Az idillikus édes hármasnak a fehér tigrisük vetett véget

Betolnak egy hatalmas ketrecet, a hatalmas ketrecben egy hatalmas fehér bengáli tigris, a ketrecajtó kinyílik és egy sztreccsnadrágot és flitteres felsőt viselő férfi pórázon körbevezeti a tigrist a színpadon. A kép úszik a régi videófelvételek jellegzetes acélkék színvilágában, a hangsávon zongora klimpírozik, egy affektáló, rekedtes hang arról beszél, hogy az egész olyan volt, mint egy álom, és álomként is akar emlékezni rá, mert másképpen az is eszébe jutna, hogyan végződött ez az egész. A fehér bengáli tigrist Jupiternek hívják, a színpadon álló férfit Ron Holidaynek: néhány hónap múlva Jupiter átharapja a Cat Dancers nevű társulathoz tartozó Chuck Lizza torkát, majd hetekkel később Ron Holiday feleségével, Joy Holidayjel is végez. A felvételen a tigris bundája olyan erősen fehérlik, hogy szinte kiégeti a képet.

Ezzel a jelenettel indul Harris Fishman Cat Dancers című 2008-as dokumentumfilmje, amely a tragikus sorsú, háromfős táncostársulat történetét dolgozza fel az egyetlen túlélő, Ron Holiday visszaemlékezései alapján. Fishman hét évig dolgozott filmen, ennyi időbe tellett, míg sikerült a gyászmunkától elgyötört Holiday bizalmába férkőznie, és elérnie, hogy a férfi megnyíljon előtte. Átrágta magát százhatvan órányi archív felvételen, melyeknek roncsolt, karcos, de mégis vibráló színvilága az első perctől az utolsóig meghatározza a Cat Dancers stílusát. Hogy a nyolcvanas évekbeli extravagancia minden külsőségét magán hordozó show-műsorok megfakult felvételeiről

az emlékezet működésére vagy a szórakoztatóipari teljesítményék avulására és lesüllyedésére asszociálunk, az már nézői hozzáállás dolga.

Ron Holiday tizenegy évesen ismerkedett meg állandó táncpartnerével és későbbi élettársával, Joy Holidayjel. A lány komolyan fontolgatta, hogy apácának áll, de amikor még egy nővér is arra biztatta, hogy táncoljon inkább, Ronnal közösen belevágott a táncoskarrierbe. Az ötvenes években a duó sikert sikerre halmozott, ismertté váltak nemzetközi szinten is, és amikor fenyegetni kezdte őket a show-biznisz örök mumusa, a kiöregedés, a színész William Holden tanácsára stílust váltottak: Holden egy leopárdkölykök ajándékozott nekik, és amikor a Holiday páros elkezdett további nagymacskákat fölvenni a műsorába, megszületett a kétszemélyes cirkuszt a táncművészettel keresztező Cat Dancers.

A következő évtizedekben a Cat Dancers egyre nagyobb sikereket ért el: a duó Floridában létrehozott egy ranchot nagymacskáknak, és a vállalkozás akkorára nőtt, hogy kénytelen voltak bevonni egy harmadik embert, bizonyos Chuck Lizzát. A Holidayeknél évtizedekkel fiatalabb és tapasztalatlanabb Lizza felvétele a Cat Dancersbe nem tisztán szakmai döntés volt, a házaspár mindkét tagja vonzónak tartotta a férfit, és hamarosan közös megegyezésen alapuló szerelmi háromszög alakult ki köztük. „Én láttam meg hamarabb” – idézi fel Holiday a Lizzára vonatkozó beszélgetésüket a feleségével. „De nekem volt meg hamarabb”, vágta rá a másik.

Ron visszaemlékezései alapján az édes hármas mentes volt a feszültségektől vagy a féltékenységtől, igaz, a másik két résztvevő nézőpontját már nem ismerhetjük meg, mert mindketten meghaltak.

A tizennégy éven át tartó nonkonformista idillnek a Jupiter nevű tigris vetett véget. Ron ragaszkodott hozzá, hogy megvegyék az állatot, bár a felesége ellenkezett. Arra hivatkozott, hogy a fehér tigrisek beltenyészet eredményei, ezért az átlagosnál veszélyesebbek – nem mintha az „átlagos” tigris veszélytelen lenne. Ron végül a maga oldalára állította Chuckot is, és ezzel magukhoz vették Jupitert.

1998-ban, amikor átalakítási munkálatok miatt a ranch állatai különösen nyugtalanok voltak, Chuck megbotlott a tigris közelében, és a nagymacska reflexből átharapta a torkát. A tragédia ellenére az állatot nem különítették vagy altatták el: öt héttel később a gyász miatt súlyos depresszióban szenvedő Joy Holiday önként közelítette meg a tigrist, amely azonnal végzett vele.

Órákba tellett, amíg a helyszínre érkező hatóságok hozzáfértek a holttestéhez. Jupitert végül kilőtték.

Harris Fishman filmje egyszerre portré egy idős, tragikus múltú, excentrikus művészről, aki élettársaival olyannyira ragaszkodott a színpadon kívül is rendhagyó élethez, hogy abba végül ketten belehaltak. Emellett egy évtizedeken át tartó gyászmunka dokumentuma – „ezen soha nem lesz túl az ember, csak birkózhat vele”, mondja Ron –, és mivel Fishman egyszerűen csak hagyja mesélni a Cat Dancers utolsó életben maradt tagját, egyértelmű tanulság sincs.

Nem is igazán az az érdekes kérdés, hol követték el a Holidayek a végzetes hibát: amikor hagyták, hogy egy életveszélyes szakmában összemosódjon a munka és a magánélet, vagy amikor nagymacskákkal vették körbe magukat.

Hanem az, hogy mit jelenthettek számukra ezek az állatok.

Az nyilvánvaló, hogy jóval többet színpadi kelléknél. A régi családi videókból kiderül, hogy a hűtőszekrényben kotorászó tigris meg a Joy lábán csimpaszkodó leopárd egyszerre volt egzotikus házi kedvenc és afféle gyerekpótlék, akit/amit a Cat Dancers tagjai jóval közelebb engedtek magukhoz, mint az a hétköznapi állatidomároknál szokás.

De eszünkbe juthat mindaz, amit hagyományosan a nagymacskák szimbolizálnak a legtöbb kultúrában: fenyegető voltukon túl fenségesek, gyönyörűek, potensek – lásd a tigrispéniszből készített afrodiziákumokat – és radikálisan öntörvényűek. Épp, mint a Holiday-társulat.

A Cat Dancers elkészítése idején hetvenéves Ron Holiday balettoktatóként és idomár-tanácsadóként dolgozott. A társulathoz tartozó utolsó két nagymacskát hónapokkal később altatták el, amikor az állatmenhellyé alakított ranchet végleg felszámolták.