Halpern László-Madarász Aladár

A félrekezelt válság, avagy ki a bűnbak?

A makroökonómia színe és visszája
szerző
Halpern László - Madarász Alad
publikálva
2013/21. (05. 23.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

2009-ben, a nagy gazdasági visszaesés közepén jelent meg két kiváló közgazdász, Carmen Reinhart és Kenneth Rogoff könyve (This Time is Different), amely összefoglaló empirikus elemzést adott a pénzügyi válságok történetéről, "nyolc évszázad pénzügyi ostobaságáról". A kvantitatív pénzügytörténet kiemelkedő teljesítményeként méltatott írás ("ez az egyetlen könyv többet ér ezer modellnél" - írta róla a celebtörténész Niall Ferguson) üzenete szerint "ez már megtörtént velünk", vagyis a pénzügyi válságokban ugyanazok a rövidlátó és téves döntések ismétlődnek, miközben a szereplők azt hiszik, hogy az aktuális fellendülés örökké fog tartani, a múlt hibái többé nem fordulhatnak elő: "Más időket élünk."

Híres példa erre az a jóslat, amely 1929. október 15-én hangzott el, és másnap megjelent a New York Timesban. A XX. század első felének legjelentősebb amerikai közgazdásza, Irving Fisher, a Yale professzora, akinek számos elmélete ma is kötelező tananyag minden valamirevaló egyetemen, kijelentette, hogy a részvényárak magas szintje tartósan fenn fog maradni, sőt néhány hónapon belül tovább fog emelkedni. Két héttel később, az egymást követő "fekete napok" során az árak összeomlottak, s 1932-re a részvények korábbi értékük 89 százalékát elvesztették - a tönkrement sok-sok amerikai között ott volt a milliomos Fisher is.

Reinhart és Rogoff (a továbbiakban RR) könyve viszonylag szűken bánik az elméleti elemzéssel, de egy alaptételt világosan leszögez: ha van valami közös a válságokban, az "a túlzott adósság felhalmozása", akár a kormányok, a bankok vagy a háztartások esnek ebbe a hibába, amikor a fellendülés, a hitelbuborék idején alábecsülik az adóssággal járó rendszerkockázatot.

A végzetes 90 százalék

Mi a teendő, ha a válság már bekövetkezett, hogyan lehet minél gyorsabban kikerülni belőle, és milyen következményekkel kell számolni - 2008 után ezek égetően fontos kérdések lettek, s a közgazdászok véleménye szokás szerint megoszlott. Adósságcsökkentés és megszorítás kell-e, vagy ösztönzés adósságnöveléssel (a szleng ezt úgy nevezi: helikopterről szórni a pénzt)? RR 2010-ben egy újabb tanulmányban (Growth in a Time of Debt - Növekedés adósság idején) vizsgálták, milyen összefüggés áll fenn az államadósság mértéke és a gazdasági növekedés között. Álláspontjuk nyomatékosan esett latba a vitában, hiszen következtetéseiket nem a hagyományos "történetmesélésre" vagy Keynes- és Hayek-idézetekre alapozták, hanem nagy adatbázisra építve, több mint negyven ország kétszáz éves idősorainak ökonometriai elemzéséből vonták le. Az eredmény: ha az adósság aránya eléri a GDP 90 százalékát, ez erőteljes fékező hatást gyakorol a növekedésre, ami egyaránt érvényes a fejlett és a fejlődő országokra, a II. világháború utáni évtizedekre és a XIX. századból ismert történeti példákra. Csak a II. világháború utáni példákat idézve: a GDP növekedése évi 3-4 százalék között volt, amíg az adósság a küszöbérték alatt maradt, de a 90 százalékos határ átlépése után -0,1 lett (és ők nem ismerték "a negatív növekedés is növekedés" magyar aranyigazságát).

A politikusok mantrája: béklyó és reménytelenség

Noha a két harvardi professzor nem állt be azok sorába, akik a felgyorsuló infláció veszélyére hivatkozva támadták az Obama-kormány által bevezetett költségvetési ösztönző csomagot, az állami kiadások és az adósság növelését, de a 90 százalékos határ megállapítása súlyosan megkérdőjelezte e politika értelmét - miközben az USA bruttó államadóssága 2010 elején átlépte ezt a határt. Ezért visszhangozta érveiket a republikánusok első számú költségvetési szakértője, a 2012-es alelnökjelölt Paul Ryan, az Európai Bizottság pénzügyi biztosa, Olli Rehn, és a bármilyen színváltozásra képes magyar miniszterelnök, Orbán Viktor - három úgymond konzervatív politikus. Ebben a sorrendben idézve őket: "A kérdést tanulmányozó közgazdászok szerint a 90 százalék fölötti adósság béklyót vet a növekedésre, és növeli az adósság okozta gazdasági válság kockázatát." (Ryan, 2011) "Az adósság szintje, amely a válság előtt 60 százalék volt az EU-ban, mostanra 90 százalékra nőtt... komoly tudományos kutatások alapján ez negatív hatással van a gazdaság dinamizmusára, ami sok évig alacsony növekedést jelent... ezért van továbbra is szükség fiskális konszolidációra Európában." (Rehn, 2013) "(E)z az én iránytűm, amivel én dolgozom, hogyha az államadósság 90 százalék fölé megy, az a reménytelen kategóriában van... nekünk meg kell akadályoznunk, hogy egy olyan európai válságkezelésnek legyünk a részesei, amelynek következtében az államadósságunk ismét növekedésnek indul." (Orbán, 2012)

A tanulmányt szerzői először a nagy tekintélyű NBER kutatóközpont és hálózat elektronikus kiadványai között jelentették meg, előadásként elhangzott az amerikai közgazdászok éves konferenciáján, és ennek nyomán az egyik legfontosabb közgazdasági folyóiratban, az American Economic Review 2010-es májusi számában is publikálták. Ezt azért kell említeni, mert az a szokás, hogy a folyóirat májusi kötete az éves konferencia előadásaiból adja közre azokat, amelyeket az AEA (American Economic Association) soros elnöke válogat ki egy bizottság segítségével. Szemben a folyóirat többi számában megjelenő cikkekkel, ezeket az előadásokat nem lektorálják előzetesen (anonim formában), amit csak a beküldött írások kis hányada "él túl".

A tanulmány - egy másik írással együtt - a Nobel-díjas és a New York Timesban rendszeresen publikáló Paul Krugman szerint megalapozta azt a politikát, amely a megszorítási csomagoktól várta a befektetői bizalom helyreállását és a gazdasági növekedés beindulását. Görögország, Írország, Portugália, Spanyolország és Olaszország egymás után kényszerült drasztikus kiadáscsökkentő intézkedésekre, de az euróövezeten kívüli országok is hasonló politikát alkalmaztak; ki ugyancsak kényszerből, ki pedig "önként", mint Nagy-Britannia a konzervatív kormány létrejötte óta.

Egy év az tizenkilenc

RR eredetileg nem adta közre a tanulmányt megalapozó számítási anyagot, bár ez elvben követelmény: a folyóirat szerkesztési elvei szerint "az adatokat bármely kutató számára hozzáférhetővé kell tenni, hogy megismételhesse a számításokat". Erre csak az után került sor, hogy több kutató szóvá tette: nem tudja ellenőrizni az eredményeket, és így azt sem, igazuk van-e a szerzőknek.

'k végül is eleget tettek az erre irányuló kívánságnak, s a University of Massachusetts két professzora meg egy PhD-diákjuk (Robert Pollin, Michael Ash és Thomas Herndon) ennek alapján 2013 áprilisában kimutatta, hogy az eredmény adatkezelési és számítási hibákra épül. Ilyen hiba volt például, hogy Új-Zéland egyetlen éve (1951), amikor a gazdaság 7,6 százalékkal esett vissza 90 százalék fölötti adósságráta mellett, nagy súllyal esett latba. Ugyanolyannal, mint Nagy-Britannia 19 éves időszaka 1946 után, melyben a 90 százalék fölötti adósság ellenére átlagosan 2,4 százalékkal nőtt a GDP. Azok az évek viszont, amikor hasonló adósságteherrel Új-Zéland GDP-növekedése rendkívül erőteljesnek bizonyult, adatbeviteli hiba miatt egyszerűen kimaradtak RR elemzéséből. 1946-49 között az éves ütem először 7,7, majd 11,9 százalék, ezt egy erőteljes visszaesés követi -9,9-es értékkel, de utána ezt ismét felülmúló növekedés 10,8 százalékkal.

A hibák kijavítása nyomán kapott eredmény: nincs alap a 90 százalékos küszöbérték feltételezésére, az e fölötti adósságot cipelő országok éves GDP-növekedési üteme is jónak mondható: 2,2 százalék. Vagyis nincs szembetűnően nagy különbség a magas és az alacsonyabb adósságrátájú országok gazdasági növekedése között. Ha pedig az adósságráta szerint négy csoportra bontva vesszük szemügyre az országokat, az derül ki, hogy az összefüggés a két mutató között nem lineáris: a 30 és 60 százalék közötti adósságrátához 3,1 százalékos növekedés tartozik, a 60-90 közöttihez pedig 3,2.

Noha az Excel-táblák aligha szoktak sok médiafogyasztót lázba hozni, most mégis ez történt. A kritika bombaként robbant, újságok, blogok egyaránt felkapták a témát. RR vezető napilapokban válaszolt a kritikára, és védekezett a vádak ellen, miközben tévéműsorokban gúnyolódtak rajta. A kritikus tanulmányt jegyző PhD-diák pedig napok alatt celebbé vált.

Első válaszában a szerzőpáros kitartott az eredeti következtetések mellett, amit az adathibák érdemben nem befolyásoltak. Hivatkoztak egy későbbi tanulmányukra, amely óvatosabban foglalt állást a magas adósság és az alacsony növekedés összefüggéséről. Ebben hangsúlyozták, érvelésük nem arra hív fel, hogy "költségvetési megszorításokkal gyors adósságcsökkentést kell végrehajtani olyankor, amikor magas a munkanélküliség". Ez azonban nem volt elég a kritikai kórus lecsendesítésére: "milliók kérdezik, hányan váltak munkanélkülivé egy számítási hiba miatt?" és "vajon a rossz adatbevitel tette-e tönkre a Nyugat gazdaságait?" - hangzottak a kérdésbe csomagolt vádak. Természetesen a közgazdaságtan (a "lehangoló tudomány" az angolszász szóhasználatban) is újra megkapta a magáét: "áltudomány", az igazság papjaiként fellépő jobboldali milliárdosok think tankjaiban ügyködő, az ő érdekeiket szolgáló "szakértők" tudományos mezbe öltöztetett humbugjai stb.

A tyúk okozza a tojást, vagy fordítva?

Pedig az adatbeviteli, megfigyelési vagy mérési hibák éppúgy előfordulnak a mintának tekintett természettudományokban is. Így például azokban a napokban, amikor az RR-történet címlapsztori lett, a Retraction Watch három, korábban megjelent kardiológiai tanulmány visszavonásáról is hírt adott - adatbeviteli hibák miatt, de ettől még nem vált kérdésessé a kardiológia tudományos státusza. Az már fogósabb kérdés, hogy a kétszáz évre és negyven országra vonatkozó adatok valóban elég szilárd alapot jelentenek-e különböző korszakok és országok összehasonlítására és egyértelmű következtetések levonására. Emlékeztetőül: a KSH a közelmúltban 5 százalékról 3,1 százalékra módosította a magyar GDP évi átlagos növekedési mutatóját az 1995 és 2001 közötti időszakban - vagyis "minden másképpen lett", mint ahogy addig tudtuk, a Bokros-csomag megszorításait a korábban ismertnél alacsonyabb növekedési eredmény jutalmazta.

De az elemzés igazi buktatója a tyúk és a tojás kérdése: mi az ok és mi az okozat? Az eladósodottság miatt csökken a növekedési ütem, vagy az alacsony növekedés következtében lesz magasabb az adósságráta? Már az adathibák kiderülése előtt is olvasni lehetett kritikus észrevételeket arról, hogy Reinhart és Rogoff időnként, interpretátoraik pedig szinte mindig elkövetik azt a hibát, hogy egyszerűen feltételezik az oksági kapcsolat irányát, pedig az összefüggés - legalábbis a kritika szerint - fordított. A 2007 előtti egyensúlytalanságok miatt ütköztek az országok növekedési korlátokba, s ez vezetett a magas adósságrátához. És az a közhely is igaz, hogy a gazdaság komplex rendszer, ezért a két változó közötti kapcsolat vizsgálata önmagában kevés lehet az érdemi elemzéshez, nem is szólva a gazdaságpolitikai alkalmazásról.

"Akár igazuk van, akár tévednek"

Akkor hát felejtsük el a közgazdaságtant mint nemcsak haszontalan, de kártékony tevékenységet? Rossz hírünk van: nem biztos, hogy ez sikerülne. Sokszor idézték Keynes szavait az eszmék hatalmáról: azokról a gyakorlati emberekről és politikusokról, akik - bár önállónak képzelik magukat - "valamelyik rég halott közgazdász rabszolgái". Megkockáztatva egy tényellenes hipotézist: ha RR tanulmányának számítási hibái 2010-ben teljes egészében kiderültek volna, ettől még nem dőlt volna romba a megszorítási politika, a Merkel-kormány nem dobta volna sutba addigi és azóta is követett irányvonalát. Bőven talált volna más eszmei hivatkozási alapot magának, ahogyan az euró-övezeti adósságválságokat is álláspontja igazolásának értelmezte.

2013-ra azonban a megszorítási politika intellektuális ereje elfogyni látszik. Nemcsak azért, mert azok a katasztrófa-forgatókönyvek, amelyekben hívei az USA tarthatatlan adósságának drámai következményeit - inflációs robbanás, valutaválság stb. - ecsetelték, nem váltak valóra, hanem azért is, mert a megszorítások okozta súlyos társadalmi terheket, magas munkanélküliséget, kirobbanó társadalmi elégedetlenséget nem ellensúlyozták növekedési eredmények. A válságból való kilábalás gyenge és elhúzódó, ezért az érvelés most már inkább erkölcsi tanmese: a korábbi felelőtlen költekezés árát kell a szenvedésekkel megfizetni.

Akkor hát mi a tanulság? Ezt három pontban összegezte Lawrence Summers, aki már szinte minden volt (a Harvard elnöke, Clinton pénzügyminisztere, Obama gazdasági főtanácsadója), jelenleg pedig RR kollégája. Először az, hogy komoly, nagy tekintélyű tudósok - és ne legyen kétség: Carmen Reinhart és Kenneth Rogoff azok - is hibázhatnak. A tudomány nem a tévedhetetlenségről, hanem az ellenőrizhetőségről és a megcáfolhatóságról szól; már ahol a tudományos közösségben érvényesülnek ezek az alapértékek. Egyetlen statisztikai vizsgálatra nem szabad politikai következtetést alapozni, helyette különböző módszerekkel végzett sokféle kutatást kell(ene) kiindulópontként kezelni. A tudósnak pedig kötelessége, hogy óvatosságra intsen vagy ellentmondjon, ha eredményeit leegyszerűsítik vagy félremagyarázzák a felhasználók.

Másodszor: a múltat vizsgáló statisztikai elemzésekből a jövőre csak nagy adag szkepszissel lehet következtetni. "Visszatekintve butaság volt azt hinni, hogy 30 ország adatából meg lehet becsülni, mi az adósság veszélyes küszöbértéke." Ha létezne is ilyen, miért lenne azonos különböző országok esetében, ahol a valutától a kultúráig annyi minden különbözik? Harmadjára pedig Summers is arra figyelmeztet, hogy a politikus először választ politikát és utána válogat hozzá eszmei poggyászt. Konklúzióként mégis az 1930-as évek brit kincstári álláspontját visszhangozza, amely ellen Keynes harcolt: az adósságból fedezett költekezést csak adóemelésekkel vagy más kiadások csökkentésével lehet fedezni - pedig a vita nem általában az adósságról szól, hanem a viszszaesés idején szükséges és megvalósítható politikáról.

A baj talán máshol van: a fétisként kezelt mutatókkal. Robert Shiller, a tőzsde irracionális viselkedésének kiváló elemzője, aki előre látta és jelezte az amerikai ingatlanbuborék kialakulását és várható kipukkadását, két esztendeje azt írta: "Nem az adósságrátával és a küszöbértékkel kellene foglalkozni, hanem inkább azzal, hogy ezek a mutatók mennyire mesterkéltek, sőt többnyire érdektelenek, és hogy ezt mennyire nem vagyunk képesek észrevenni." Igaza lett.

szerző
Halpern László - Madarász Alad
publikálva
2013/21. (05. 23.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

A Jobbik és az ÁSZ-büntetés
Vona Gábor dilemmái
László Géza írása
Miért maradtak velünk a különadók?
Interjúk
L. Ritók Nóra, Rufus Wainwright, Ráduly György
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Politika

még több Politika...

Narancs