Tegyük fel, megértük sokadika sokadikáját, és ez felhőtlen optimizmusra sarkall bennünket, múltunkra és annak fontosabb szereplőire vonatkozó gondolataink közé a megértés és megbocsátás bamba birkái bégetnek bele, mind több embertársunkban ismerjük fel a potenciális pénzes postást, vagy csak leendő bajok még ártatlan okozójának véljük őket, és mindezek következtében hangulatunk emelkedik, a sorsunk felett gomolygó sötét felhőket, úgy érezzük, a tekintetünkből áradó melegség oszlatja szét, túléljük, hisszük balgán. Ilyenkor persze társadalmi aktivitásunk is megélénkül, holott ezt igazán mellőzhetnénk - igaz, ez utóbbit bármi másról is elmondhatnánk.
Ez idő tájt csak a legmegátalkodottabbak hasonlítják össze magukat a végső hetüket megkezdő tüdőszanatóriumi beutalttal, a többiek fellélegzőgyakorlatokat inszcenálnak, melyek gyakorta torkollnak kisebb-nagyobb kalamajkákba, ismeretségek szövődnek és mélyülnek el, ha ideiglenes jelleggel is, ámde seperc alatt, majd hamvadnak holtukba ismét, hogy különlegesen nagy pech esetén kilenc hónap múltán holmi Váratlan Fordulatban reinkarnálódjanak, ám ezt, kis szerencsével, már a posztumusz családi állapot páholyából élvezhetjük, ahonnan nézve még a sokadikák végtelen láncolata is Isten göröngygyűjteményének tetszik csupán.
Egyelőre azonban még ideát tartózkodunk, a Földön, ahol felelőtlenségünk szava a közértbe szólítana, ha volna ott még keresnivalónk bármi is, ámde üvegeinket visszaváltottuk, hitelkeretünket, ha lenne is ilyesmink, már rég kimerítettük volna, legfeljebb áruként jöhetnénk számításba, de erre vonatkozó spekulációink a környékbeli háziasszonyok minket és árcédulánkat gyanakvóan méregető tekintetének chymérájára (kedves pallérozatlan olvasóink kedvéért: rémlátomására) gondolva, iszkolnak is legott vissza, ahonnan előburjánoztak, az önbecsmérlés fortyogó bugyraiba; a közértet tehát elkerüljük. Ehelyett, mint már megannyiszor, ismét a tartalékok felélése mellett döntünk.
A feltételezés, amely szerint a tartalékok kimeríthetetlenek, téves ugyan, de egyéb választásunk nem lévén, mégis ezt tesszük magunkévá, bízva abban, hogy hamarosan egyebek is erre az utóbbi sorsra kerülnek, ezt megelőzően azonban ajánlatos úgy tennünk, mint akik még otthon vannak a normális világban, nehézségeik átmeneti jellegűek, ráadásul hamarosan le is győzetnek. Ettől persze még nem kell rögtön meghívásokat foganatosítanunk, de, bízván a hazai pálya előnyeiben, többnyire mégis ezt tesszük, végromlásunkat alkalmi, romjainkon rendezett zsúrral odázva el.
Az ilyenkor adódó problémák egy részét könnyűszerrel átugorhatjuk: virágot köthetünk csokorba szárnyas szavakból is, a hatóságilag elrendelt áramkimaradás, kell-e ezt külön hangsúlyozni, akár javunkra is szolgálhat a döntőnek ítélt pillanatokban, a gáz kikapcsolása pedig irigylésre méltó határozottsággal szab gátat mindenfajta főzési próbálkozásunknak, bizonyítékául annak, hogy minden rosszban van valami jó is, csak elég hülyék legyünk észrevenni ezt. Az egyetlen nehézség, amelyet magunknak kell megoldanunk, az az, hogy hogyan legyen otthon alkohol. Erre a kérdésre akkor nyerünk a legkönnyebben kielégítő választ, ha tudjuk, hogy pálinka elvben bármilyen szerves anyagból főzhető. Igaz, háziállatainkat mióta hogy elfogyasztottuk már - és csak késve ötlik eszünkbe a szívós vietnami nép specialitása, a kígyópálinka -, de talán még akad odahaza néhány növény, a cukrot pedig, a házi pálinkafőzés eme nélkülözhetetlen kellékét, bárhonnan ellophatjuk, amióta a közértek biztonsági őrök alkalmazásával próbálják elejét venni a hazánkban elharapózó bűnözési hullámnak.
Ha azonban ezt a lépést túl kétségbeesettnek ítélné nyápic szellemünk, még mindig kísérletet tehetünk joggal feleslegesnek ítélt végtagjainkkal. Végül is bal láb nélkül igazán ellehet az ember arra a rövid időre, ami még hátravan sőt, időnként a két vagy több kéz is luxusnak tűnik, különösen, ha eszünkbe idézzük, hogy a kesztyűk általában félpáranként szoktak elveszni, szemben önmagunkkal, akik hebehurgyán, egészben ugrunk a sötét szakadéknak tetsző túlvilág felé.
néhay Rút Ernő
