Kína, hétköznap: Tájfutás

szerző
Ballai József
publikálva
2000/51. (12. 21.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Amikor tíz és fél órai repülés után végre kikecmereg az ember a Jumbo-Jet pocakjából, Sanghaj - hat órával előrébb - ugyanolyan időjárással fogadja, amilyen idehaza is volt. Busz jön értünk, úti célunk az innen még vagy 300-350 kilométerre lévő Nanking. Az erre a napra rendelt kísérőnk, Larry, egy húszéves egyetemista közli, át kell szaladnunk a másik reptérre két amerikaiért, s csak utána indulhatunk Nankingba: a csoportnak, 28 órával a magyarországi útra kelés után, nemigen tetszik ez a megoldás, ám semmit sem tehet ellene - és különben is, alig valamivel több mint 90 kilométerről van szó.

Amikor tíz és fél órai repülés után végre kikecmereg az ember a Jumbo-Jet pocakjából, Sanghaj - hat órával előrébb - ugyanolyan időjárással fogadja, amilyen idehaza is volt. Busz jön értünk, úti célunk az innen még vagy 300-350 kilométerre lévő Nanking. Az erre a napra rendelt kísérőnk, Larry, egy húszéves egyetemista közli, át kell szaladnunk a másik reptérre két amerikaiért, s csak utána indulhatunk Nankingba: a csoportnak, 28 órával a magyarországi útra kelés után, nemigen tetszik ez a megoldás, ám semmit sem tehet ellene - és különben is, alig valamivel több mint 90 kilométerről van szó.

Nevek

Az autópályát végestelen-végig világcégeket reklámozó óriásplakátok szegélyezik. A négysávos sztrádán 80 km/óra az engedélyezett sebesség, a teherautók és a személykocsik aránya 80:20 lehet - az előbbiek javára. Első megfigyelések: a teherautók 92 százaléka kék (pontosabban: kicsivel világosabb kék, mint amilyenek a ZIL-ek voltak), és úgy 99,9 százalékuk benzinmotoros. A levegő Budapesten, Kecskeméten, Rábafüzesen és Vásárosnaményban dízelfüsttel szennyezett; Sanghajban benzinpárával. A benzinmotor talán egyszerűségével győzött a precíziós dízellel szemben, mindenesetre rémisztő látni a száz kilométeren akár 100-150 liter benzint felhörpölő országúti masztodonokat; még Amerikában is spórolósabbak. Egy-egy japán, többnyire Toyota gyártmányú, kisebb jármű tarkítja a képet. Ikarust, pedig gyára volt Pekingben, nem látni: van ellenben rengeteg félemeletes busz, alig valamivel magasabb a normálnál, a fölső részen a távolsági utasok heverésznek.

Larry a South-East University angol-német szakos hallgatója, és persze egyáltalán nem Larry a neve. Kínaiul Tengnek hívják, ám mint kortársai szinte valamennyien, ő is választott magának egy angol nevet. Később már azon sem lepődünk meg, hogy a választott és az angol tanár által adott név nem azonos, sőt egyik napon olyan lány kísér, akinek a Terrence - ami fiúnév - tetszett legjobban, igaz, hivatalosan Ann lett belőle, ha még lehet követni.

Larry az első kínai, akivel összehoz bennünket a sors, ezért a Sanghaj-Nanking utat végigkérdezzük; Sanghaj tizenhat-, Nanking, amelyet Kína déli fővárosának is neveznek, hatmillió lakosú. Mindkét város az úgynevezett különleges gazdasági övezethez tartozik. Ez magyarul szabadabb (nyugati) tőkebeáramlást és az átlagost meghaladó életszínvonalat jelent. Havi fizetésben kifejezve Sanghajban 1500, Nankingban 1000 jüan (187, illetve 125 dollár; házi kalkulációra az 1 jüan = 40 forint átváltási arányt tartottuk használhatónak). Ez sok; vidéken örülnek, ha 300 jüant keresnek egy hónapban.

Közlekedni

Sanghajtól 120-130 kilométerre megszűnik a sebességkorlátozás. Sofőrünk él a lehetőséggel: gázt ad, felpörgeti a motort 110-re, majd üresbe teszi a váltót, és gurulunk pár száz métert; ezután kezdődik az egész elölről. Kiderül: valaki képes volt elhitetni velük, hogy így spórolnak - pedig dehogy. A 60-as évek benzinfaló szovjet ZISZ-eire emlékeztető, helyi gyártású teherautók között itt-ott elillan egy-egy limuzin. Az a szögletes VW Passat, amelyet Európában néhány éve már nem gyártanak, itt Santana 2000 néven reinkarnálódott, gyára Sanghajban működik.

Nanking közeledtével, túl a többedik fizetőkapun (olyan sztrádán sohasem jártunk, amelyen ne kellett volna fizetni) élénkül a forgalom, ami pilótánkat újabb és újabb manőverre ösztönzi. Találkozásunk a kínai elővárosi csúccsal egyszerre meghökkentő és félelmetes: a soktonnás busz fürgén cikázik a sorban, előbb balra, majd jobbra vált sávot, minduntalan tülköl, az index azonban többnyire nyugalomban marad, csakúgy, mint Larry, aki a bennszülöttek egykedvűségével szemléli az eszeveszett tülekedést.

A teherautók nagy részének hiányzik a visszapillantó tükre, a dudálás tehát figyelmeztetés számukra, hogy hátulról egy gyorsabb jármű érkezik. Nem biztos, hogy felfigyelnek rá: százból kilencvenkilenc kocsi ablakát befóliázták, többnyire sötétkék, kívülről átláthatatlan öntapadós anyaggal.

Fellélegzik a csapat, amikor buszunk - a legbelső sávból, jobbra! - bekanyarodik a négycsillagos New Century Hotel (NCH) elé. Az internetes honlap és a nyomtatott prospektus szerint az NCH egy kies tó kellős közepén karcolja harminc emeletével az eget. A valóságban az NCH a nankingi főpályaudvar tőszomszédságában épült, tónak se híre, se hamva, bár tagadhatatlan, a képen baromi jól mutat.

A szobához mágneskártya a kulcs; van légkondi, széf, számítógép, ingyenes az internet. Mindez persze kínai módra működik. A légszabályozó egyetlen éjszaka dolgozott csupán, a széf elemmel működő zárját kicserélték ugyan, ám a második nyitáskor újra tönkrement. A PC kínai írásjeleivel még csak megbarátkoztunk volna - az Outlookban, ha új e-mailt akarunk küldeni, ugyanarra a helyre kell kattintani, mint itthon -, ám ahhoz, hogy a postánk valóban útra keljen a neten, a rendszergazdára is szükség volt. A mellettünk lévő szobában a dolog magától működött, a másik szomszédnál viszont a PC-menedzser sem tudta életre kelteni a rendszert. Mindenesetre csoportunk (sportküldöttség amúgy, a X. Rádiós Tájfutó Világbajnokságon - angol rövidítéssel: ARDF - részt vevő magyar válogatott, a végső mérleg: két arany - Orosi János és Cserháti József -, egy ezüst, három bronz, három negyedik, négy ötödik és három hatodik helyezés, ha érdekelne valakit) a New Century Hotel elit emeletén kapott kvártélyt, másutt nem volt sem számítógép, sem internet. Mindenki a szerencsés magyarokat irigyelte.

Szőröstül-bőröstül

Nanking lakossága Budapestének a háromszorosa, európai látogatóban azonban szűkölködik: ez egy olyan férfi benyomása, akinek ezer kínaiból ezer kínai bámult az arcába, és úgy érezte magát, mintha feketeként ment volna végig ´75-ben Kocséron. A kínaiak barátságos emberek. Ezt akkor állapítottuk meg, amikor a szembejövő ismeretlenek már messziről mélyen a szemünkbe néztek, majd közel kerülve, széles mosollyal arcukon, a lehető legamerikaiasabb kiejtéssel kimondták az általuk ismert egyetlen angol szót: "Hello!"

Felülmúlhatatlan az utca kínálata. Aszalt gyümölcs- és dióburkolattal bevont törökméz, gumis és igazi selyem nyakkendő, hajódaru, akkumulátoros bicikli, aranyóra, csőgörény, bambuszháncsból font imádkozó sáska, keményfából faragott, illetve plasztik műpénisz, tavalyelőtti naptár, gránátalma, Adidas feliratú táska, óraszíj és ezernyi más új és használt termék kínálja magát. Még izgalmasabbak az élelmiszerárusok.

A magyar lelemény világhírű, de kreativitásért a kínaiak sem mennek a szomszédba: a cipődoboztól az olajoshordóig bármi megfelel tűzhelynek, a vokban fortyog az olaj, sül a rizstésztából gyúrt metélt, a hal, a rák, a disznó. A legkisebb vállalkozók egy vájdling tojással ülnek ki hokedlijükre.

Hoppá, de miféle tojás ez?

Jézus Mária!, szörnyülködik öklendezve az európai, hát ebben biz´ isten egy csibe van, tollastul, épp csak ki nem kelt. Elegánsan öltözött szépasszony guggol az árus elé, és telepszik le a sámlira. Megsózza (ez azért nem biztos, úgyhogy legyünk tényszerűek: valamivel megszórja) a félig kibontott tojást, majd három harapással bekebelezi szőröstül, bőröstül, csőröstül, karmostul.

Negyedik napi vezetőnk, Nancy (aki persze Jennifernek tartotta magát) közölte: nincs finomabb csemege, mint a húsznapos csibe. Ne higgyük azonban, hogy lelketlenül megölték a szerencsétlen állatot: erre a célra csakis olyan tojást főznek, amibe már belehalt a csirke, próbálta még vonzóbbá tenni az utca exkluzív ajánlatát Nancy-Jennifer. A csemege ára helytől függően 0,5-0,6 jüan. A helybéli Kentucky Fried Chicken teljes menüje ennek a hússzorosa, kereken és pontosan tíz jüan.

A felfedezőút az első nagyobb kereszteződésig tart. Busszal, szlalom ide vagy oda, biztonságosabb volt minden. A gyalogosnak tűnj az utamból! a neve; két- és háromkerekű bi- és triciklik, mopedek, négykerekű autószerűségek hömpölyögnek minden irányból minden irányba, minden (számunkra) fölfedezhető szabályszerűség nélkül.

Egyke

Az első igazi meglepetés is Nankingban ért minket. Vasárnap reggel fél hét körül arra lettünk figyelmesek, hogy minden park megtelt emberekkel (olcsó poénnal élve: annyian voltak, mint a kínaiak). Ez volt a reggeli torna ideje: ezrek mozogtak a parkokban, az út mentén, az autópálya leállósávjában, a buszmegállóban, a kapualjban - mindenütt.

Kínában nincs olyan napszak, amikor, lényegében bárhol, ne lennének embertömegek. Larry 1,3 milliárdra taksálta az ország lélekszámát; és ugye mindenki hallott a kínai egykéről mint ideális és megkívánt családtervezési modellről. Ez ugyan generálisan igaz lehet, ám Christine tudtunkra adta: az élet ennél bonyolultabb. "Én olyan családból származom, amelyikben egy gyermek volt. Ha olyan férjem lenne, aki szintén egyke, akkor nekünk a törvények szerint is két gyerekünk lehetne" - ezt mintha ábrándozva mondta volna. Később azt is hallottuk, hogy az elmaradottabb vidékeken nem törődnek a központi irányelvekkel; ám a központi hatalom mindent mindenhol szemmel tart, a megengedett egykén felüli plusz kölyökért azonnali harmincezer jüanos büntetést rónak ki, és a szülők elveszítik munkahelyüket is.

A kínaiak szeretik fitogtatni nyelvtudásukat. Vagyis hát azt, amit ők annak tartanak. A szállóban például csoportunk néhány tagja szerette volna megkímélni a személyzetet a naponkénti ágyneműcserélés fáradságától, de bár ne tették volna. A szobalányok először rávágták ugyan, hogy beszélnek angolul, később azonban inkább a főnökükért telefonáltak, aki kisvártatva meg is jelent a helyszínen, és közölte, ha egyáltalán valaki, akkor ő aztán beszél angolul. Ha így van, annak csak örülünk, feleltük, majd tájékoztattuk elhatározásunkról. A főnök szemmel láthatóan zavarba jött, és visszakérdezte minden szavunkat, ám ettől sem érezte biztosabban magát. A bevált módszerhez folyamodott: tárcsázott, mégpedig a menedzsert, akinek, immáron harmadszorra, elmagyaráztuk kérésünket. Némi töprengés után a menedzser magához rendelte a szobalányokat, pergő nyelven utasította őket valamire. Erre ők behoztak vagy tíz lepedőt - akkorra már az egész folyosón végeztek -, és kérték, mutassuk meg, melyik volt közülük ebben a szobában, hogy visszahúzhassák az ágyra.

Ugartalanság

A versenyeket Nankingtól vagy másfél óra autózásnyira rendezték. Amit ezalatt a "vidéki" Kínából láttunk: minden talpalatnyi föld művelés alatt van. Miközben Kína területe 9,5 millió négyzetkilométer (több mint százszorosa Magyarországnak), már-már hihetetlen látni a három-négy méter széles és alig tizenöt-húsz méter hosszú törpe parcellákat. Larry így magyarázta ezt: a különleges gazdasági övezetben kísérletek folynak. Az állam bárkinek adott földet, mindenki azt csinál vele, amit akar, de néhány év múlva megnézik, mire jutott. Aki sikeres, az ingyen megkapja, aki lazsált, az bérleti díjat fizet.

Ennél már csak a művelés a furább. Nem egy alkalommal az ARDF résztvevőit szállító buszkaraván gumikerekeit használták arra a helybéliek, hogy kicsépeljék az idei rizstermést: egyszerűen az útra szórták az egészet, hagyták, hogy a buszok átrobogjanak rajta, majd azzal a módszerrel, amivel nagyapáink apja dolgozott, nekiláttak a tisztításnak: lapáttal a magasba dobálták, hagyva, hogy a szél kifújja a töreket (pelyvát?) a mag közül.

A verseny színhelye egy kis tó mellett volt. Érkezésünk hírére a falucska apraja-nagyja a starthelyre vonult: százak, ha ugyan nem ezrek tolongtak egy olyan sportág versenyén, amelyet a világon szinte alig tartanak számon, és amelyről nyilvánvalóan Kínában sem tudnak sokat. De hát mégiscsak ez volt azon a vidéken a valaha rendezett legeslegelső világbajnokság...

Nem telt bele egy perc, és megérkezett az első árus: cukornádat hozott, kétarasznyi darabokban. Nyersen édes, hátránya, hogy a fás részeket ki kell köpni, viszont olcsóbb, mint a Wrigley. A kínai gyerekeknek kiosztott Tic-Tac népszerű volt ugyan, ám amint elfordultunk, azonnal kiköpték.

Kommunikációs robbanás

Kínának azon a részén, ahol jártunk - lehet persze, hogy másutt is -, szinte mindenkinek van mobiltelefonja. Mármost nagyot téved az, aki szerint egyik mobil olyan, mint a másik.

A kínai mobil nem olyan.

Mifelénk a férfiak fekete, de legalábbis szürke vagy sötétbarna, sötétzöld készüléket használnak (a márka mindegy is); arrafelé fehéret, de legalábbis nagyon-nagyon világost, pici, lehetőleg piros vagy rózsaszín bojttal. Nekünk azt mondták itthon, Kínában a (...) működik (partnere a China Telecom), és bár a készülékek kijelzőjén látszott is többnyire, hogy megvan a szolgáltató, jó a térerő, a percenként csaknem ezerforintos díjért a leggyakrabban ezt tudtuk előadni: "Te hallasz? Nem? Akkor ismétlem. Mondom, megismétlem. Jól vagyok. Ismételjem? Nem hallod? Mondom, jól vagyok. Hallottad?"

A szálloda halljában 50 jüanért árusítottak rendes telefonkártyát. Némi problémát jelentett, hogy azokhoz a készülékekhez, amik a hotelban működtek, nem passzolt (más szolgáltató), ráadásul a pénztárban hosszas rábeszélésre sem óhajtották visszaváltani.

És hogy mennyire modern Kína? Naná, hogy nagyon, elvégre az itthon is látszik, hogy az összes hájtek cuccot (az autentikus amerikai stílusú Westel baseballsapkától a HP nyomtatón át a Philips kávéfőzőig, és a sort csak helyhiány miatt nem folytatjuk) Kínában gyártják. Ennek jó oka van: elképzelhetetlenül olcsó a munkaerő. Ha vidéken fölépítenek egy gyárat, az udvarában pár száz lakást, akkor a kínai munkás csak aludni fog hazajárni, sőt még az éjszakából is lecsíp. De láttunk tucatszámra történelmi jeleneteket is: asszonyok üldögéltek egy tó vagy patak partján, és mostak, úgy, ahogyan a villanyáram és a mosógép előtti időben volt ez szokásban.

Számítások

Szun Jat Szen hajdanvolt forradalmár mauzóleuma, illetve önmagában az a tény, hogy még megvan, és hogy naponta tízezrek látogatják, mutatja, mit jelent a hétköznapokban az Eszme. Ami üzletiesedett némileg, persze; kamerát lehet bérelni, hogy az ember megörökítse magát. Hivatalosan kommunista párt vezeti az országot. Amúgy meg felhőkarcolók, száz és száz kilométeres fizető autópályák, ultramodern repülőterek, amerikai autógyárak, McDonald´sok és KFC-k épülnek. A boltokban bármit meg lehet venni: Sony tévét, Panasonic videót, illetve ezeknek a kínai megfelelőjét, átszámítva kábé 50 százalékkal drágábban, mint Magyarországon.

Azok a húszéves egyetemisták, akik egy hétig kísértek bennünket, búcsúzóul mindannyian e-mail címüket adták meg. Kivételezett fiatalok; évi 3500 jüan a tandíj, és a negyvenfős évfolyamból ketten kapnak 4000 jüanos ösztöndíjat, a többieknek komoly pénzbe kerül az egyetem. Egyikük sem panaszkodott, Larryt kivéve: harmadik éves ugyan, de lánnyal még a szünetben sem váltott szót, nem engednék a szülei, lemaradna a folytonos versenyben stb. Hittük is, nem is, míg nem jött Christine, aki jót kacagott az egészen. Larry? Ezt mondta? Egy gépészmérnök-hallgatóval jár, a legjobb nő az évfolyamon.

Azok ketten, akik visszakísértek bennünket a sanghaji reptérre, őszintébbnek tűntek; igaz, nem mondták meg a nevüket. Az én álmom az, mondta a lány, hogy az egyetem után egy nyugati céghez kerüljek. Ha sikerül, havonta - kezdetnek! - akár három-, de talán ötezer jüant is kapok. Nem döbbentünk meg, déja vu: itthon ugyan mi más az álom?

A fiú nem zárta ki, hogy belép a pártba. Erre, magyarázta, a karrierje miatt lehet szükség. Olyan hangsúllyal mondta, amelyet üzletinek nevezhetnénk: mérlegelte a hátrányokat és az előnyöket. És ez jött ki.

Ha valami kicsengett a hangjából, akkor az a teljesítmény és a siker iránti elkötelezettség volt: mi ezt találtuk olyasminek, amit tipikusan kínainak mondanánk.

Ballai József

szerző
Ballai József
publikálva
2000/51. (12. 21.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kultúra

még több Kultúra...

Narancs

Vélemény

még több Vélemény...