Tamás Ervin

A győzelem nem elég - Orbán harca a Jobbik ellen

  • Tamás Ervin
  • 2016. december 27.

Publicisztika

A kormánypártok semmit sem akarnak a véletlenre bízni, kiváltképp a 2018-as választást nem.

Sebességbe kapcsoltak minden téren. Alsóbb hangon tart tovább a migránsozás, a Brüsszellel szembeni szabadságharc nem csitul, tudósítások szólnak arról, hogy lassacskán a főáram egyik legkarakteresebb képviselője miniszterelnökünk, aki a kedvező széljárást kihasználva idén úgy döntött, hogy kritikusait idehaza lendületesen tovább tarolja, megosztja, gyengíti, felvásárolja. Ez az igyekezete korántsem sikertelen. Létezik azonban számára egy speciális feladat, amelyet a választásokig hátralévő időben el kell végeznie – ez pedig a Jobbik trónfosztása.

A keleti szél árnyékában

Orbán úgy tesz, mintha lenézné ezt a társaságot, de tart is tőlük. Bizonytalan például abban is, hogy az elemzők által emlegetett üvegplafon valóban áthatolhatatlan-e; az ifjúság körében tapasztalható Jobbik-szimpátia pedig különösen aggasztja, hiszen ez a Fidesznél is így kezdődött. A belső mérések nem jeleznek visszaesést a kormány támogatottságában, ugyanakkor a kormányzással a többség elégedetlen. Jó volna, ha a rég bevált eszközökkel lehetne viszályt kelteni vagy domesztikálni Vonáékat, ám rendkívüli odafigyelést követel, hogy a Jobbik szimpatizánsait befogják, de legalábbis ne ijesszék el a Fidesztől egyszer s mindenkorra. A Jobbik elnökének középre húzódását nehéz hiteltelenné tenni akkor, ha közben a kormánypárt rendre a szélsőségesek felé kacsint, akik – legalábbis egyelőre úgy tűnik – átlátnak a szitán. Jól lehetne Kovács Béla orosz kapcsolataival szórakoztatni a nagyközönséget, még hatásosabb a Nemzeti Arcvonal elleni megannyi kommandós akció orosz titkosszolgálati és Jobbikra utaló szálakkal spékelve – de ezek egyben masszív elhatárolódást igényelnének Moszkvától, ami a keleti szélnek alaposan keresztbe fújna. Az, hogy Magyarországon hemzsegnek az orosz ügynökök, fura hír, különösen annak fényében, hogy eddig arról értesítettek bennünket, hogy az amerikaiak hemzsegnek. Meglehet, mindkettő igaz, mégsem jó, ha pillanatnyi politikai érdekeink szerint, váltott lovakkal, mi több, a nyilvánosság bevonásával üldözzük őket.

Vona beszél Orbánhoz

Vona beszél Orbánhoz

Fotó: MTI

Orbánnak 2018-ban a szimpla győzelem nem elég, vissza akarja szerezni kétharmadát. Úgy látja, hogy ebben akadályozhatja meg a Jobbik, és esze ágában sincs koalícióban vesződni velük. Abban viszont korántsem biztos, hogy az LMP eredménye elég lesz ahhoz, hogy ha kell, beemelje maga mellé. A Jobbik kiütése nem megy kisgazda- vagy MDF-módra, hát még KDNP-mintára. Az ordenáré lejáratókampányok végiggörgetése az egyre kiterjedtebb médiafelületen okozhat talán némi belső zavart Vonáéknál, de túlontúl átlátszó az igyekezet, ezért törés helyett inkább összetartást eredményez. A különböző felforgató akciókat egyelőre strapabíróan fogadja a Jobbik, s nem szerveződnek puccsista alakulattá Novák Előd vélt vagy valódi csapatai sem a szétaprózódott gárdista erőkkel. Vona jól tudja, hogy a Fidesz mozgékonyabb, mint a Jobbik: a kényesebb ízlésű konzervatívok sokkal nehezebben hagyják magára Orbánt a jobbszél felé menetelésben, mint őt, ha a szalonképesség érdekében elvét pár lépést. Előfordul, hogy a látványos vereséget is képes a végén legalább döntetlenre hozni, ez történt például az alaptörvény módosításának kudarcakor. Úgy lett a Jobbik hazaáruló, mint a pinty, odacsapva azonnal a többi ellenzéki párthoz, mivel az elnök okos feltételhez kötötte a kvótaellenes tétel beemelését az Alaptörvény szövegébe. (A letelepedési kötvény fö­löttébb gyanús gyakorlatát kellett volna azonnal száműzni, cserében a Jobbik voksaiért, de ez nyílt beismerése lett volna a kötvény körüli üzelmeknek.) Ahogyan Orbán hamar túltette magát az eredménytelen népszavazáson, az AB ítéletének örvendezve úgy lapozott most is – a kvóták ellen minden felhatalmazás a kezében, a Jobbikot meghempergette a forró olajban, és majd ráérősen kivezetik a letelepedési kötvényt is, amely „beteljesítette feladatát”. Elképzelhető, hogy az eset járt némi zaccal, de Vona ügyes csele közömbösítve lett.

Ki kell iktatni

A Fidesz legfőbb ellensége és egyben legszorosabb bajtársa a korrupció. A megbonthatatlannak szánt rendszer építőköveit hordják össze a barátok, akiktől ma már függ a többi barát, de a legkiszolgáltatottabb közmunkás is. Nincs rés a pajzson, mert ami netalántán volna, nem mer azzá válni. Új lendülettel zajlik a térfoglalás, helyiségről helyiségre, ágazatról ágazatra, szinte nincs olyan rendelet, törvény, amely mögött ne húzódna valami rejtett annektáló szándék, csoportérdek. Közben a hívők kondicionálása és a bizonytalanok megnyerése folyamatos, minden közösségben – iskolában, egyházban, a kultúrában – egyre nagyobb számban jelennek meg az átnevelőtáborok.

Mindenki vágyik egy új jobbközép tömörülésre, hírlik, hogy formálódik, már jön – ám beérkezni időben és jó kondícióban nehezen fog. A kormánykoalíció erőkultusza, egyszemélyi képviselete riasztó, ugyanakkor vonzó is, különösen a kisebb településeken, ahol a hűbéri állapotok konzerválódtak és az információk beszerzésében sincsenek új utak – a megyei lapok elfoglalása ezért is fontos. A korábban bekebelezett vagy marginalizálódott pártoknak eredetileg volt a Fidesztől elütő karakterük, most azonban a Fidesz és a Jobbik nacionalista perifériáján csámborgók hol az egyiknél, hol a másiknál fedeznek fel apróbb különbségeket, mert míg a Jobbik óvatosabban bánik szélsőséges nézeteivel, addig Orbánék, ha alkalom nyílik rá, újra és újra megszólítják a radikálisokat. A jogilag megtámasztott panamafolyam, a hatalmi dorbézolás, a szavahihetőség, a szociális érzékenység hiánya teszi kikezdhetővé a kormánypolitikát – ezek adnak fegyvert a Jobbik kezébe. Nem kevés populizmussal, de racionálisan, higgadtan és legtöbbször pontosan használják, ami jelzi, hogy a párt hátterében megerősödött a szakpolitikai munka. A Jobbik kihasználhatja azt is, hogy a politikai osztály és az elit fölmorzsolódott a hatalmi harcokban, s szem elől tévesztette a rendszerváltáskor hirdetett eszményeit. Az új alakzatok (LMP, Együtt, Párbeszéd) láthatóan képtelenek voltak a keletkező űrt kitölteni.

Logikus tehát, hogy a Fidesz ellencsapásai a Jobbikra összpontosulnak, komoly energiát mozgósítanak Vona és társai lejáratására, s szeretnének mihamarabb olyan skalppal szolgálni, amelyik a Jobbik tisztakezűségét kezdi ki. E próbálkozásokat eddig nem koronázta értékelhető siker, viszont a Fidesz és a Jobbik között ingázók többsége még most sem bízik eléggé az utóbbi kormányzóképességében, nemzetközi súlyában. És nem a Simicska-médián vagy az ATV gesztusain múlik, hogy ez a vélemény megváltozzon. A párton kívüli szakértőknek, pénzes támogatóknak elő kell bújniuk fedezékükből – mivel a Jobbiknak pontosan erre a fedezetre volna a legnagyobb szüksége.

A Fidesz győzelmi esélyei tehát jók, de egy pillanatra sem lazulhatnak el, minden variációt, formációt számba kell venniük a választásokig, amely alááshatja pozíciójukat. Akár még azt is, amely ugyan képtelenségnek hangzik, de a többiek esélytelensége kialakíthat egy rendhagyó szövetséget Orbán megbuktatására – hogy utána egy új választás következzék. Én ebben nem hiszek, már csak azért sem, mert még az egymáshoz közeli pártok is bizalmatlanok egymással szemben, ráadásul a szimpatizánsok nem követnek behunyt szemmel egy ilyen ortopéd összefogást. Orbánnak azonban a legváratlanabb helyzetekre is reagálnia kell, mégpedig azonnal és határozottan. Mert csapatával odáig jutott, hogy nem engedheti ki a hatalmat a kezéből. Tudja, hogy abból újabb rendszerváltás következne. A Jobbikot aligha tudja integrálni, alkalmi alkukba belemegy, a folyamatos egyezkedéseknek viszont nem barátja, arra hosszú távon nem rendezkedik be. Vonát ki kell iktatni vagy úgy megsebezni, hogy fellángoljon a belső viszály. A Fidesz új kétharmadért folytatott görcsös igyekezete beteges paranoiát, a szellemi-gazdasági hátország további terjeszkedését és minden eddiginél kíméletlenebb, félelemkeltőbb kampányt hoz magával, amelynél, akár a ketrecharcnál, minden meg­­engedett lesz. A darabokra hullott társadalmi kohézió maradéka is szilánkokra törik, ami, ha bírja erővel, idegekkel és egységgel, a Jobbiknak kedvezhet. De valamennyi ellenzéki párt állóképességén múlik a minimális cél – a kétharmad minél nagyobb arányú megakadályozása. Egy esetleges győzelem: újraírt történelem. De maradjunk a kétharmadnál.

Figyelmébe ajánljuk