Boardwalk Empire

Két kiló brillantin részenként, semmi több. Minden a helyén van az utolsó szögig, Steve Busceminek olyan cipője van, amiben minden gengszterfilmben felléphetne, élére vasalva mindene, a haja lenyalva: a Gengszterkorzó első látásra is nyilvánvalóan a műfaj dizájnközpontú – igen széles – ágához sorolható. Csakhogy az ebbéli tökély – nem lévén mellépakolva semmi, se gondolat, se akció – egy (igen hamar, már a hosszú mozifilm hosszúságú pilotban elérkező) ponton egyszerűen nevetségessé válik: olyan lesz az egész, mint egy rosszul vagy inkább csak felibe-harmadába kitalált panoptikum, melyben Buscemi önmaga igyekvő, bár merev karikatúrájaként simul bele a díszletbe.

Borgiák

Nincsenek igazán izgalmas alakok, jól megrajzolt figurák benne. Úgy tűnik, a szerzők beérték szereplőik rossz hírével – Rodrigo egy vérnősző barom, Cesare közönséges gyilkos, Lucrezia pedig a kis méregkeverő. Megírt szerepek és az igazi dráma hiánya mellett castingproblémák is sújtják a nézőt; akinek az egészet a vállán kéne vinnie, Jeremy Irons szép ember, pompás fényvisszaverő felület, de viszonylag szűkös színészi eszköztára (nézni szokott) nem vértezi fel alapvetően megíratlan figurák eljátszásához. A többieknek meg mintha egyenesen azt mondták volna, hogy gyertek, mert újraálmodunk néhány reneszánsz festményt, és modellt kell állni hozzá. Rögtön bajba is kerülnek, amikor meg kell mozdulni vagy szólalni.

Breaking Bad

Semmi baj nem lenne vele, ha mindenki oda sorolná, ahová való, vagyis a másodvonal élére. Ám a Breaking Badet tiszta erőből, látványosan izzadva, hangosan erőlködve próbálták feltolni a csúcsok csúcsára, a Sopranos, a Wire és a Deadwood közvetlen közelébe, ezt pedig egyetlen jó érzésű sorozatjunkie sem nézheti tétlenül. A tanulság legföljebb annyi, hogy képregényfigurákkal és valódi, húsba vágó dráma nélkül még akkor sem lehet igazi klasszikust alkotni, ha egyébként csodálatos színészek teszik ki a lelküket is minden egyes epizódban. A legutolsó évadban mintha az alkotók is rájöttek volna erre, de akkor már késő volt.

Columbo

Peter Falk a világ vitathatatlan színészóriásai közé tartozik, csupán azért, amit Cassavetesszel és bandájukkal összehoztak. Mondjuk, a Férjekért. Jó nézni őt, akár egy tévésorozatban is. Még egy olyanban is, amelyiknek minden része totál egyforma. Egyformán gyermeteg, ha finoman akarunk fogalmazni. Kínosan ismétlődő, izzadmányos fordulatok, buta történetek arról, hogy Ludas Matyi a végén úgyis letartóztatja Döbrögit. Verje meg, basszus, legalább háromszor. És persze azt a szempontot se felejtsük el, hogy akinek Rogán állít szobrot, arra nem néz már oly önfeledten, aki gyarló. Lehet, hogy önök nem gyarlók, a Narancsszem az.

Dallas

Mit is mondhatnánk egy ekkora szappanopera-monstrum előtt? Hogy dacára a 357 epizódnak, a texasi olajmágnásmiskákról szóló sorozat már a maga idejében is kissé avétos volt? (Igen, igen, nálunk kicsit később jött el az ideje, egész pontosan a rendszerváltás éveiben, de akkor is…) Persze, snassz lenne a Dallast kikezdeni, hiszen mennyi magyar háztartásnak adott enyhet adó menedéket a vadkapitalizmus és az eredeti tőkefelhalmozás idején. Úgy kellett nekünk az idült gazságban szenvedő Jockey, mint egy falat kenyér, és a köznyelv is nyert a dolgon, hiszen az ismert reklámszlogen: „A kávé Completa nélkül olyan, mint a Dallas Bobby nélkül” idővel köznyelvesült fordulattá vált.

Dexter

Mi aztán közismerten mindent megértünk és elfogadunk, a Grace klinika sikerére a szemünk sem rebben, a Szex és New York után nosztalgiázókat húgainknak és nővéreinknek tekintjük, de a Dexter sikere valahogy nem fér a fejünkbe. Az azért mindenkinek feltűnhetett volna már a legelején is, hogy a főhősnél sokkal érdekesebb karakter Debra, az imádnivalóan mocskos szájú kishúg, de ha csak ennyi lett volna a gond... Ám a Dexter steril is volt, mint egy kísérleti labor. És unalmas, mint egy allergiateszt. Egy sorozatgyilkosos mese azoknak, akiknek a zsáner valódi műalkotásai, mint például a Texasi láncfűrészes mészárlás vagy A New York-i hasfelmetsző már megfekszik a gyomrukat.

Lost

A nézők sokáig azt hitték, hogy a purgatóriumot látják, pedig ez maga volt a pokol. Az eleje például még arra a korszakra esett, amikor 24-25 epizódosak voltak a sorozatok évadjai. Számoljunk csak! A Lostnak 121 része volt, ami, ha nem tévedünk, azt jelenti, hogy összesen 3 és fél napot pazaroltunk el rá az életünkből. Ez a három nap pedig mindig hiányozni fog. És nem csak a botrányosan röhejes zárlat miatt (a mágikus sziget ugyebár valamiféle dugónak bizonyult, amin keresztül elfolyik az univerzum, vagy valami ilyesmi, közben meg az egész harmadosztályú színészgárda a túlvilágon várakozott az égi transzferre, de nem részletezzük tovább, mert kikapcsol a számítógép az ostobaságtól). Hisz’ ne felejtsük el, hogy már az egész (kapaszkodjon meg mindenki: 24 epizódos!) második évad kizárólag az időhúzásról szólt, mivel az alkotóknak épp lövésük sem volt arról, mit is akarnak kezdeni ezzel az igen hatásosan felskiccelt gigászi blöffel. Bónuszként elárulunk egy szörnyű titkot: van olyan ember a Narancsszem táborában, aki lemondta a péntek esti csajozást, mert annyira várta a friss Lostot az RTL-klubon! Őt azóta minden egyes munkanap hangos kacagással fogadják a kollégái, de még a boltos is kuncogásba csomagolja neki a napi kenyeret.

Mad Men

Épp csak annyira van felülértékelve, amennyire minden, ami a hatvanas évekhez (aki retrót mond, attól pontot vonunk!), a Golden 60’s majmolásához tartozik. Mint minden túlértékelt cuccnál, egy idő után a Mad Men körüli hírek is inkább a sorozat körüli fizetésigényekről kezdtek szólni: Matthew Weiner fősorozatmufti pénzéhsége sokáig foglalkoztatta a Mad Men jövőjéért aggódó rajongókat. Gyorsmérlegünk szerint a sorozat a következőket adta a világnak: egy csodás testet (Christina Hendricks) és egy remek színésznőt (Elisabeth Moss) – utóbbi egy jelentősen alulértékelt sorozatban, a Top of the Lake-ben brillírozott.

Sherlock

Egy percig sem akarjuk kisebbíteni azt a lelkesedést, mely a Sherlock első (háromepizódnyi) évada láttán ébredt bennünk. Ez éppúgy szólt Benedict Cumberbatch és Martin Freeman jól megválasztott kettősének, mint a Steven Moffat–Mark Gatiss alkotópáros ötletáradatának, és hát Sir Arthur Conan Doyle is odatette magát, meg kell hagyni. A második évadra talán csak az újdonság varázsa kopott ki a sorozatból, a harmadik etapra viszont az önünneplés leküzdhetetlen vágya vett erőt az immár befutott alkotókon, de még mindig maradt elég sziporka a szériában.

Trónok harca

A diszkréten kiégett Tyrion Lannister elmélkedéseit mi is eléggé bírjuk, a Khaleesit és az ő igencsak szemrevaló, hogy is mondjuk… ja, igen, sárkányait szívünkbe zártuk rég, a késleltetett beteljesülésnek pedig egyenesen rajongói vagyunk – de ez akkor is túlzás! Nem kell nagyon sokat hátrálnunk ahhoz, hogy a világ jelenleg legsikeresebb sorozata, ez a legjobb pillanataiban kétségtelenül akár Shakespeare ultra lightnak is nevezhető mesefolyam a világ legkegyetlenebb Gyűrűk ura-paródiájának mutassa magát, amiben a dögös csajok és a hószörnyek konkrétan a legelső epizód óta bandukolnak és bandukolnak, hogy a következő évadban tovább bandukolhassanak vidáman vagy épp haragosan. Most, a negyedik évad elején Daenerys még mindig a hadait gyűjti, a 7-8.-ban majd talán el is ér Westerosig, de lehet, hogy megunja a poroszkálást, és alapít egy kibucot inkább a sivatagban (a regénysorozat olvasói biztosan többet tudnak nálunk erről, de a Narancsszem, mondanunk sem kell talán, nem olvas, csak nézdegél, a spoilerezőket pedig súlyosan megveti). Aki pedig a megjegyezhetetlen nevű tökhülyék és a príma gonoszok fabuláját annak úgynevezett realizmusa miatt dicséri, az biztos eltakarja a szemét a sorozat megannyi szoftpornó betétjénél, amelyek kábé annyira bátrak és valóságosak, mint egy gondosan epilált pártértekezlet Semjén Zsolt édes álmában.