Kiállítás

Telep, panel, utca

Tettek ideje. Lakhatási mozgalmak a 20. században

Lokál

Budapest születését általában elragadtatással emlegetjük, de számos árnyoldala is volt, hogy „pillanatok alatt” vált milliós metropolisszá. Mind közül a legsúlyosabb talán a lakáshiány, melynek megoldására egy évszázad sem volt elég. A Kassák Múzeum új kiállítása ezt a témát járja körül úgy, hogy a 20. századi civil kezdeményezéseket veszi sorra a századfordulótól a rendszerváltásig.

A címszavak („tettek”, „mozgalom”) azt sejtetik, hogy a múlt században olyan ütőképes csoportosulások voltak, melyek azonos érdekek mentén, hatékonyan tudtak fellépni mindenféle igazságtalanságok ellen. Ne legyenek illúzióink, nem voltak ilyenek. Amik létrejöttek, azokat legfeljebb uniformizálni lehet a „mozgalom” szóval, pedig épp az uniformizálás állt a legtávolabb a rendezőktől.

Emberarcú nyomor

A Tettek ideje a hazai gyakorlattól eltérően egy civil szervezet, a Közélet Iskolája bevonásával, annak kutatási eredményeire támaszkodva (Kik és milyen formában szerveződtek Budapesten a tömeges lakhatási problémák megoldásáért?) vállalkozik rá, hogy különféle nézőpontokból járja végig a szegénység és a lakáshiány problémakörét. „A kiállításon mozgalomnak tekintjük az érintettek önszerveződését, mely az érdekérvényesítés eszközeivel egy közös cél érdekében akár nyíltan, akár burkoltan fellépett a hatalommal szemben” – írják a rendezők –, s ennek nyomán egymással csak közvetett kapcsolatban lévő témák (Kunyhólakók, Bérlőmozgalmak, Lakásfoglalók, Munkásszállók, Közösségszerveződés a lakótelepen, Hajléktalanság stb.) kerülnek elő száz évet átfogva, természetesen a teljesség igénye nélkül.

Az első terem az 1900–1945 közötti éveket idézi, de a külső-budapesti szegénynegyedek, az Auguszta-, a Mária Valéria- vagy a Hangyatelep ismerős lehet a hatvanas-hetvenes évekből is: Kádárék propaganda-kelléktárában ugyanis vissza-visszatérő motívum volt, a büszkeség netovábbja, hogy az ottani rettenetes körülményeket a szocializmus éveiben számolták fel. Ez egyszerűen nem volt igaz, hiszen a pesterzsébeti Hangyatelepet már 1934-ben megszüntették, az utolsó budafoki barlanglakó pedig csak 1971-ben hagyta el otthonát, ráadásul itt azt is láthatjuk, hogy sokszor éppen a lakók – mozgalomnak csak nagy jóindulattal nevezhető – összefogása „mentette meg” ezeket a nyomortanyákat a megsemmisüléstől. A szánalmas viskókat otthonuknak tekintették, s a zord körülmények dacára élhetővé próbálták tenni, amikor pedig a hatóság rombolni ment, védeni próbálták otthonukat. És nem azért, mert annyira igénytelenek lettek volna – nem létezett más lehetőség.

Talán a termek mérete miatt kevés a tárgyi emlék, leginkább korabeli fotók, újságkivágások, plakátok idéznek meg egy-egy „mozgalmat”. A húszas-harmincas évek nyomortelepeinél a fényképeken van hangsúly, hiszen az itthon maradt balos fényképészek, mint például Escher Károly, Gönci (Frühof) Sándor vagy Kálmán Kata teljes munkásságát az elesettek ábrázolásának szentelte. Az itt látható fotók azonban nem elsősorban a horror felől közelítik meg témát. Péládul Frühof 1932-es sorozatán, amely a saját építésű bódéjában élő hangyatelepi munka nélküli péket, Rákos Györgyöt és családját mutatja be, bizonyossá válik, hogy voltak olyanok is, akik még a nyomorult körülmények ellenére megpróbálták kihozni a maximumot.

A kiállítás másik nagy, háború előtti témája a házbojkott és a lakbérsztrájk, az egyetlen dolog a 20. században, ami valódi mozgalmi háttérrel működött. A századfordulón az állam és a főváros szinte egyáltalán nem foglalkozott lakásépítéssel, a hiány miatt a tulajdonosok, házbérlők azt is megtehették, hogy hetente emeltek lakbért, amit uzsorakamatra hiteleztek. Azonban már 1906-tól a Szociáldemokrata Párt vezetésével tízezres tüntetések zajlottak hatósági lakásépítést és a lakbérmaximum szabályozását követelve, méghozzá eredményesen. 1910 nyarán olyan szabályozás született, ami biztosította a lakbér változatlanságát, a főváros pedig elindította a szociális lakásépítési programját. (Más lapra tartozik, hogy a Tanácsköztársaság után meggyengült szocdemek később már nemigen tudtak az asztalra csapni, 1933-tól ismét szabaddá vált a lakás­piac, s egyebek mellett épp ez vezetett a városszéli nyomortelepek kialakulásához.)

Emberarcú szocializmus

A 2. világháború utáni idők „mozgalmait” bemutató második teremben elsősorban a Kádár-korszak statisztikákban fantasztikus, végeredményben katasztrofális lakáspolitikájával ismerkedhetünk meg: munkásszállókkal, panelrengeteggel, kommunista szombatokon épült vállalati lakótelepekkel. Mivel akkoriban civil kezdeményezés nem indulhatott állami jóváhagyás nélkül, ezek nem a rendszer ellenében, hanem a jóváhagyásával, kiegészítéseként működhettek, változó hátszéllel. Láthatunk olyan, a hetvenes évek elejéről származó sajtókiadványokat, amiket a munkásszállók kultú­rosai szerkesztettek, ám miután megjelent lapjaikon egy kritikus hang, egyszerűen megszüntették őket. Ellenben a lakótelepek sivársága ellen fellépő közösségi kezdeményezések a pártközpontban is sikert arattak. A kiállításon az újpalotai lakótelep lelkes kollektíváját ismerhetjük meg. Az építők ugyanis megfeledkeztek arról, hogy 45 ezer embernek nemcsak lakásra van szüksége. A közösségi terek hiánya miatt az itt élők maguk vették kézbe az irányítást, például lakásnapközik nyíltak, az üres tárolóhelyiségekben klubokat szerveztek, a házak közé sportpályát építettek, sőt még a legnagyobb sztárokat is sikerült megnyerniük: egy 1978-as fotón a Piramis együttes ad koncertet egy ház tetején. A témához kapcsolódik a leglátványosabb kiállítási tárgy: egy buherált, pattogatott kukoricát készítő gép, ami a lakossági szabadidőprogramok szolgáltatási színvonalát emelte, de a bevétel a közösbe ment, talán a Piramis gázsiját is ebből fedezték.

De a korszak legnagyobb dobása az ún. lakásépítő közösség volt, amit általában egy nagyvállalat vagy a Kommunista Ifjúsági Szövetség támogatott tervekkel, ingatlannal és anyaggal, míg az építőipari segédmunka már a leendő lakókra hárult. A szocialista kalákát a pestlőrinci Ifjúsági lakótelep (1965–1975) küzdelmes, mégis vidám felépítése szemléleti, ezt látva talán a mai fiatalok is megértik, miért nyerhetett akkorát négy évvel a rendszerváltás után az MSZP.

Mert láthatjuk azt is, hogy tulajdonképpen a rendszerváltás a budapesti „lakáskérdést” is megoldotta: akinek nem volt hol laknia, az utcára került. „1989. november 29-én a hajléktalanok elfoglalták a Blaha Lujza téri aluljárót. A közönség csodálkozva nézte, hogy mi történik. A rendszerváltás előtt úgy tűnt, mintha nem lennének hajléktalan emberek. Ennek azok az intézkedések lehettek az okai, amik »nem engedték meg«, hogy a hajléknélküliek az utcán lehessenek.” A kiállítás végállomásán Benkő Imre fotográfus szavait olvashatjuk. Ő nem a 20. századi mozgalmakra, hanem a mindenkori hatalom szégyenletes stratégiájára reagál, amelynek lényege a szegénység felszámolása helyett a szegénység eltitkolása volt. Ma sincs másképp.

Kassák Múzeum, megtekinthető április 2-ig.

Figyelmébe ajánljuk