Magyar Narancs: Hogy kerültél a MOME építész szakáról Magyarország mélyszegénységbe süllyedt településeire?
Gulyás Erzsébet: Biztos közrejátszott, hogy édesapám és édesanyám is arról a vidékről származik. Szabolcsból és Borsodból kerültek Budapestre, anyu szövőnőként dolgozott, apu 14 évesen jött fel, szakmunkásképzőbe járt, hegesztő lett. Egy munkásszállós bulin mutatták be őket egymásnak. A nyolcvanas évek elején apu kapott egy panellakást Újpesten, ott nőttünk fel az öcsémmel.
MN: Ezt hívják társadalmi felemelkedésnek.
GE: Mobilitásnak. Kinyílik a világ, megnő a lehetősége az információkhoz való hozzáférésnek, amivel vagy tudsz élni, vagy nem. Michael Stewart antropológus, aki a Csereháton is kutatott, megkérdezte tőlem, hogy nekünk ez hogy sikerült. Azt feleltem, hogy a szüleimet kéne faggatnia, ők valószínűleg elirányítanák a nagyszüleimhez, akik már nem a Földön élnek. Édesanyám apukája cimbalmos volt, édesapámé vályogvető, mindketten a cigánysorról indultak. Mondogatom is, hogy a szüleim eredménye vagyok, de az apai nagyapám szakmáját folytatom.
Fotó: Sióréti Gábor
MN: Miért pont azt?
GE: Az építészetben találtam meg azt a területet, ami nekem, "maga az élet" - térformáló erő, ami az aktuális társadalmi viszonyokba is beavatkozhat. Az általánosban meg a gimiben még jogi pályára készültem, bár a közgazdaság felé is húztam, matek fakultációra jártam. Először a műszakira mentem, de gyorsan el is jöttem, iszonyú személytelen volt a közeg. Jött két év, mikor meg kellett mutatnom, hogy megállok a lábamon, míg az iparművészetire készültem. Másodszorra vettek fel.
MN: Hol tanultál úgy rajzolni, hogy egyáltalán nekivághass a felvételinek?
GE: Egy óvodába jártam Szunyoghy András grafikus lányával, aki középiskolában is évfolyamtársam lett. Az ő segítségükkel jutottam el rajztanárhoz.
MN: Azért nem volt felhőtlen a gyerekkorod, azt mesélted!
GE: Nem voltak játszópajtásaim. Sokáig nem beszéltem erről senkivel, anyuékkal sem. Két évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy felidézzem azt, amit akkor átéltem.
MN: Szerettél tanulni?
GE: Nagyon! Mikor elsős lettem, és megvettük az íróasztalt az Ecserin vagy valami hasonló piacon, készült egy fotó: összetett kézzel állok, és tátott szájjal bámulom az asztalt. Kérdeztem az aput, hogy mit kell ezzel csinálni, mire ő azt mondta, hogy lehet rajta játszani. Vettünk egy puzzle-t, leültünk az asztalhoz, és kiraktuk a képet. Sokat foglalkozott velünk az anyu is, pedig három műszakban dolgozott, és vezette a háztartást. A tanulásban minden a szeretet és a játék köré épült, de a hosszú távú célokról is szó esett. Sokat beszélgettünk arról, hogy mi lesz később, hogyan fogok élni, mit fogok csinálni. Tök jó csapat voltunk.
MN: Mi történt a szüleiddel a rendszerváltás után?
GE: A gyár bezárása előtt egy-két évvel az anyu megérzett valamit, győzködte az aput, hogy lépjenek ki, és kezdjenek magánvállalkozást. Ahogy sokan mások, ők is épp annyi tudást szerezhettek, ami a munkájukhoz kellett, mikor följöttek Pestre. A 90-es évek elején azzal a kis szakmunkásképzettséggel nem nagyon volt mit kezdeni, sokan kikerültek az utcára, vagy visszamentek falura. A szüleim piacozni kezdtek, ruhát árultak, volt ez a törökországi őrület, legtöbben bőrrel és arannyal foglalkoztak, de az anyuék csak női holmit hoztak be. Mikor ennek is vége lett, újra váltottak, ruhaanyagot vettek, kiszabatták, megvarratták, és a kész ruhát vitték a piacra. Végül ez is megszűnt: ma mindketten egy kórházban dolgoznak, recepciósként.
MN: Az öcséd is tanul?
GE: Igen, hamarosan lediplomázik. Most egy bankban dolgozik, vállalkozási menedzsmenttel foglalkozik. Tűz és víz vagyunk.
MN: De mindkettőtökre jól hatott a család életben maradási stratégiája.
GE: Muszáj volt. Amikor anyuék elkezdték a "ruházást", ha épp nem tanultam, segítettem. Kilencévesen vasaltam is: a ruhákat nem lehetett gyűrötten kirakni. Kölcsönkértünk vasalódeszkákat, az anyu barátnője is besegített, közös program volt, sokat beszélgettünk, nagyon élveztem. Lehet, hogy innen ered a vonzalmam a funkció mentén való közösségszervezés iránt, mert bennem volt, hogy minden munkafázis különféle együttműködést igényel és indukál.
MN: Ez az élmény jött elő a MOME építész szakán?
GE: Nyilván ez is motivált, mikor felvettem a dizájnmenedzsment szakot, ami az építészetet folyamatában nézi, és nem csupán a tervezés/kivitelezés szakaszra szűkíti le. De a tényleges "visszacsatolás" a gyerekkori élményhez akkor történt, mikor diákként a Romaversitas Alapítványon keresztül megismerkedtem az Autonómia Alapítvány lakhatási programjával. Ez egy kapacitásbővítési program, ami a mélyszegénységben élő embereknek nyújt segítséget, pénzügyi tréninggel kiegészítve, a lakhatást megcélozva.
MN: Egy bizonyos önrészt kellett megtakarítaniuk a résztvevőknek, amihez az alapítvány hozzátett annyit, hogy meglegyen a pénz a felújításra?
GE: Igen. Együtt dolgoztunk a Habitattal (Habitat for Humanity, ökumenikus keresztény civil szervezet - a szerk.), rajtuk keresztül kerültem először kapcsolatba a civil szférával; addig nem igazán léptem ki az építész/művész közegből. Itt jöttem rá, hogy a társadalmi események, problémák, folyamatok kezelése összekapcsolható az építészettel. Nem mondom, hogy feltaláltam a spanyolviaszt, mindez benne volt a levegőben, de meg kellett találni a civileket, akik egy adott épített környezetben, lokális programokon keresztül partneri közösségben voltak a helyiekkel.
MN: Milyen kézzelfogható eredmények születtek?
GE: Már az Autonómiánál dolgoztam - és közben a területen jelen lévő szervezetek munkájának összekapcsolásáról írtam a szakdolgozatomat, finanszírozásról, projektmenedzselési folyamatokról -, amikor megismerkedtem Pozsár Péterrel, a Wood Fesztivál (lásd Egy fecske, sok fecske című keretes írásunkat)elindítójával, aki szintén a témával foglalkozott. Tavaly együtt létrehoztuk a Reflekt Stúdiót, és rácsatlakoztunk a Wood Fesztiválra a 2010-ben elindított Beret 10+1 szociális építészeti projekttel. Kis építészeti beavatkozáson alapuló köztérfejlesztési akciókról van szó, amik a közösségi életet formálják, indukálják. Beret Miskolctól északkeletre van, a lakhatási program a két évvel ezelőtti árvíz okozta károk kijavítására irányult. Emellett a szociális építészeti projektben volt egy köztér- és közösségiház-fejlesztési akciónk, valamint egy gyerek- és egy tanodaprogramunk, amit a Romaversitas diákjai tartottak. Két környező és egy távolabbi településen is voltak hasonló kezdeményezéseink, Szakácsiban, Bódvalenkén és Bátonyterenyén. A Reflekt Stúdió ezekben a projektekben partnerszervezet: építészeti akcióink a helyi közösségi kezdeményezések köré épülnek és önkéntes munkán alapulnak. Szerencsére, amint valahová megérkeztünk, mindig megjelentek a helybeliek is tízen, húszan - a lakhatási program javításait is közösen csináltuk.
MN: Mi épült Bereten?
GE: Tavaly egy pavilont építettünk, idén a köztéri játszótérfejlesztésben kültéri installációt, padokkal, a közösségi ház udvarában. A bereti önkormányzat jól működik, sok a helyi kezdeményezés, a lakosság többsége és a polgármester is roma.
MN: A megvalósult közösségitér-fejlesztések egyik leglátványosabb építménye, a tigrisszobor Szakácsiban van.
GE: Az installáció a száznyolcvanhárom lelkes település határában áll, a falu védelmezőjeként. Ez a projekt az igényfelméréstől az építésen keresztül az átadóünnepségig egész jól összehozta a feleket, a lakosokat, a polgármestert, a jegyzőt - meg a holland vállalkozót, aki már 10 éve ott él, és egy turisztikai falu létrehozásán fáradozik. Az ő vállalkozására jól csatlakozott idegenforgalmi szempontból is az installáció. Hasonlóan "működik" a bódvalenkei Sárkány installáció is, ami annál a közterületen lévő kútnál áll, ahová az asszonyok mosni járnak, vezetékes víz híján. Itt már előzőleg, egy civil kezdeményezés nyomán képzőművészek festettek képeket a házak falára, hogy figyelmet és idegenforgalmat generáljanak. Nagy a munkanélküliség, a helyiek az "idegenvezetéssel" egybekötött vendéglátásból próbálnak némi pénzt keresni. A Tigris és a Sárkány szimbolikus jelentésükön túl valóságos hatással is bírnak, hiszen a település identitását fejlesztő tényezőkké váltak. Idén kölcsönkérte a Tigrist Szakácsitól a Sziget Fesztivál.
MN: Bátonyterenyén a tanoda udvara lett a szociális építészeti projektetek helyszíne.
GE: A bátonyterenyei tanoda egy négytagú tanodai hálózat központja, ahová szintén a lakhatási programmal jutottunk el. Itt egy félig privát, félig köztéren, a tanoda udvarán, egy platóra épült a Tölcséres felhő című installáció, azaz egy színpad. Színjátszó kör már volt, de hiányzott a megfelelő közösségi tér meg a színpad a közös programokhoz. A brit származású, Magyarországon élő Oliver Sales és a Bécsben dolgozó Pap Bence építészek vezetésével végzett munkát itt is megelőzték a helyi kezdeményezések: a Máltai Szeretetszolgálat támogatásával olyan "térkupacok" alakultak a tanoda udvarán, mint például a "nyársaló", ahol sütögetni lehet, egy kis sportpálya padokkal, olyan dolgok, amik kis kupacokba vonzzák az embereket. Ebbe a közösségi térbe terveztük a színpadot.
MN: Amit a roma holokauszt napján avattak fel a tanodások, és az eseményre a nem roma lakosok is ellátogattak. Így mesélték a helybeliek.
GE: A színpad és a tanoda a közösségi házat is pótolja. Tervezzük, hogy jövő márciustól építészetet tanítunk itt, most folyik az egyeztetés. A gyerekek már látják, hogy ők is tudnak építeni.
Egy fecske, sok fecskeA fesztivált alapító Pozsár Péter építész és az iparművészeti egyetem MOME-LINE alkotócsoportjának tagjai arra keresték a választ, hogy mit lehet kezdeni egy egy kilométer hosszú "faléccel". A 2010-ben Csongrádon megrendezett Wood Fesztiválon hat, több száz méter hosszú, keskeny falécből megépített installációt hoztak létre, ám csöppet sem öncélúan! Az összművészeti, kreatív alkotótábor üzenetével azokat a szociálisan is érzékeny fiatalokat szólították meg, "akik hiszik, hogy egy fecske is csinálhat nyarat, és hogy a kisközösségek aktivitása, tettei képesek nagy hullámokat gerjeszteni". A 2011-ben Kapolcs környékén sátort verő, időközben Hello Woodra átkeresztelt rendezvény különféle társművészeti workshopokkal egészült ki, a "fások" mellett megjelentek a filmesek és a tipográfusok is. Az idei tábor kétszáz résztvevőjének alkotásai október 1-7. között láthatók a Design Héten, az Akváriumban és a Toldi moziban. |
