Kinek a Budapestje? Néhány hete bukkantak fel a földalattiban az új tablók a harmincas évek felnövekedett metropolisát bemutató fényképekkel: a Lloyd-palota a Lánchídnál, a Károly körúti Orczy-ház, választási (Magyar Nemzeti Közérdek Párt) és filmplakátok (Kínai arany - Gary Cooperrel), lámpagyújtó, pékinas triciklivel, "A Zeppelin a bolgárföldek felett", és további képek az akkor még városszéli Zuglóról. Csak első pillantásra tűnik úgy, hogy idegenforgalmi retró, amit látunk. Rögtön szemünkbe ötlik ugyanis a képek ereje, amely valahogy a közvetlen tárgyuk fölé emeli őket. Izgalmas geometria, mozgalmasan szabálytalan felülnézeti képkivágások, lüktető fény- és árnyékrajzolatok: a kor legjobbjainak a színvonala. Miért nem tudtunk róla eddig? Jelentkezzen, aki egy hónappal ezelőtt már ismerte Kinszki Imre nevét!
Zuglóban élt, egy Róna-Szugló utca sarki bérházban, ahonnan már a bolgárkertekre lehetett látni, az immár eltűnt zöldségkertészetekre a locsoláshoz használt bolgárkerekekkel - emléküket kicsit odébb a Bolgárkertész és a Padlizsán utca őrzi (a törökparadicsomot a bolgárok hozták be az országba). Akkoriban még kirándulni, kisvendéglőben villásreggelizni jártak errefelé a pestiek a macskaköves járdán - látjuk a fotókon -, Kinszki meg hazafelé sétálva vagy a lakása ablakaiból fényképezte az álmos városszéli békét, amíg tehette.
Utoljára egy halálmenetben látták, 1945 januárjában, úton Sachsenhausen felé. Pedig már húszévesen tudhatta, hogy mennie kellene innen. A végzős (piarista) gimnazistaként máris komoly lapokban (Századunk, Huszadik Század) természetfilozófiai írásokat publikáló, koraérett fiatalembernek ekkor kellett megszakítania a tanulmányait a numerus clausus miatt. Így aztán hivatalnok lett, emellett pedig szabadidős fotográfus. Jó szemű és áttetszően tárgyilagos képeiből egyszerre sugárzik a lassan metropolisszá növekedő város friss ereje és az ezt érzelmektől mentesen, bizonyos fokú távolságtartással, talán túlságosan is magányosan kívül maradva megragadó fotográfus-művész fény- és formaérzékeny érdeklődése.
Ezeken a képeken nem érződik a szociofotósok haragvó elkötelezettsége, de keserű kritika sem. Az éles, figyelő tekintet, a technikai tökéletesség igénye, a fotográfia új lehetőségeinek felderítésére irányuló elkötelezettség érhető inkább tetten még a líraibb hangvételű képeken is, közben meg mégis valami szégyenlős, félénk, ugyanakkor egészen mély odafordulás a fotókon inkább csak szórványosan megjelenő, de talán éppen emiatt hangsúlyt kapó emberek felé. Sohasem karakteres személyek ezek, inkább csak elvont figurák, mozdulataik, testtartásuk mégis valahogy személyes közelségbe hozza őket. Megállónként öt-tíz kép - a városi táj a (már visszabontott) Fiumei úti OTI-toronyból, ligeti korcsolyázók és figyelő közönségük, befutó vonat, eső, pára, fény, ellenfény, sötétségbe ágyazott puha pislákolás -, és már ki is léptünk hétköznapi átlagönmagunkból, mire zörögve és csattogva befut a szerelvény.
Az öt nyelven beszélő, Benedetto Crocét fordító Kinszki a fotózás felé igyekezett kilépni irattárosi munkája szűkösségéből. Az a helyzet, hogy a képeiben ott van minden és mindenki, aki és ami a kor élvonalához tartozott: bátran oda lehetne csempészni a legtöbb fényképét egy Kertész-, Munkácsi- vagy Moholy-Nagy-kiállításra, aligha tűnne föl bárkinek. De nemcsak a képalkotás maga, hanem a fotózás technikája, célja és értelme, sőt még a hozzá kapcsolódó szervezeti feltételek is foglalkoztatták. Szakcikkeket ír fényképészeti lapokba, képeit - a városképek mellett természetfotókat is, közelképeket növényekről, rovarokról - széles körben közlik a Vasárnapi Újságtól az American Photographyig és a National Geographicig. Már 1930-ban új fényképezőgépet tervez és gyártat KINSECTA néven: ezzel készíti aztán közelképeit. Alapító tagja lesz a Modern Magyar Fényképezők Csoportjának, és ebben a minőségében egyik szervezője egy 34 ország 356 fotósának munkáit, a legkülönfélébb irányzatokat bemutató 1937-es kiállításnak.
Ezekről a részletekről már nem a földalattiban, hanem a Magyar Zsidó Múzeumban rendezett kiállításán tájékozódhatunk. (A vintázsképek sokszor egészen kicsik, a felvételek technikai színvonalát jelzi, hogy a földalattiban látható sokszoros nagyítások is tökéletesen élesek, árnyalatosak.) Itt tudhatjuk meg, hogy az egyre elviselhetetlenebb külső körülmények elől hiába próbált külföldre menekülni, a világ minden tájára küldött segélykérő leveleire nem kapott biztató választ. Időben megszerzett új-zélandi bevándorlási engedélyével pedig családi nyomásra nem élt. A család mint utolsó támpont (két gyereke közül a fiát aztán meggyilkolták Buchenwaldban, 1944 decemberében) és boldogságforrás számtalan képének tárgya: felhőtlennek látszó nógrádverőcei nyaralások, játékos jelenetek a bérházbeli körfolyosón.
Eközben (amíg egyáltalán fényképezhetett, mert 1943-tól már munkaszolgálatos volt) Budapestet, az ő Budapestjét mindvégig erőteljesnek, szépnek, bár sokszor kissé ridegnek látta. Meghittebb képein, a zuglói éjszakában, kevés lámpafényben a sötétség védelmező csendjét érezhetjük.
Egyszerre két helyre is kapott "meghívót" a munkaszolgálatra - tudatja a felesége levelezőlapon Luppa-szigeten időző fiával. "Igen jólesett - írja -, hogy Aput ennyire szeretik és így szétkapkodják."
A földalatti megállóiban az Oktogon és a Mexikói út között, október 1-jéig; Magyar Zsidó Múzeum, július 26-ig