Személyre szabva - Választások a fővárosban 1920-1945 között

szerző
Barotányi Zoltán
publikálva
2014/27. (07. 03.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A két világháború közötti fővárosi törvényhatósági választások eredményei nem minden esetben tükrözték volna a kormányzati akaratot - igazítottak hát egyet-kettőt rajtuk.

Budapest önkormányzati fejlődésében kulcsszerepet játszott a két világháború közötti időszak. Egyrészt kialakult a modern politikai pártszerkezet (ami összetételét tekintve az utóbbi évtizedekkel, sőt a jelennel is párhuzamot mutat), másrészt ekkor éleződtek ki először a főváros autonómiája, illetve a kormányzattól függősége körüli viták, amelyek korunkban ugyancsak visszacsengenek. És nem utolsósorban ez volt az a kor, amikor a végig domináns és megingathatatlan pozícióját részrehajló választási törvényekkel is bebetonozó kormányzat a maihoz hasonló módon próbálta érvényesíteni akaratát a fővárosban is - látszatra a törvényesség formai követelményeit betartva.

Faji öntudat vs. szakértelem

Némileg paradox módon az első, többé-kevésbé demokratikusnak tekinthető (habár lebonyolításában a sportszerűtlen elemeket sem nélkülöző) fővárosi törvényhatósági választásokat 1920 júliusában, egy hónappal a trianoni békediktátum aláírása után tartották meg az 1920. évi IX. törvénycikk alapján. Ez a nemzetgyűlési választásokhoz hasonlóan jelentősen kitágította a választásra jogosultak körét: 1920-ban 464718 polgár, az akkori budapesti lakosok durván 50 százaléka, a 24 éven felülieknek azonban már 84 százaléka vehetett részt a két (a parlamenti és az önkormányzati) választáson. (Az adatok Ignácz Károly történész remek Budapest választ című könyvéből származnak - a szerzővel készített interjúnkat lásd: "Feltűnő hasonlatosság", Magyar Narancs, 2013. október 17.)

A törvény eltörölte a virilizmust, azaz ama gyakorlatot, hogy Budapest legnagyobb adófizetői automatikusan, választás nélkül bekerüljenek a fővárosi önkormányzati testületbe, a Törvényhatósági Bizottságba - ezt egyébként a keresztény párti (KNEP) képviselők faji, antiszemita alapon is támadták. Más tekintetben korántsem sikerült biztosítani azt, hogy két leadott szavazat ugyanannyit is érjen: a legfeltűnőbb a nemzetgyűlés által elfogadott választási törvényben is szereplő szabályozás volt, amely az egyes választókerületekben megválasztható képviselők számát egységesítette: éppen 24-ben. Az akkori ellenzéki demokrata (azaz Vázsonyi-párti) képviselők hiába hivatkoztak arra, hogy így egy belvárosi (akkor IV. kerület, 16 ezer, inkább keresztény párti, jobboldali választóval) szavazat hatszor annyit ér, mint egy erzsébetvárosi, VII. kerületi (mely akkor is a demokrata párt bázisának számított). E kifogásokra a belügyminiszter (Dömötör Mihály) a szavazópolgári jogegyenlőséggel szemben egy másik elvre, a kerületek egyenlőségének elvére hivatkozott, ami érvnek módfelett gyenge volt, de tökéletesen meggyőzte az akkori törvényhozás keresztény-nemzeti, illetve kisgazda többségét. Annál is inkább, mert a belügyminiszter ennél célratörőbben is megfogalmazta a kormánytöbbség álláspontját: "azokat a kerületeket, ahol nagy tömegekben laknak a destruktív elemek, a tiszta matematika elvei alapján megállapított szavazati jogokban részesíteni a legnagyobb veszedelem és a legnagyobb könnyelműség volna". A választásokon ráadásul nem vett részt a szociáldemokrata párt, amelynek választmánya a hatósági elnyomás mellett a jelöltállítási időszak rövidségére hivatkozott (a szabadságjogok korabeli helyzetét jól mutatja, hogy a távolmaradást bejelentő Népszava-vezércikk jó részét törölte a cenzúra).

Miután a nemzetgyűlésben relatív többséggel rendelkező kisgazdapárt is érdektelenségét nyilvánította, a fővárosi választás gyakorlatilag a jobboldali keresztény egységpárt, az akkoriban már lassan szakadófélben lévő KNEP és a Vázsonyi Vilmos vezette Nemzeti Demokrata Párt küzdelmét hozta. Utóbbi párt, melynek karizmatikus vezetője átmeneti, kényszerű emigrációját töltötte, többek között Bárczy Istvánt, a főváros korábbi legendás polgármesterét, majd egy ideig főpolgármesterét is indította. Utóbbi poszt a polgármesteritől eltérően a kormányhatósági felügyeletet is megtestesítette - 1919 után nem is töltötték be egészen addig, míg gróf Bethlen István nem talált rá megfelelő személyt.

Bethlen István

Bethlen István

 

Habár a liberálisoknak két kerületben (az V. és a VII. kerületben, azaz Lipót-, illetve Erzsébetvárosban) sikerült megegyezniük a (mérsékelt) keresztény pártiakkal, és itt közös listát is állítottak, így sem sikerült elkerülni a versenyt egy független demokrata és egy keresztény ellenzéki listával. Három kerületben (I., IX., X.) csak keresztény párti lista indult (erről az egyoldalúan elbírált és rövidre szabott idejű ajánlási rendszer is gondoskodott), így ott valódi választásra nem is került sor. A választás a jobboldal zajos sikerét hozta: habár a valóban leadott szavazatok felét szerezték csak meg, a Törvényhatósági Bizottság közgyűlésében kétharmados többséget szereztek (vélhetően a szocdemek távolmaradása miatt is a korban kivételesen magas, 20 százalékos volt a választásra jogosultak passzivitása). A fővárosi jobboldal vezére, a neve alapján is sejthetően német származású Wolff Károly magabiztosan jelenthette ki: "Bevonultunk ide, mint a főváros ős magyar lakosságának képviselői. Az ős magyar lakosság követeli azt, hogy képviselői a székesfőváros kormányzásában egyedül a keresztény magyar faji érdek jegyében dolgozzanak."

E zavarosságukban is erős mondatok előre jelezték a törvényhatósági választások után megalakult különleges formáció, a tömegpárti ambíciókat dajkáló és azt szervezeti működésében is érvényesítő Keresztény Községi Párt politikai credóját: markáns antiszemitizmus, az őrségváltás követelése - egyebekben pedig a Bárczy-féle liberális városvezetés idején kialakított távlatos és konstruktív várospolitikai elképzelések teljes hiánya. Wolff, illetve az őt támogató - fővárosi kormánybiztosból polgármesterré előlépő - Sipőcz Jenő legfőbb célkitűzése a gyors kádercsere volt, melynek során a politikai megbízhatóság, a pártkötődés és a megfelelő "faji" pedigré jóval többet számított, mint a szakértelem.

Összenő, ami összetartozik

A fővárosi közvélemény összetétele azonban (nem utolsósorban a hisztérikus keresztény kurzus lecsengésével) nem egészen két év alatt is megváltozott. A már a Bethlen-féle diszkriminatív, a jogosultak (például a női választók) körét ismét szűkítő választójogi rendelet értelmében megtartott 1922 tavaszi országgyűlési választáson (ahol a fővárosi lakosok valamivel több mint 30 százalékának maradt választójoga) a szociáldemokraták 39, míg a jórészt továbbra is Vázsonyi által vezetett liberálisok 23 százalékot kaptak - az ellenzék közel került a kétharmadhoz! A szocdemekre jutó szavazatok száma a későbbi választásokon határozottan csökkent - ahogy egyre következetesebben érvényesítették a választójog diszkriminatív szűkítését. Ilyen körülmények között lett kulcsfontosságú, mi történjen a jobboldali, KKP-dominanciájú fővárosi Törvényhatósági Bizottsággal, amelynek 1923 végén lejárt a mandátuma.

Bethlen és kormányzata két dolgot azonnal tehetett volna, de egyikhez sem fűlött a foga. Kiírhatott volna egy újabb választást pusztán az 1920. IX. törvénycikk alapján - ez azonban szinte biztosan a baloldali (liberális, illetve szocdem) ellenzék kezére adta volna a fővárost, amit a minden téren a domináns hatalmi centrum kontrolljára törekvő bethleni politika nem hagyhatott. De meg is hosszabbíthatta volna a Wolff és Sipőcz által irányított jobboldali, kereszténypárti városvezetés mandátumát - amit szintén nem akart, elvégre a radikális jobboldali Wolff sem számított a mérsékletre törekvő Bethlen gróf eszmetársának. Ráadásul a fővárosban egyszerűen nem volt saját szervezete Bethlen Egységes Pártjának, vagyis az állandó nyerésre predesztinált kormányerőnek. Bethlennek időre volt szüksége, ezért kormánybiztost állított a főváros élére: Wolffék nagy csalódására nem Sipőcz polgármestert, hanem előbb a belügyminisztérium helyettes államtitkárát (Terstyánszky Kálmánt), majd 1924 augusztusától a két világháború közötti idők másik meghatározó várospolitikusát, Ripka Ferencet.

Az ideiglenesség azután jelentősen elhúzódott - ehhez segítette a város átmeneti irányítóit a törvények kreatív átértelmezése; figyelmen kívül hagyták például azt a passzust, ami gondoskodott volna a belügyminiszteri rendelettel feloszlatott törvényhatósági bizottság két hónapon belüli újraválasztásáról. Az 1925. január 1-jén hatályba lépő 1924. XXVI. törvénycikk azután visszamenőleg is rendezte a helyzetet, és utólag legalizálta a rendeleti kormányzást, miközben lehetővé tette az 1925-ös fővárosi törvényhatósági választások megtartását - megfelelő garanciák közbeiktatásával. Először is Ripka kormánybiztos kihasználta a másfél éves interregnumot, és megszervezte a Bethlen-féle Egységes Párt fővárosi fiókszervezetét, az Egységes Községi Polgári Pártot. Ez Bethlen szándéka szerint a "kompetens és posszibilis" politikai aktorok faji, felekezeti különbségek figyelembevétele nélkül felépülő koncentrációja lett volna, mely Bethlen híveit, a mérsékelt konzervatívokat és a mérsékelt liberálisokat, keresztény és zsidó származású politikusokat vont volna közös táborba (néhányan, mint a kor neves ellenzéki politikusa, Ugron Gábor, már ekkor ide távoztak a demokrata pártból).

Bethlen várakozásait azonban nem mindenben igazolták az 1925. május 21-22-i fővárosi választások: a Ripka-párt mindöszsze a szavazatok 10 százalékát kapta. Wolffék ennél ugyan sokkal jobban szerepeltek, de egyértelműen elvesztették a város feletti egyeduralmukat. A szavazatok többsége ugyanis a javarészt (Rassayék kivételével) szövetségbe tömörült liberális (Vázsonyi-párti, demokrata) és szociáldemokrata erők egységfrontjának jutott: a megválasztott képviselők több mint felét ugyanis a Demokratikus Ellenzéki Pártok blokkja adta.

Kár, hogy erre az esetre Bethlenék is készültek, s beépítettek a választási törvénybe egy biztosítékot: a Törvényhatósági Bizottság 60 tagját (csaknem egyötödét!) nem választották, hanem a kormányzat delegálta őket, jórészt érdekképviseleti alapon: e lekötelezett tagok pedig rendre híven képviselték a kormányzati szándékokat. Akadt, aki e választói akaratot nyíltan figyelmen kívül hagyó, kvázi korporatív megoldásban is a demokrácia diadalát láttatta volna: maga Bethlen (Romsics Ignác monográfiája szerint) úgy értékelte mindezt, mint "nagy haladást a demokratikus elv megvalósítása felé". Az új közgyűlés hamarosan Ripka Ferencet választotta meg (a kormányzati akaratot is közvetítő) főpolgármesterré, a következő évben pedig a választásokon amúgy diadalmaskodó baloldali ellenzék látványos kudarcaként ismét a jobboldali Sipőcz Jenő lett Budapest polgármestere.

Az új, Ripka-féle rezsim annyiban kétségtelenül demokratikusabb volt elődjénél, hogy a pártok képviselőik arányának megfelelő pozíciókat szerezhettek a szakbizottságokban és a fővárosi üzemek különböző bizottságaiban. Aki pedig értett a szóból, az levonta a megfelelő konzekvenciákat: 1927-ben a korábbi liberális fővárosi ellenzék számos tagja (például Bárczy István) csatlakozott a fővárosi kormánypárthoz, mert tudta, hogy csak így szólhat bele a főváros ügyeibe. Emellett a fővárost egy sajátos koalíció irányította: Ripka főpolgármester, Sipőcz polgármester, Wolff Károly és a fővárosi kormánypárt új vezetője, Kozma Jenő gyakorlatilag négyesben tárgyalta meg Budapest irányításának fontosabb kérdéseit.

A kormányzat később további törvényekkel igyekezett szűkíteni a főváros autonómiáját: az 1930. XVIII. törvénycikk például tovább növelte a nem választott tagok létszámát (még ha ezeket egy idő után maga a Törvényhatósági Bizottság választotta is ki, főleg a kamarák meghatározott testületeiből) - innen kezdve semmi sem veszélyeztette a közgyűlésben a jobboldal dominanciáját. Biztos, ami biztos, az 1934. évi XII. törvénycikk különleges jogköröket biztosított a kormányzat bizalmi emberének, a főpolgármesternek, akit abban az időben már nem Bethlen, hanem utódja, Gömbös választott ki a saját politikai ízlése szerint. Utóbb (1939 elején) a jobbra tolódó fővárosi kormánypárt és a KKP is egyesült, ám az így létrejött Magyar Élet Keresztény Községi Pártjának alig néhány évet biztosított a forgandó történelmi szerencse.

szerző
Barotányi Zoltán
publikálva
2014/27. (07. 03.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

A Lapcom átváltozása
Andy Vajna, a vidék hangja
Interjúk
Antal Nimród, Mizsei Kálmán, Kende Anna
Játszótér
Melléklet gyerekekről felnőtteknek
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Gasztró

még több gasztró

Kultúra

még több Kultúra...

Narancs

Vélemény

még több Vélemény...