Amikor a kétezres években vidéki egyetemistaként felkerültem Pestre, a legnagyobb kulturális sokkot a metró okozta. Az hamar átjött, hogy itt van ehető kínai kaja és olcsó írható DVD, ám ahhoz, hogy a lelkes egyetemista hozzájusson ezekhez a javakhoz, vagy napi több kilométert kellett gyalogolni, vagy fel kellett szállni a metróra. A metró pedig maga volt a pokol, habár akkoriban még nem is gyulladt ki olyan gyakran: alá kellett merülni a tömegbe és a sötétségbe. Az állomásnevek nem mondtak semmit, ha nem olvastam végig a teljes menetrendet, azt se tudtam, jó irányba megyek-e. Feszült figyelemmel pislogtam a vaksötétbe, vajon ott vagyunk-e már, olykor sikerült eggyel hamarabb vagy eggyel később leszállni.
Metróval utazni olyan volt, mint a tömegközlekedési orosz rulett: néha bejött, néha nem.
A föld alatti utazástól való szorongásomat kevés dolog enyhítette jobban, mint a metróban játszódó rémtörténetek. Az ember feltelepítette a Blood 2 című lövöldözős játékot, aminek az első pályáján a vagonokat megszálló szektásokat meg zombikat kell hentelni, esetleg megtekintette az Éjféli etetés című horrort a földalattin gyilkolászó Vinnie Jonesszal, elolvasta James Herbert Patkányok című hírhedten belezős regényét, benne egy fejezetnyi rágcsálóattakkal a londoni alagutakban, és máris megkönnyebbült, hogy lehetne rosszabb.
Akár fel is falhatnának elevenen, felkoncolhatna egy pszichopata, eláraszthatná az alagutat a Duna, kigyulladhatna az egész kóceráj, eljöhetne értem az ördögi fakocka. Ezekhez a lehetőségekhez képest semmiség, hogy már megint rossz irányba utazom.
John Skipp és Craig Spector The Light at the End című horrorját már az M3-as metrópótló autóbuszon kezdtem olvasni, nehogy a környezet és a tartalom egybecsúszása túlzottan megviselje az idegeimet. A könyv, amely egyszerre mementója a nyolcvanas évek lepusztult New Yorkjának és a goth szubkultúra fénykorának, egy metrón rendezett kiadós mészárszékkel indít: egy ősvámpír kibelez egy tucat utast, aztán visszautazik Európába, hogy további éjszakáit francia pincérlányok molesztálásával töltse. Ám a hullahegyek mellett hátrahagyott egy másik ajándékot is a tanácstalan jenkiknek: vámpirizált egy velejéig romlott graffitis srácot, a lányos anyukák és a konzervatív képzőművészek rémálmát. Az ifjú titán pedig rögvest próbálgatni kezdi újonnan szerzett hatalmát, szív, harap, csábít, patkánnyá változik, horrormoziba jár és világuralmi terveket szövöget. Így éldegél ő a metróban.
| ||
A The Light at the Endet az első splatterpunk regénynek tartják. A nálunk leginkább Clive Barkerrel (Vérkönyvek, Pokolkeltő) összekapcsolt műfaj a trancsírozós horrorfilmek irodalmi megfelelője, és a maga korában extrémnek számító belezésnél ma már jóval izgalmasabb belőle a cyberpunk mozgalomra utaló (William Gibson, Bruce Sterling, Neurománc és Szárnyas fejvadász) „punk” szócska. Szemben a középosztály felé húzó fősodorbeli horrorral – mint Stephen King –, a splatterpunkot a periféria érdekelte: punkok, queerek, gothok, deklasszálódott értelmiségiek és művészek a csótányjárta bérlakásaikban, ahogy félőrülten űzik a szex és az erőszak csábító praktikáit.
A „nincs tabu” és a szubkulturális elkötelezettség lázító elegyét ugyan hamar kiárusította a könyvpiac, és a kilencvenes évek elejére az angolszász horrort elöntötte a fantáziátlan darálás, de a splatterpunk szabadossága befutott szerzőket is megihletett – lásd Bret Easton Ellis Amerikai Psychója vagy Chuck Palahniuk novelláit –, és a törzsgárda is előállt időt álló ötletekkel. Ilyen például a The Light at the End alapkoncepciója, miszerint az elnyomottak egymás iránti szolidaritásának jegyében egy maroknyi goth, egy csapat biciklis futár és egy hajléktalan holokauszt-túlélő együtt indulnak vámpírra vadászni a New York-i metróba.
A The Light at the End kaján emberundora és provokatívnak szánt túlzásai miatt elég zavaros könyv: mindenkinek odacsap, akit elér, éppúgy megkapják a magukét a kihúzott szemű gothok, a moziban pofázó filmrajongók, és Európáról is az derül ki belőle, hogy az öreg kontinenst leginkább nácik, vámpírok és pincérlányok lakják.
De a forradalmi lendület még ma is érezhető benne.
Míg a cyberpunk alapkönyve, a Neurománc arról is szólt, hogy a különböző perifériára szorult rétegek hogyan sajátítják ki és fordítják a maguk hasznára a technológia vívmányait, a The Light at the Endben ennek az aktualizált osztályharcnak a helyszíne a városi tér, azon belül is a metró. Az „underground” itt nem valamiféle purgatórium, ahonnét szabadulni kell, mint az Antal Nimród-féle Kontrollban, hanem olyan köztér, amit vissza kell foglalni a vámpír vandáloktól, a töketlen és tehetetlen városvezetéstől meg az általános lepusztultságtól.
| ||
Ennek ugyan egyik módja az a regényben, hogy megszentelik az aluljárókat, de hát nem várhatjuk a szerzőktől, hogy a gyakorlati kérdésekre is használható válaszokat adjanak. Bár lehet, hogy én sem szorongtam volna annyira első föld alatti kalandjaim során, ha van nálam egy zsebben tartható, rozsdamentes szenteltvízhintő.
