberalizálták (a többi kötött szinten maradt, vagy maximum a körül ingadozhatott). Inkább elvi-ideológiai jelentőségű volt, hogy hivatalosan is elismerték az állami és a szövetkezeti tulajdonforma egyenjogúságát, valamint a kismagántulajdon fontosságát és hasznosságát is (bár azért ott tettek keresztbe a „maszekoknak”, ahol tudtak). A vállalatok közötti különbséget növelte, hogy kinél mennyi maradt az adózott nyereségből, de az állam továbbra sem hagyott senkit tönkremenni. Némileg oldódtak a korábbi munka­erőpiaci kötöttségek is, de azért munkanélküliségről egy pillanatig sem beszélhettünk, sőt, több ágazatban fennmaradt a krónikus munkaerőhiány. (Amire ugyanúgy áll korunk közgazdászainak a mai „munkaerőhiányra” vonatkozó megállapítása: hosszú távon ez csupán kamu fogalom, s azt leplezi, hogy a termelők nem hajlandók megfizetni a munkaerő valós árát.)

Ezek a reformok visszanézve talán nem tűnnek oly radikálisnak, de a csak lassan enyhülő kaszárnyaszocializmushoz szokott kortársak annál nagyobb változásként élték át. Főleg, hogy ehhez lazán kapcsolódva számos más változással is együtt járt a gazdasági reform. Az utazási korlátozások enyhítése legalábbis alkalomszerűen kinyitotta sokak előtt a külvilágot, a nyugati vagy nyugati mintájú fogyasztói javakhoz szabadabban lehetett hozzáférni, s a szórakoztató tartalmakhoz, ezen belül a szintén nyugati inspirációjú ifjúsági zenei (pop-) kultúrához való hivatalos viszony is megengedőbb lett. Mindez persze egy önkényuralmi rendszer keretei között történt, ami egyben magyarázza is a reformok későbbi szomorú sorsát.

A reform megakasztását hosszú időn át főleg külső erőknek, a brezsnyevi Szovjetunió rosszallásának tulajdonították, amihez mintegy szekundált a sokszor még náluk is vonalasabb NDK-s, bolgár, sőt lengyel (majd 1969-től kezdve az új csehszlovák) pártvezetés. Szokás emlegetni a reformok sorsa szempontjából szerencsétlen, más tekintetben meg tragikus külpolitikai kontextust: az 1968-as lengyel tavasz eltiprását, az ottani diákmozgalmak vereségét (amit brutális antiszemita kampány kísért, részben az 1967-es arab–izraeli háborúhoz kapcsolódva), és persze a prágai tavasz fegyveres eltiprását 1968 augusztusában, amelyben tevékeny szerepet játszott a Magyar Néphadsereg is.

 

Összevonja szemöldökét

Csakhogy a magyar reform kidolgozása a nyilvánosság előtt, viták keretében zajlott, a pártvezetés a reformközgazdászok radikális javaslatait erősen lebutítva valósította meg, s a szovjet illetékeseknek minderről tudomása is volt. Ki is fejezték aggodalmukat, de zömmel még 1967–1968-ban, tehát a reform közvetlen előkészületei és bevezetése idején. 1968-ban a szovjet vezetés Magyarország iránti figyelme sokat lanyhult éppen a külpolitikai fejlemények, mindenekelőtt a csehszlovákiai események miatt: ott ugyanis határozottan a pluralizmus felé mutató politikai változások történtek, és e folyamatot Moszkva a maga merev marxista–leninista, illetve pragmatikus összbirodalmi megfontolásaiból ellenforradalminak tekintette. Ehhez képest a magyar reformok komoly poli­tikai változással nem jártak, pluralizmusról továbbra sem lehetett beszélni, az országot változatlanul Kádár János uralta – papíron a kollektív vezetés elvét érvényesítve – egy, a reformok szempontjából nagyon is megosztott felsőbb pártvezetés élén. Ha jelentkezett is valamiféle politikai többosztatúság, az szigorúan az MSZMP-n belül létezett, ahol a reform (különböző mértékben elkötelezett) híveinek informális csoportja állt szemben a reform ellen­zői­vel, a keményvonalasok, a „munkásellenzék” vezetőivel, akik ugyancsak tartózkodtak attól, hogy formális frakciót alkossanak. Ennek megértéséhez fontos tudni, hogy a kádári Magyarország öndefiníciójának fontos része volt mindenféle (egyrészt a rákosista-sztálinista, másrészt a revizionista-nagyimrista) frakciózás elutasítása és a közelmúlt terrorja, kivégzései, illetve tisztogatásai sem csináltak ehhez kedvet senkinek. A reform kidolgozásában mindenekelőtt Nyers Rezső, a párt (1962-től regnáló) gazdaságpolitikai titkára, Fock Jenő (1967 és 1975 között a Minisztertanács elnöke, magyarul kormányfő), és az agrárreformért, a magyar „zöld forradalomért” is felelős Fehér Lajos (politikai bizottsági tag, 1962 és 1974 között a Minisztertanács elnökhelyettese) vett részt. A reformot mintegy laikusként támogatta Aczél György, a fontolva haladó és liberalizálódó, három T-s (támogatott, tűrt, tiltott) kultúrpolitika irányítója. Nyers Rezső emlékei szerint a Politikai Bizottság (PB) jó egyharmada állt a reform bevezetése mögé, s a többiek álláspontja attól függött, miként vélekedik Kádár. A főtitkár tevőlegesen nem vett részt a reformdöntések kidolgozásában.

A jelenkori történészek szerint (s itt utalnék például Honvári János tanulmányaira) Kádár János nem egyszerűen szovjet nyomásra döntött a reformok megtorpedózása mellett, sokkal inkább belső okok vezettek ehhez. Nem az volt a lényeg, miként vélekedik a reformokról mondjuk Biszku Béla vagy Komócsin Zoltán, a Központi Bizottság (KB) két befolyásos titkára, egyben PB-tagok, vagy éppen Gáspár Sándor, a Szakszervezetek Országos Tanácsának főtitkára. Ők a kezdetektől ellenezték a folyamatot, hangjuk és befolyásuk legfeljebb akkor erősödött meg, amikor kiderült, hogy a mérsékelt reformnak is vannak relatív vesztesei, például a rezsim támaszaiként megjelenített nagyipari dolgozók. Természetesen e vélekedés is sommás; sokkal inkább arról volt szó, hogy még ebben a körben is megnőttek az eltérő vállalati nyereségek különbségéből fakadó „bérfeszültségek”, s ennek nyomán valahogy felerősödött a vesztesek hangja (amelyet szakszervezeti és pártvezetők, no meg besúgójelentések tolmácsoltak a felső körök felé).

Az is jellemző, hogy a reform keltette feszültségeket miként próbálták tompítani kézi vezérléssel. A bevezetést követően például a tervezettnél 20 százalékkal magasabb lett a vállalatok nyeresége; ám ennek forrása zömmel nem a jobb teljesítmény, hanem az egyes vállalatoknak nyújtott pozitívan diszkriminatív engedmények és kedvezmények, no meg a fogyasztói árak önkényes és ötletszerű emelése volt. A kormány erre válaszként 1968 végén megemelte a vállalati adókat, viszont megkurtította a támogatásokat, és csak ezzel 8 milliárd forintot vont el a gazdasági aktoroktól. A reform első évében keletkezett nyereségrészesedés kiosztásakor 10-12-szeres jövedelmi különbség keletkezett a szocialista vállalatok vezetői és a dolgozók között. Az ennek nyomán támadt vezetőellenes hangulatot látva a központ látványosan csökkentette a vezetők nyereségérdekeltségét – cserébe viszont alaposan megemelte azok alapbérét (ez utóbbiak összegét többnyire titokban tudták tartani). Ekkor már hatásosan működött a nagyvállalati lobbi, amely a munkásosztályra hivatkozva elérte, hogy csökkentsék a termelőszövetkezetek jól menő melléküzemágaiban legálisan kifizethető jövedelmeket. A gazdasági reform teremtette szimulált piaci viszonyok társadalmi feszültségeket keltettek, és nem enyhítették a szocialista rendszerből fakadó gazdasági szerkezeti gondokat sem.

Kádárt az induláskor elsősorban azzal tudták meggyőzni a reform támogatói, hogy elhitették vele: ez újabb lépés az életszínvonal emelésére (ami – és Kádár számára ez volt ’56 fő tanulsága – kulcsfontosságú a társadalom megbékítése szempontjából). A reform nyomán kétségtelenül növekvő fogyasztásból azonban nem következett nagyobb fokú elégedettség, sőt, a reform bevezetése nyomán átmenetileg megtorpant a gazdasági növekedés is. A következetlen változtatások nem segítették sem a termelékenység, sem a hatékonyság javulását.

Annak, hogy Kádár mind nagyobb (bár nem teljes) mértékben igazodott a szovjet vezetés elvárásaihoz, keveset emlegetett gazdasági okai is voltak. A kortársak ugyan hajlamosak voltak úgy vélekedni, hogy mi tartjuk el a szocialista országok gazdasági tömörülését, a KGST-t, de ez korántsem volt így. A Szovjet­unió és a többi csatlós ország nem csupán a forradalom leverése után nyújtott kedvezményes hiteleket Magyarországnak a rendszer megszilárdításához, hanem később is hozzájárultak a magyar gazdaság finanszírozásához. Kádár pressziója nyomán hol többlet-nyersanyag-szállítást, hol a korábban felvett szocialista hitelek visszafizetésének későbbre halasztását sikerült elérni. A szovjetek a hetvenes évek végéig, ha vonakodva és a megfelelő ellentételezést követelve is, de rendre teljesítették a magyar igényeket; e többletnyersanyagra szüksége is volt a hazai gazdaságnak, hiszen egyrészt nyugati importot váltott ki, másrészt magyar áruval lehetett érte fizetni. A magyar tárgyalódelegációk sokszor azzal fenyegetőztek, hogy ha nem adnak halasztást a hiteltörlesztésre, illetve nem kapunk több nyersanyagot, akkor növeljük a „tőkés” kereskedelem részarányát, és belépünk a nemzetközi pénzügyi szervezetekbe. (Utóbbi a népgazdaság és az államháztartás többszöri megroppanása után következett be a nyolcvanas évek elején.)

 

Elvtársi légkörben

A reform bukását hivatalosan Kádár és Brezsnyev 1972. februári zavidovói találkozójához szokás kötni, ám valójában a visszarendeződés az ezt megelőző belső pártvitákon megtörtént. Noha Kádár teljes mértékben nem fogadta el ugyan Biszku, Komócsin és társaik kritikáját (akik növekvő bizonytalanságról és a stabilitásba vetett hit megrendüléséről beszéltek), egyre nagyobb mértékben osztotta aggodalmaikat, különösen, ami az alaptalannak és túlzó mértékűnek érzett áremelkedéseket és a jövedelmi különbségek „aránytalan” növekedését illeti. Bár hivatalosan sohasem vonta vissza az Új Gazdasági Mechanizmust, a vezetés a hetvenes évek legelején bizonytalan időre lemondott a további reformokról, a meglévők hatását pedig adminisztratív úton igyekeztek korlátozni. A reform végleges megakasztásához remek ürügyet kínált az 1973-as olajárrobbanás és világgazdasági válság, ezek az ideológiai banalitásokra rácáfolva „begyűrűztek” a szocialista világba is, és hatásaik kezelése újabb centralizáláshoz adott ürügyet. Nyers, Fehér és Fock 1974-re bukott emberek lettek, Aczél egy sorral hátrébb lépett, míg az ellenzők közül Komócsin 1974-ben meghalt, Biszku pedig az évtized közepétől sokat vesztett befolyásából.

A reformok nyomán megindult szellemi pezsgés, a hetvenes évek elejére érzékelhető autonóm társadalmi-politikai mozgások ellen a hatósági-adminisztratív – azaz rendőrállami – fellépést választották: legyen szó március 15-i tüntetés szétveréséről vagy „szakadár” értelmiségiek emigrációba kényszerítéséről. A kiszabadult reformszellemet azonban nem sikerült visszakényszeríteni a palackba: elég volt néhány világgazdasági-pénzügyi válság, olajárrobbanás, és újra előkerült a halaszthatatlannak ítélt gazdasági reformok ügye. A kádári vezetés a hetvenes évek elejétől új forrást talált a lakosságnak az egész szocialista táborban irigyelt életszínvonalának további töretlen emelésére, de az akkor olcsónak tűnő „nyugati” hitelek felvételével sikerült bevinni a rezsimet később alapjaiban megrengető, majd a rendszerváltás utáni időszakra továbbörökített eladósodási spirálba.

szerző
Barotányi Zoltán
publikálva
2018/4. (01. 25.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kultúra

még több Kultúra...

Narancs

Vélemény

még több Vélemény...