Erőltetett helyőrség: kultúrharc templombajárósban, állami milliárdokból

A KMTG úgy működik, ahogyan egy autoriter rendszerben a rendszerhű művészeti képződmények szoktak: közösség és hátország nélkül, az állami dotáció wellness-szolgáltatásai tartják össze csupán a hamis forradalmi ideológia égisze alatt gyülekező, saját teljesítményük ilyen-olyan elismerésével elégedetlen alkotókat.

Az a helyzet, hogy a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft.-ről (KMTG) vagy nagyon sokat, vagy nagyon keveset lehet beszélni. Eddig mintha inkább nagyon keveset beszéltünk volna, igaz, sokszor. Azt ismételgettük a műintézménybe ömlő irdatlan mennyiségű adófizetői forint láttán, mint megannyi kis Török László: „ilyen nincs, és mégis van”. Nem tértünk magunkhoz, és miközben azt motyogtuk, hogy ez így mindenestől igazságtalan és mélyen demokráciaellenes, a többi éhkoppon tartott szervezet sovány büdzséjét lobogtattuk jobb híján. Ha arra gondolunk, hogy milyen kevés igazán ismert és elismert szerző csatlakozott a KMTG-hez, és hogy mindeközben a hagyományos, vagy mondjuk úgy, legitim fiatal irodalmi szervezetek közelebb léptek egymáshoz, alulról szerveződve pedig létrejött a Független Mentorhálózat, nem mondhatjuk, hogy ez a motyogás ne lett volna célszerű. Ha viszont azt nézzük, hogy a KMTG továbbra is úgy hasít az állami pénzek hullámain, mint egy óceánjáró, a tiltakozók nem lehetnek derűlátóbbak, mint egy éve.

A tiltakozás különféle formái mellett ugyanakkor mintha kevesebb figyelem hárult volna magának a jelenségnek az értelmezésére, amit persze elősegített volna, ha valódi vita alakul ki az állam írópalánta-üzeméről, de minthogy annak (lényegében egyszemélyes) vezetősége egy kurta vitaestet leszámítva nem válaszolt kérdésekre (és tulajdonképpen a vitaesten sem, ha már itt tartunk), erre kevés alkalom nyílt.

Ez a blog célja szerint irodalmi jelenségeken szeretne az olvasóival együtt elgondolkodni, vagy ha más nem megy, rájuk csodálkozni,

így a maga keretei között valami hasonlóra szeretne kísérletet tenni a KMTG kapcsán. Hála istennek, ehhez immár segédanyagunk is van: november végén megjelent az Előretolt Helyőrség Íróakadémia lapja, a fantasztikus változatosság kedvéért Előretolt Helyőrség címmel, állítólag csillagászati, 260 000-es példányszámban. Hogy még frissebb inspirációnk is legyen, a kormány az eddigi, nagyjából nyolcszázmillió forint után újabb pénzt, 1,4 milliárd forintot ítélt meg a projektnek a december 27-i Magyar Közlöny szerint. A szilveszter utáni szédelgésből pedig a Magyar Idők kiáltványértékű Orbán János Dénes-cikke riasztott fel január 2-án, hírt adva arról, hogy 25 könyvvel elindítja kiadói tevékenységét a KMTG.

A félmilliós példányszámú lap:

A félmilliós példányszámú lap: „A nő a legfontosabb témám”

 

Mindegyikről külön-külön lehetne beszélni, de most elsősorban az ideológiai tömőanyag, kóc, vatta érdekel, amivel az íróakadémia bábteste ki van tömve.

Azt már korábban is olvashattuk, az egyébként beszerezhetetlen fantomkönyvként leledző Enumeráció-antológia előszavában, hogy a KMTG ideológiai programja a közérthető, népszerű irodalom reneszánszát kívánná elhozni, ám azt talán csak most, a napilapmellékletként megjelenő Előretolt Helyőrség első számában érhetjük igazán tetten, hogy e mögött milyen társadalmi gondolat és milyen művészi hitvallás húzódik meg. Hogy ezekkel a nagy szavakkal mintegy máris hozzáigazodjunk az akadémia szószólóinak stílusához.

Ráadásul nemcsak az Enumeráció beszerezhetetlen (ígértek belőle ingyenpéldányokat a fanyalgóknak, de azok sosem érkeztek meg), de a nyomtatott Helyőrség (hadd említsem az egyszerűség kedvéért mostantól így) is. Ahhoz, hogy hozzájussunk, olyan vidéken kéne élnünk, ahol Mészáros Lőrinc teríti a napilapokat, budapestiként (ami egyenlő lehet a szerkesztők által megvetett „körúton belüliséggel”) erre esélyünk sincs.

Mindenesetre az első számban (amit beszkennelve kaptunk kézhez egy kedves vidéki olvasótól) a főszerkesztő szívhez szóló jegyzetben vázolja fel irányelveit. „Élni akarjuk az irodalmat” – foglalja össze Erős várunk című szövege tételmondatában a KMTG-programot Demeter Szilárd. De mire gondol vajon? Sajnos azt kell látnunk, hogy elsősorban a saját gyerekkorára. Hosszan mesél a Ceaușescu-diktatúrában töltött korai éveiről, hogy nem volt áram, nem ment a tévé, vagy ha ment is, szar volt a műsor, a mozi sokba került, ráadásul románul futottak a filmek, és szerencsére (!) még „nem ette meg az időt” a számítógép. Volt viszont éneklés a sötétben, olvasás gyertyafénynél, és hasonló csuda dolgok. Sőt, kissé az ötvenes évek stílusába csúszva olyat is mond érezhető meghatottsággal, hogy „a szomszéd városból odavetődött zenetanár hangszert adott a parasztgyerek kezébe”, vagy ha ez nem lenne elég: „olykor költő érkezett városunkba, a kultúrotthonban még a csillárról is lógtak […] ezekre az alkalmakra mindenki a legszebb ruháját vette fel, neve is volt: templombajárós”.

Most viszont mi van, állítja a többmilliárdos íróiskola vezetője 260 000 példányos lapjában: „Állandó a zaj, véleményvezérek és divatdiktátorok mondják meg, hogy miről lehet beszélni és hogyan, miről kell hallgatni, és ehhez mit vegyünk fel. (Az a fránya öltözködés mindig!)

Ha valaki magánemberként nosztalgiázik egy diktatúrában eltöltött gyermekkor után, ám tegye, szíve joga, ha azonban ebből akar álságos esztétikai ideológiát keleszteni, az már elég nagy baj.

Ráadásul Demeter egy szót nem szól az irodalom írás részéről, helyette egy kiszolgáltatott befogadói attitűdöt misztifikál. „Mellékletünk kísérlet arra, hogy visszatérjünk saját kultúránk talajára. Ez az igény hozta létre az Előretolt Helyőrség Íróakadémiát. Élni akarjuk az irodalmat.” Tehát a saját kultúra talaja az a hierarchikus struktúra, ahol a szabad és felszabadult tájékozódás esélye helyett az asztal sarkáról leeső morzsákért kéne végtelen hálát érezni. Gyertyafénynél. Templombajárósban.

Ezzel ellentétben a kortárs irodalom ma sokszínű, sokféle esztétika és ideológia mentén szerveződik, olykor, ha tetszik, szekértáborokba is, de ez nem érdekli Demetert. Hiszen nem is irodalomról akar beszélni, mint ahogy az egész KMTG nem irodalmi szervezet a szó szoros értelmében, hanem egy állami dotációjú közérzeti kísérlet. A rossz kulturális közérzet kísérlete.

A Helyőrség nyitószáma érdekes módon a főszerkesztőé mellett egy másik programadó írást is hoz, a KMTG-vezér Orbán János Dénesét. Mintha a centralizált játéktér miatt kéne ez is: nem elég a főszerkesztő, szükség van a fő-főszerkesztőre is. Persze Demeter már sokat idézett origós interjújában is utalt a saját szerepére: nem azért ő a főszerkesztő, mert ő erre a legalkalmasabb (magát eleve műkedvelő outsidernek állítja be, valószínűleg az is), hanem mert ő bírja a legjobban a kritikát. Hát, oké. Orbán tehát mintegy Demeter szavait megerősítve-kiegészítve maga is elmondja, mi hívta életre az akadémiát és a lapot: „A rendszerváltást követően a magyar irodalmi élet elindult az elitizálódás, a belterjessé válás útján, és a fővárosi vagy nagyvárosi irodalmi körök egyre elérhetetlenebbé váltak a Nagykörúton kívül élők és a határon túliak számára. A Nagykörúton kívül és a határon túl rossz volt, a fővárosban és a nagyvárosokban jó. Említsük meg, hogy az Előretolt Helyőrség eredeti, írócsoport formájában a rendszerváltás után, a határon túlról lett sikeres a Nagykörúton belül is, ha sikernek vesszük számos szerzőjük budapesti könyvmegjelenését, a róluk szóló cikkeket, OJD József Attila-díját és a többi járulékos eseményt. Nem hiszem, hogy van olyan közeg, amiben éppen ő hitelesen tudná eljátszani a rendszerváltás után kiebrudalt szerző amúgy is meglehetősen suta szerepét. Ami persze nem akadálya annak, hogy mégis ezzel próbálkozzon.

false

A napokban megjelent, feljebb idézett cikkében (Visszakérjük az irodalmunkat!) azt írja Orbán: „irodalom az, amit olvasnak, nem pedig az, amiről a szakemberek azt állítják, hogy irodalom”, továbbá: „a szépírók károsították meg az irodalmat azáltal, hogy tűrték a szakmai elitizmus eluralkodását, azt, hogy az irodalom a bölcsészlaboratóriumok kísérleti anyagává váljon, hogy a hatalmi pozícióba került szakemberek döntsék el – nem pedig az olvasók –, hogy mi az értékes és kiadandó irodalom”.

A KMTG ajánlata az lenne egyfelől, hogy élményszinten visszavezet minket, olvasókat (az író is olvasó, engedjük meg) a primer irodalmi élmény paradicsomába (templombajárósban), miközben az elitista szakbarbárok helyett ő vezet arra rá, amit nekem zsigerileg szeretnem kéne. Valójában nem tesz (szeretne tenni) mást, mint hogy az általa idegenkedve figyelt szubkultúrát egy másikkal helyettesíti be (bölcsészlaboratóriumok helyett írópalánta-képző), az egyik belterjet (Nagykörúton belül) egy másikkal (azon kívül, mínusz nagyvárosok plusz határon túl) igyekszik lecserélni, a piaci működés helyére pedig az állami dotációt helyezi. Ez az utóbbi mindenféle szempontból problémás: egyfelől azt mondja Orbán, hogy a kapitalizmus velejárója az irodalmi minőség devalválódása, ugyanakkor a siker egyetlen fokmérőjének az olvasói érdeklődést, az eladott példányszámot teszi meg. Azt állítja: „nem is olyan régen akár félszázezer példányban is elkeltek költőfejedelmek verseskönyvei”, amihez képest „már ott tartunk, hogy aki az ezret meghaladja, az már költőfejedelemnek számít”. Szándékosan nem hozza szóba a kortárs magyar irodalomnak azt a szeletét, ami a kritikai siker mellett jelentős példányszámokat is termel, helyette úgy tesz, mintha a könyvpiac nem is létezne Magyarországon, és a szépirodalmi siker fogalmát neki kéne (újra) feltalálnia.

A valóság azonban az, hogy Orbán János Dénes is nyilván tisztában van a magyar piac viszonyaival, hiszen szerzőként maga is jelen van benne, ahogy a KMTG többi oktatója is. Sikerszerző, akinek a neve azonnal garantálná a legalább ezer eladott példányt (ha már Orbán szerint ez kell a dicsőséghez), valóban nincs az akadémia vezetői vagy mentorai között (egyedül Ugron Zsolna volt ilyen, de ő már kilépett). A piaci siker önmagában természetesen nem mond semmit egy-egy mű jelentőségéről vagy minőségéről, megfontoltan nem is lehetne így hivatkozni rá, éppen emiatt végtelenül fals és cinikus érvelés ez a KMTG ideológusai részéről, kétmilliárdos büdzsén túl, úgy, hogy önmaguk erre egyébként képtelenek.

Miből áll össze az a jelenséggóc, amit Előretolt Helyőrségnek, akadémiának, lapnak hívunk?

Álságos nosztalgiázásból („templombajárós”), üres forradalmi frázisokból („ha kell, harcolunk is”), konzervatív, hierarchikus irodalomfelfogásból (oktatók és palánták, normaállítók és normakövetők), egy klasszikus kapitalista programból (eladott példányszámok), társadalmi frusztrációkból (Nagykörúton kívül-belül), és mindehhez rendelt aktuálpolitikai frázisokból (politikai korrektségellenesség, genderellenesség, antiintellektualizmus). Se értékelhető esztétikai program, se komplex irodalomkép nem jelenik meg a KMTG retorikájában. Összességében úgy működik, ahogyan bármilyen autoriter rendszerben a rendszerhű művészeti képződmények szoktak: valódi közösség és hátország nélkül, az állami dotáció wellness-szolgáltatásai tartják össze csupán a hamis forradalmi ideológia égisze alatt gyülekező, saját teljesítményük ilyen-olyan elismerésével elégedetlen alkotókat. A KMTG szükségszerű összeomlása, bármikor is következzen el, éppen olyan szürreális és keserű lesz, mint amilyen jelen pillanatban a működése.

Update: A cikk egy korábbi változata az elhíresült mondatot - "ilyen nincs, és mégis van" - Vitray Tamáshoz közötte, holott azt Török László mondta.

_____

A Pislogó szobrok a Narancs új blogja. Szerzője, felelőse Krusovszky Dénes költő, kritikus. Irodalomról lesz benne szó, a régi irodalomról és az újról, arról, amire alig emlékszünk és arról, amit jobb lenne elfelejteni már, az olvasás öröméről és bánatáról, rossz irodalomról és jóról, és hogy az egyik miért olyan, a másik meg ilyen, vagy fordítva.

Figyelmébe ajánljuk

Hol az ember?

A megfilmesíthetetlen könyvek megfilmesítésének korát éljük – ezek pedig nagyrészt sci-fik. Herbert Ross Dűnéjének sokszor nekifutottak, mire Denis Villeneuve szerzői húrokat pengető két blockbustere végre a tömegek igényeit is képes volt kielégíteni; Isaac Asimov Alapítványából az Apple készített immár második évadát taposó, csillogó űroperát – a Netflix pedig az elmúlt évek egyik legnagyobb sikerű, kultikus hard sci-fijébe, Liu Ce-hszin kínai író Hugo-díjas A háromtest-triló­giá­jába vágott bele.

Nem viccelnek

  • - minek -

Poptörténeti szempontból is kerek jubileumokkal teli lesz ez az év is – novemberben lesz negyven éve, hogy megjelent a The Jesus and Mary Chain első kislemeze, a melódiát irgalmatlan sípolásba és nyavalyatörős ritmusba rejtő Upside Down.

Elszáll a madárnő

„Én nem tudok, és nem is szeretek a képeimről beszélni. Amit el tudok mondani, azt csak színnel tudom elmondani. Képeimbe belefestettem az életem tragédiáit és örömeit. Ez volt az életem” – halljuk a művész vallomását a kiállítás első termében, a falra vetített 1977-es rövidfilm részleteként.

Aktivizmus színészekkel

  • Erdei Krisztina

Csoszó Gabriella aktivista fotós, töretlen kitartással vesz részt az ellenzéki tüntetéseken és osztja meg képeit azokkal, akik szeretnének mást is látni, mint amit a NER kínál.

Házasok hátrányban

  • Kiss Annamária

Középkorú házaspár egy protokollparti után vendégül lát egy fiatal párt egyetemi lakosztályuk teraszán, hajnali kettőkor. Az elején mit sem sejtenek arról, hogy ez lesz valamennyiük életének talán leghosszabb éjszakája.

Koponyalabirintus

Az alighanem legelismertebb, világirodalmi rangú kortárs román író, Mircea Cărtărescu 2015-ös nagyregénye rendkívüli, monstruózus mű. Kiszámíthatatlan, szabálytalan, megterhelő. Pedig látszatra nagyon is egyszerű, már-már banális helyzetből indul.

Messziről jött zeneszerző

A Tigris és sárkány és a Hős filmzeneszerzője hat éve már járt is nálunk, mégis bemutatásra szorul a magyar koncertlátogatók előtt. A hatvanhat éves, kínai származású komponistáról hídemberként szokás beszélgetni, aki a hagyományos kínai klasszikus zenét tömegekhez vitte el a nyugati világban.

Az ajánlat

Napi rendszeres fellépéseinek sorában Magyar Péter a múlt pénteken a Klubrádióban járt, ahol Bolgár György műsorában mindenféle kijelentéseket tett Ukrajnáról, illetve az ukrajnai háborúról.

A hegyi ember

Amikor 2018 februárjában Márki-Zay Péter az addig bevehetetlennek hitt Hódmezővásárhelyen, az akkoriban igen befolyásos Lázár János városában az időközi polgármester-választáson magabiztosan legyőzte fideszes ellenfelét, reálisnak tűnt, hogy mindez megismételhető „nagyban” is a tavaszi országgyűlési választásokon.

„Pályáznék, csak nem tudom, kivel”

Miért meghatározó egy társadalom számára a migrációról szóló vita? Hogyan változott a meg Berlin multikulturális közege? Saját történetei megírásáról és megrendezéseiről beszélgettünk, budapesti, román és berlini színházi előadásokról, de filmtervei is szóba kerültek. Kivel lehet itt azokra pályázni?