"Olvasói levelek"

Nagy szavak, szerény tettek Magyar Narancs, 2010. július 1. A kiskereskedelmi láncok erőfölényéről szóló cikkhez szeretnék néhány gondolattal hozzájárulni.

Először is tisztázni kell, hogy ez a probléma elsősorban a magyar tulajdonú élelmiszer-termelőket és feldolgozókat érinti, azaz a közkedvelt kkv-szektort, ráadásul azt a részét, amely kapcsolódik a magyar mezőgazdasághoz. Sokkal kisebb mértékben érinti (és a cikkíró nyilván nem is rájuk gondolt) a nemzetközi nagyvállalatokat, amelyek az erős márkáik révén ellensúlyozni tudják a láncok erőfölényét. Véleményem szerint adminisztratív eszközökkel vagy alternatív csatornák létrehozásával nem lehet érdemben és hosszú távon változtatni a helyzeten, van azonban két út, amin el lehetne indulni, és ezekben a kormányzati szerepvállalásnak is lenne helye. Az első ilyen út a termékfejlesztés. Az alacsonyan feldolgozott termékek, mint a tőkehús vagy a dobozos UHT-tej ugyanis óhatatlanul a legnagyobb árversenynek vannak kitéve, mivel a láncok ezen termékek árán keresztül akarják megjeleníteni olcsóságukat a fogyasztók felé. Ebben a szegmensben a termelők és a láncok is rövid távú haszonra akarnak szert tenni, ezért kis piaci változások eredményeként is vevőt vagy beszállítót váltanak. A termékfejlesztés alatt nem kell feltétlenül márkaépítést érteni (bár ez lenne a végcél, hiszen melyik kereskedő engedheti meg magának, hogy ne tartson Pick szalámit). Például egészen a közelmúltig nem lehetett magyar dobozos vajat kapni, csak dánt. A nem márkás vagy saját márkás feldolgozott termékek jó része Németországból és egyre inkább Lengyelországból származik. Támogatott beruházásokkal és a piaci ismeretek fejlesztésével ezen a piacon a magyar termelők nagyobb arányban tudnának részt venni, és a láncok nemzetközi jelenlétét kihasználva növelhetnék az exportjukat is. A másik út az említett rövid távú gondolkodás megtörése valamilyen módon. A láncok jelenleg nem találnak olyan partnereket, akik az alacsonyan feldolgozott termékeket hosszú távon és stabil minőségben biztosítani tudnák. Az ár természetesen mindig fontos marad, de egy bejáratott, bizalmi viszonyra épülő kapcsolatban a napi vagy heti ingadozásokból adódó "turbulenciákat" nem reagálnák túl a szereplők. Természetesen az EU-ban nincs mód arra, hogy az állam a beszállítói szerződések mögé álljon, de közvetítői szerepet vállalhatna. A magyar termelő/feldolgozó szektor jó része egyszerűen nem érti a piac és a láncok működését. A kormány elősegíthetné ezt a folyamatot, ha valamilyen szerven keresztül bizalmi viszonyt alakítana ki mindkét féllel, és ezen keresztül vállalható megállapodások születnének. Természetesen magam is tisztában vagyok vele, hogy a probléma rendkívül összetett, ezért is látják át nagyon kevesen. Megoldása azonban kritikusan fontos a magyar vidék gazdasága szempontjából, ezért szerintem megérdemelne egy terjedelmesebb oknyomozó cikksorozatot is.

Szimeiszter Sándor

Kösz, ennyi volt

Magyar Narancs, 2010. július 8.

Kedves MaNcs,

tőletek igazán nem szokatlanul józan és pártatlanságra törekvő cikk jelent meg a Kulturális Örökségvédelmi Szolgálat (KÖSZ) végnapjairól. Éppen emiatt tartom érdemesnek, hogy a Narancs olvasóinak figyelmét felhívjam néhány olyan tényre, amely Matkovich Ilona cikkében pontosításra szorul.

A Magyar Régész Szövetség vezetői valóban kifogásolták a KÖSZ létrejöttének körülményeit, azonban pártatlan érvelésüket meglehetősen gyengíti, hogy azt még soha nem tették kifogás tárgyává, ahogyan a KÖSZ létrejötte előtti tizenöt évben a nagy felületű feltárások feldolgozása a múzeumok többségében zajlott - illetve, hogy egyáltalán nem zajlott. Sok helyütt régen kiásott leletek hevernek zsákokban, mosatlanul, málló cédulákkal címkézve, már az azonosításuk is nehézzé vált. Csak egyetlen, fájó példa a sok közül: ismerek olyan, autópályás lelőhelyen kiásott hatezer éves (!), agyagból formált kürtöt, amely ma is szól! Tizenöt éve nem sikerült elérni, hogy az ásató vagy bárki, akit ezzel megbíz, akár egy háromsoros leírással egy fényképet adjon közre a világ egyik legrégebbi hangszeréről. Ma senki sem tud róla - remélem, még megvan egy raktár mélyén valahol.

Néhány tényt, adatot szeretnék ismertetni, ezután döntsön ki-ki saját belátása szerint, hogy (már ha ez egyáltalán szempont) jó-e a magyar kulturális örökségnek, hogy a feltárások egy helyett tizenkilenc megyei kézbe, tizenkilencféle módszerrel és költségvetéssel dolgozó vezetőséghez kerülnek (vissza).

A KÖSZ 2007-es megalakítása után először is minden megyei múzeumot megkeresett, együttműködési javaslattal. Akad olyan megye, ahol az együttműködés kiváló és zavartalan, a KÖSZ legtöbb feltárásán - különösen a regionális központok kiépülése óta - szinte kizárólag helyi, odavaló muzeológusok vezetik a feltárást, a cikk állításával ellentétben. Ahol nincs együttműködés, az éppen a helyi múzeum választott taktikája miatt hiúsult meg: e taktika szerint a KÖSZ megkeresésére nem is válaszoltak. A feltárásnak azonban indulnia kellett, mert az autópályának készülnie kellett...

A cikk egyik nyilatkozója szerint a múzeumokban a leletek muzeológiai-tudományos feldolgozására kell pénzt és időt fordítani. Ez helyeselhető. A valóság azonban az, hogy évtizedek óta kevés múzeumban folyik egyáltalán tudományos igényű régészeti munka, ahol mégis, az inkább egy-egy magányos és tehetséges kolléga elszántságán múlik, hiszen sem idő, sem forrás nem áll rendelkezésre a valódi kutatómunkára. Az egyik megye néhány hete árulkodó jelét adta annak, hogyan is képzelik a múzeumi vezetők a nagy felületű feltárások irányítását: a legelső lépéstől a legutolsóig, vagyis a tudományos feldolgozásig és közlésig egy üzleti vállalkozásnak óhajtotta kiszervezni mindazt a tevékenységet, amelyet egy régészeti feladatkörrel rendelkező múzeum egyáltalán végezhet. Mégiscsak baj van a szakmaisággal, az ugrásra készen álló ásató régészekkel és a múzeumi infrastruktúrával? A közbeszerzési kiírást ugyan súlyosan elmarasztalta a Közbeszerzési Döntőbizottság, a választott kiszervező módszer azonban világos: a feltáró és tudományos munka helyett inkább a nagyberuházásokból származó pénzt szeretnék visszakapni.

A KÖSZ mára 3 millió négyzetméterre szerződött, és legalább hatvan feltárást végez egy időben szerte az országban. Ami a feldolgozást illeti, a cikk egy másik nyilatkozójának állításával szemben működésének kurta három éve alatt szakemberei a hazai és nemzetközi konferenciák állandó előadóivá váltak, több könyvet, tudományos igényű és az érdeklődő nagyközönség számára írt összefoglalót jelentetett meg, mint amennyi több megyei múzeum összes feltárásáról valaha is napvilágot látott, számos további kötete pedig nyomdában van - ezek sorsa most bizonytalanná vált. De emellett szólni kell a KÖSZ-ben a 21. századi igények szerint kiépített természettudományos laboratóriumokról, műhelyekről is, ahol például a kerámialeletek nyersanyagából vagy az állatcsontokból egyebek között az egykori környezetre, étrendre vagy távolsági kapcsolatokra következtetnek. Végezetül pedig a KÖSZ több jelenleg futó nemzetközi tudományos kutatóprogram résztvevője, nélküle még a régészet számára soha nem látott esély, a Stratégiai Kutatási Infrastruktúra (közkeletű nevén NEKIFUT) projekt minősítő eljárásából is kimaradunk, hiszen a KÖSZ hangolta össze a hazai egyetemek, a Nemzeti Múzeum és az MTA kutatóintézetének jelentkezését, programját.

Lehetséges, hogy jobban járt volna a föld mélyén rejtőző egész kulturális örökségünk, ha a nagyberuházások miatt nem kerül enynyi pénz a régészetbe. Akkor nem állna a szakma válaszút előtt, hogy kinek mi a fontos: a régészet, vagy a pénz.

Üdvözlettel:

Bánffy Eszter

régész