„Órák. Vízórák, homokórák, falnak támasztott napórák, de – különféle polcokon és szekrényeken – mindenekelőtt mechanikus órák, melyeket súlyok és ellensúlyok lassú süllyedése mozgat, egymásba harapó kerekek, melyek további kerekekbe harapnak [...], csupa fogaknak csikorgatása, csupa asztmás zihálás” – Umberto Eco leírása több mint találó, a professzor sorait mintha csak a bécsi óramúzeum ihlette volna. Pedig nem, legalábbis nem tudunk róla. És mégis, amikor belépünk Európa legnagyobb, Bécsben található óragyűjteményének kapuján, A tegnap szigetének főhőse kell, hogy eszünkbe jusson, aki egy kihalt hajón ragadt több száz időmérő társaságában. Ha a hajó nem is, az órákkal teli, múltban rekedt, kihalt tér stimmel. A bécsi óramúzeumban uralkodó, kísérteties csöndet épp csak egy kis ketyegés töri meg, meg az utcáról felhallatszó konflis – a menetrend szerinti járat. Utcakő, patakopogás, s mindez Bécs egyik legközépkoribb kis utcácskájában – az idő kizökkent, ez már biztos.
A múzeum lassan száz éve működik az 1. kerületi Schulhof 2. sz. alatti épületében. Az 1547-ben épült ház a mai kinézetét némi utólagos, barokk ráncfelvarrás után nyerte el – azóta is így áll, a barokk felfogás szerint modernül és büszkén. Az Am Hof tér melletti középkori lakóház pékségként is becsülettel helytállt, de óramúzeumként teljesedett ki csak igazán: 1921 óta várja a megszállott órarajongókat, akik nem is maradtak el kezdetben, mára azonban megszállott rajongók helyett decens családoktól konganak a termek – ne szépítsük, az óramúzeum hétvégi családi programmá szelídült. De nem panaszkodunk, élvezzük a csendet és a csendes ellentmondást, hogy míg itt minden, de tényleg minden az idő körül forog, siettetni viszont senki és semmi nem siettet bennünket. Figyeljük, ahogy az idő telik, ehhez pedig idő kell. Izgalmakat legfeljebb a fél és az egész órák hoznak, a kiállított időmérők ilyenkor csilingeléssel, kakukkolással, az ambiciózusabbak pedig kis zeneművekkel hálálják meg a figyelmet.
Ohne percmutató
A gyűjtemény három emeletet foglal el, a kiállított szerkezetek jó része – a kiállítók esküsznek rá – működőképes, ám ottjártunkkor csak egy törpe minoritás mérte az időt. A működésről és karbantartásról a múzeum saját órása gondoskodik, ez már hagyomány – mesélik a teremőrök, akik láthatóan örülnek, ha kizökkenti őket valaki az egész napos ketyegésből. Különböző korokról, kultúrákról és időrendszerekről árulkodnak – nem a teremőrök, hanem a kiállított órák, amelyeket nemcsak esztétikai, de történeti és tudományos szemüveggel is érdemes vizsgálni. Gondoljunk csak a 15–16. századra: csak úgy tombolt a ma is divatos slow life, a kor emberének még mit sem számítottak a percek, nem is nagyon számíthattak, mert a technika még nem ismerte a percmutatót. Az óramúzeum is a slow life jegyében üzemel, meghitt ketyegéssel vezeti át a látogatót az órák történetén, a 15. századtól egészen a 20.-ig. A tárgyak elrendezése jellemzően kronologikus, olykor azonban tematikusba csap át, mintha csak ellenőrizni akarnák éberségünket. Résen kell lenni, hogy el ne vesszünk a fél évezredes órakavalkádban. Itt pihen a Stephansdom több mint 700 kilós óraműve, de a kisebb súlycsoportok is szép számmal képviseltetik magukat faragott órák, állóórák, asztronómiai időmérők, zsebórák és persze karórák formájában. Nem is beszélve a biedermeier festményórákról, zenélő órákról és ingaórákról.
A gyűjtemény alapját Rudolf Kaftan magánkollekciója képezi. A középiskolai matematika- és fizikatanár egész élete az időmérők körül forgott: tetőtéri lakásában felhalmozott, több ezer tételes gyűjteményére 1916-ban figyelt fel a Wiener Extrablatt újságírója. Herr Kaftan nem kispályázott. Csak kevesen mondhatják el magukról, hogy saját toronyórával rendelkeznek, a gyűjtőszenvedéllyel megáldott vagy megvert matematikatanárnak azonban 12 is volt ilyenből, a legrégebbi a 15. századból. Ehhez járult még 412 asztali óra – nem egy harangjátékkal kedveskedett gazdájának –, valamint több mint 200 fából készült falióra. Mivel a házat bontásra ítélték, Kaftan Budapest és Bécs városával is tárgyalt a gyűjtemény elhelyezéséről, végül Bécs polgármesterével sikerült megegyeznie: 200 ezer koronát kapott az óráiért, amelyek ezáltal a bécsi városi gyűjtemény különálló részévé váltak. Kaftan úr meglehetősen jó üzletet kötött. Még csak meg sem kellett válnia az életművétől, hiszen ő lett a létrejövő múzeum vezetője. Újdonsült munkahelye mellett szolgálati lakást is kapott, s élete végéig tárlatvezetőként is tevékenykedett. Az intézmény az órásoktatásban is kivette a részét, sokáig tanműhely működött a múzeum mellett. A gyűjtőből lett tárlatvezető kiérdemelte évi 5 ezer koronás fizetését: az első tíz évben kétezer vezetést tartott, a látogatók száma elérte a 300 ezret. De nemcsak az érdeklődők érkeztek nagy számban, hanem az órák is: a múzeumhoz került legjelentősebb „zsákmánynak” az osztrák költőnő, Marie von Ebner-Eschenbach gyűjteménye számít. Az órások és órák költőjének tartott hölgy értékes kollekciója 270 zsebórát és függőórát tartalmazott. A több mint 300 ezer koronás vételárat nem is tudta Bécs városa egymaga kifizetni, az összeget gyűjtésekből, alapítványokon keresztül, illetve a Škoda és más nagyvállalatok adományából sikerült csak összeszedni. Nagyon is női gyűjtemény, jegyezte meg annak idején – reméljük, elismerőleg –, a költőnő óráiról Kaftan, és ahogy elnézzük e temérdek, finoman megmunkált darabot, az ékszerórák korabeli divatjainak termékeit, akár egyet is érthetünk vele, de ki is kérhetjük magunknak. Míg ezekben a tárlókban az esztétikai szempont az úr, a kiállítás egésze minden igényt kielégít: az sem távozik csalódottan, aki a párizsi és svájci órakészítés remekeire kíváncsi.
Kaftan úr 1961-ben, 90 évesen mondott búcsút a földi óráknak, halála után gyorsan megkezdődött a tárlat modernizálása. A múzeum ma éppoly modern, ahogy azt akkoriban elképzelték, de idővel azért az interaktivitás szelleme is belopakodott a falak közé: az új, földszinti tér előadásoknak, koncerteknek ad otthont. Kaftan úr szelleme is be-bejár a múzeumba; az intézmény minden hónap első vasárnapján ingyenes belépővel és tárlatvezetéssel kedveskedik a látogatóknak – leginkább ilyenkor érdemes a legendás igazgató-tárlatvezető szellemét keresni.
| Mickey a múzeumban Az Uhrenmuseum legnagyobb ékessége, már csak méreténél fogva is, a Stephansdom hatalmas óraműve, korban azonban nem az övé az elsőség, hanem egy 15. század első feléből származó toronyóra-szerkezeté. A rangidős meglehetősen kezdetleges darab: az még csak hagyján, hogy híján van a percmutatónak, de az órákat sem ütötte el – a toronyőr feladata volt, hogy óránként kikiáltsa a „pontos” időt. A Stephansdom toronyórája 1699-ben készült, és a maga idejében abszolút csúcstechnikának számított, hiszen már mutatni tudta a perceket. A vasszerkezetet egy kötélen lógó, 40 kg-os kősúly tartotta mozgásban. Az óralegenda 1840-ig szolgáltatta a bécsieknek az időt, ekkor azonban a Stefflnek nevezett déli torony vészesen dőlni kezdett, nem bírta tovább a nehéz szerkezetet. A toronyóra cseréje húsz évet vett igénybe, s bár a nyomasztó némaság két évtized múltán véget ért, végül nem a régi, kiszolgált szerkezet került vissza a toronyba – túl sokba került volna, mondják a helyiek. A múzeum másik éke egy 18. századi asztronómiai óra, egy bécsi szerzetes tudományos, mechanikai és esztétikai remekműve, de megcsodálhatjuk Ferenc József kedvenc udvari színésznőjének karóráját is. A gáláns ajándék mellett a hölgy egy teljes ékszerkollekciót is kapott a császártól, no meg egy villát a schönbrunni kastély mellett. A lakosság nem ékszert, hanem időzített világítást kapott, a bécsi utcák éjszakai világítását 1918 és 1923 között időzített gázlámpákkal igyekeztek megoldani, erre emlékeztet egy szép régi darab ebből az időből. Természetesen a modern(ebb) idők is sorra kerülnek, eljövetelüket mi sem jelzi jobban, mint egy Mickey egeres gyerekfalióra, amelynek láttán még a sokat tapasztalt toronyórák is zaklatott ketyegésbe kezdenének. Talán jobban viselnék a Patek Philippe 1960-as kvarcóráját, ám annak csak Kaftan úr szelleme a megmondhatója, hogy mit szólnának a híres-neves Zapplerhez. A helyi típus azt testesíti meg órában, mint az Apfelstrudel süteményben: hamisítatlan bécsi különlegesség. |
Uhrenmuseum, Bécs, 1. kerület, Schulhof 2.
