A menet eleje - Emlékezetpolitika és a holokauszt

szerző
Novák Attila
publikálva
2010/18. (05. 06.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Április 18-án, vasárnap zajlott - immár nyolcadszor - a budapesti Élet Menete. Ugyanezen a napon a fővárosi Terror Háza Múzeum előtt is tartottak megemlékezést. E két rendezvényen bal- és jobboldali szónokok beszéltek a holokauszt emlékezetéről, megidézvén azokat az időket, amikor a nyilasok zsidókat gyilkoltak meg vagy deportáltak Magyarországról. A rendezvények különböző emlékezetpolitikai intencióval készültek, ami abból is következik, hogy más és más politikai tábor felvonulási terepének tekinthetők. Az Élet Menetén már évek óta a bal- és a liberális oldal, míg az Andrássy úton a mainstream jobboldal emlékezik - a tragikus eseményekre. Az, hogy a két megemlékezés végre egy napon történt, reménykeltő, hiszen arra utal, hogy ha a koncepcionális egyeztetéstől és az emlékezetpolitikai tartalmak összehangolásától még távol is állnak, de legalább az időpontról egyeztettek a felek. Meggyőződésem az is, hogy mindkét rendezvény szervezőit a jó szándék vezette. Mégis, jövendő tökéletesedésük reményében érdemes megvizsgálni, milyen politikai és történeti szerkezetben zajlottak az események.

Április 18-án, vasárnap zajlott - immár nyolcadszor - a budapesti Élet Menete. Ugyanezen a napon a fővárosi Terror Háza Múzeum előtt is tartottak megemlékezést. E két rendezvényen bal- és jobboldali szónokok beszéltek a holokauszt emlékezetéről, megidézvén azokat az időket, amikor a nyilasok zsidókat gyilkoltak meg vagy deportáltak Magyarországról. A rendezvények különböző emlékezetpolitikai intencióval készültek, ami abból is következik, hogy más és más politikai tábor felvonulási terepének tekinthetők. Az Élet Menetén már évek óta a bal- és a liberális oldal, míg az Andrássy úton a mainstream jobboldal emlékezik - a tragikus eseményekre. Az, hogy a két megemlékezés végre egy napon történt, reménykeltő, hiszen arra utal, hogy ha a koncepcionális egyeztetéstől és az emlékezetpolitikai tartalmak összehangolásától még távol is állnak, de legalább az időpontról egyeztettek a felek. Meggyőződésem az is, hogy mindkét rendezvény szervezőit a jó szándék vezette.

Mégis, jövendő tökéletesedésük reményében érdemes megvizsgálni, milyen politikai és történeti szerkezetben zajlottak az események.

*

Az Élet Menete ritualizált holokausztemlékezeti ünnepség. Magyarországon a Mazsihisz, illetve hozzá közel álló civilszervezetek kezdeményezték a túlélők és leszármazottaik számára. A vonulás úgy ad lehetőséget a zsidó áldozatokra való emlékezésre, hogy különféle azonosulási mintákat kínál fel a benne részt vevő zsidó és nem zsidó résztvevőknek. A menet izraeli eredetű, eredetileg a zsidó egyetemistáknak szánt, a holokauszt napján (Jom Ha-Soa, Niszan 27.) zajló megemlékezés; nem véletlenül támogatja az izraeli Oktatási Minisztérium meg a Claims Conference. Az először 1988-ban megtartott Élet Menete során zsidó fiatalok (főleg izraeliek) a holokauszt emléknapján Lengyelországba utaztak, és Auschwitzból Birkenauba gyalogoltak (ez lett a "menet"). Egyheti ottlét után vissza-, illetve elutaztak Izraelbe, hogy részt vegyenek a Jom Hazikaronon (az emlékezés napján) és a Jom Haacmauton (a függetlenség napján). E napokon a zsidó állam a háborúkban elesett katonáira emlékezik, illetve a függetlenségét ünnepli.

Az izraeli indíttatású ünnep pedagógiai üzenete egyértelmű és elsősorban belső használatra szánt: az etnikai-vallási pusztulás után következett be a szintén kollektív megváltás, az izraeli nemzetállam létrejötte. Nem nehéz észrevenni benne a szekuláris passiójáték elemeit, ahol is a gyaloglás (mely önmagában is egyfajta imitatio) és az egyhetes tartózkodás során a fiatalok végigjárják a szenvedés stációit, hogy aztán átélhessék a nemzetalapítás élményét és megváltását.

A magyarországi emlékmenet, mely a holokauszt napja után pár nappal zajlik, az izraeli ünnep sajátlagos helyi változataként alakult ki. A magyar zsidó fiatalok szintén elutaznak Lengyelországba, sokan pedig tovább, Izraelbe. Ám az eseménysorozat nagy metamorfózison ment keresztül: az eltérő körülmények és a változó belpolitikai helyzet más jellegű megemlékezést eredményezett. Mivel ez az emlékezés eredetileg zsidóknak szólt, a budapesti Élet Menete is erre reflektál. Csakhogy Magyarországon a zsidó nemzeti tartalom, azaz a cionista, illetve az Izrael-barát értelmezés ismeretlen és idegen maradt a társadalom jó része számára - a budapesti menet (hiába lobog pár izraeli zászló) a holokauszt univerzalizálását választotta. Ez a megközelítés a zsidó résztvevők számára - nem függetlenül a magyar zsidóság nagymérvű asszimilációjától - úgy kínálja fel a zsidó sorssal való azonosulást, hogy az áldozati szerepet, a mindenkire egyaránt és kivétel nélkül vonatkoztatható elpusztíthatóság emlékét őrzi meg, és figyelmeztet mindenkori lehetőségére. A menet filozófiája szerint a szenvedés mindenkire való egyetemes kiterjeszthetősége teremt kapcsolatot a résztvevők, azaz a sok ezer zsidó, keresztény, buddhista, ateista vagy éppen agnosztikus között. A holokauszt emlékezete így a "kirekesztés", az etnikai gyűlölet és a "fasiszta irányzatok" elleni politikai fellépés utcaszínházi repertoárját gazdagítja. Valójában jó lehetőséget nyújt az utóbbi időkben megerősödött szélsőjobboldali irányzatok és cselekmények (így a romagyilkosságok) elleni fellépésre, hiszen e mozgalmak tagjairól könnyen lehet asszociálni a vészkorszak tetteseire.

A rituális emlékezés, ha élettel találkozik, fájdalmasan elevenedik meg. Nem véletlen, hogy e közéleti-politikai és dramaturgiai konstrukció az etnikai megkülönböztetéseket (sőt általában a mindennemű különbségtevést) elutasító baloldal kedvence lett, hiszen a résztvevőknek úgy kínálja az azonosulás lehetőségét, hogy az eredeti emlékezés specifikusan zsidó kereteit fellazítja, miközben a magyar nemzeti tartalom sem válik benne hangsúlyossá. Azok a magyar zsidó honpolgárok, akik részt vesznek e megmozdulásokon, a hagyományos magyar asszimilációs kódex íratlan szabályainak a (valószínűleg nem tudatos) figyelembevétele mellett tiltakoznak a társadalom vélt vagy valós idegenellenessége ellen. Ezt pedig azért tudják megtenni, mert a köztéren a bonyolult, etnikai és vallási elemeket is hordozó zsidó identitás megmutatásából elhagyták az etnikai elemeket. Ezzel a magyar nemzet tagjai között pusztán vallási különbséget feltételező, az állampolgári jogegyenlőségre és a hagyományos magyar nemzetállami koncepcióra épülő modellt erősítik meg. Az Izraelre mint a zsidó szenvedés feloldására és egyben következményére való kollektív etnikai vonatkozás természetszerűen marad ki az ünnepség hivatalos koreográfiájából. A több ezer, a holokausztban családja által nem érintett, azaz nem zsidó identitású felvonuló számára pedig ugyanez a séma teszi lehetővé az azonosulást a menettel. A speciálisan zsidó etnikai tartalom nem bomlik ki, az esetleg megjelenő zsidó vallási utalások (rabbik szónoklatai, sófárfújás stb.) pedig számos résztvevő számára az "szövetséghez visszanyúló, és a zsidó állam megszületésében Jézus második eljövetelének előjelét látó keresztény hitben nyer értelmezést.

Bármennyire is örvendetes, hogy a hazai szélsőjobboldal ellen ennyien gyűltek össze, az absztrakt elpusztíthatóságra való reflexió (melyben politikusok is részt vesznek) lehetőséget teremt a politikai manipulációkra, a belpolitikai célzatú stigmatizációra is. A múlt így aktívan alakítja a demokratikus folyamatokat.

*

A magyar jobboldal a Terror Háza előtt emlékezett a vészkorszak áldozataira - ez is tradícióvá nemesedett az utóbbi években. Többekkel szemben úgy vélem, nagyon fontos az, hogy a politikai élet összes szegmense foglalkozzon a holokauszttal, a vészkorszak emlékezete ugyanis nem egyetlen politikai tábor magánbirtoka. A magyar jobboldal holokausztemlékezeti kultúrája sokat változott az évek folyamán. Komoly és pozitív fejleményekről számolhatunk be, hiszen immár magas egyházi méltóságok és politikai vezetők is emlékeznek, beszélnek a vészkorszakról, és gyászolják halottait - fontos és példaértékű ez abban a közegben, ahol a tekintélynek lényegi szerepet tulajdonítanak.

E megemlékezések központi eleme az (amúgy helyes) antitotalitárius harc, tehát annak a hangsúlyozása, hogy a holokauszt és a kommunista diktatúra ugyanazon érem két oldalát jelenti. Ez a maga igazságát ugyancsak természetszerűen tartalmazó állítás azért került a középpontba, mert a magyar jobboldalt a kommunista diktatúra tette tönkre. Mostani letéteményeseinek hívei között sokan vannak olyanok, akik személyesen vagy a családjuk által e diktatúra áldozatai voltak, s ezzel az összevetéssel - az általános morális igazság mellett - a szervezők e csoport szemében is elfogadhatóvá akarták tenni a holokauszt külön megünneplését. Számos jobboldali meggyőződésű polgártársunk számára - a kommunista diktatúrában részt vevő prominens zsidó vezetők miatt - a holokauszt tragédiája önmagában érzelmileg nem átélhető: sokan úgy vélik, ünneplése valamilyen megfelelési kényszerből származik, s egyébként sem tartozik a magyarságra, hiszen tisztán zsidó ügy. (Sőt: sokan a Rákosi-diktatúrát egyenesen zsidó bosszúnak tartják.) Nem véletlen, hogy a Terror Háza előtti megemlékezés szónokai Slachta Margit apáca emlékét helyezték emlékezésük középpontjába, aki, bár zsidó életeket mentett, később a kommunista diktatúra áldozata lett. (Az életéről szóló cikkünket lásd: A szürke nővér, Magyar Narancs, 2009. december 17.)

S itt látok némi bajt.

Dicséretes a buzgalom, hogy a holokausztot így integrálják a nemzeti történelembe, és - pedagógiai szempontból - még az is elfogadható, hogy valamely antikommunista történelmi szereplőn keresztül példázzák a holokauszt történetét. Ám nem biztos, hogy helyes döntés volt a holokauszt drámáját egy mégoly kiváló embermentő személyiségén és tettein keresztül mutatni be. Hiszen ezek az emberek önként vállalták azt a szenvedést, melynek a választása vagy nem választása az átlagos áldozatok számára nem adatott meg. 'ket egy nem választható tulajdonságuk - a származásuk - miatt hurcolták el, ölték meg. A történelmi traumákon és sérelmeken való túllépés igényével fellépő emlékezés azt a látszatot kelti, mintha a tervezői a tragédia bemutatása és dokumentálása helyett kizárólag az akkori jó bemutatására és felmutatására szerződtek volna. Ez azonban nem fejezi ki pontosan azt a speciális tragédiát, a holokausztot, mely bár magyarokkal történt, ők történetesen (többnyire) zsidók is voltak.

A vészkorszak tragédiája és az emlékezés rá, a megfelelő emlékezeti kultúra megteremtése nem megy könnyen Kelet-Közép-Európában. Mert bár a holokauszt áldozatait innen indították halálos útjukra, és sokakat itt is öltek meg, a kibeszélés és a megbeszélés évtizedei helyett egy másik diktatúra következett. Ez - ha a vészkorszakhoz nem is mérhető módon - létrehozta a maga történelmi sérültjeit, veszteseit, halottait. Emellett a holokausztról is csak a szovjet antifasiszta beszédmódban volt szabad megszólalni. A kommunista diktatúra áldozatait Magyarországon és Kelet-Európában ma már megfelelő emlékezeti kultúrával gyászolják - ám triviális történelmi okok miatt nem rendelkeznek olyan nemzetközi "elfogadottsággal" és hagiografikus-teológiai szereppel, mint az univerzális embertelenség szimbólumának tartott vészkorszak halottai és túlélői. Az aránytalanság a szenvedések nemzetközi versenyében, a holokauszt szenvedéstörténetének előnye a kommunista diktatúrákkal szemben a baloldalnak kedvezett (hiszen a holokauszt nem baloldali kormányok alatt történt, s áldozatai között sok baloldali is volt). A jobboldalt viszont - ha vállalni kívánta a kontinuitást a háború előtti korszakkal - kínosan viselkedővé tette. Hiszen nem csak azok ellen a kimondott vagy kimondatlan vádak ellen kell védekeznie, hogy nem ismeri el a nemzeti felelősséget a holokausztért, vagy hogy a magyar történelemmel való azonosulása a Horthy-korszakkal is töretlen együtt menetelést jelent. Hanem úgy kell megemlékeznie a holokauszt áldozatairól, hogy a kommunista diktatúra áldozati csoportjai ne mondhassák azt: az ő szenvedéseik meg a megemlékezések ezekre másodlagosak a zsidó áldozatokhoz képest. Akikről amúgy az egész világon megemlékeznek; sőt, a túlélőknek anyagi kárpótlás is jár.

Pedig a holokauszt emlékezeti kultúrájának ötvöznie kellene a baloldali és a jobboldali megemlékezések pozitív vonásait. Úgy kell hordoznia a speciális mozzanatokat és az általános tartalmat, hogy mind a sajátlagos fájdalom, mind a nemzetek feletti üzenet kihallható legyen belőle. A szélsőséges, uszító mozgalmak elleni baloldali kiállásnak és a magyar történelem konzervatív és egyben antikommunista zsidómentőire való jobboldali hivatkozásnak egyaránt helye van a nap alatt, ám el kellene kerülni a közvetlen belpolitikai utalásokat és üzengetéseket. Ehhez az is szükséges, hogy e szerepre a belpolitika is alkalmassá váljon. Ugyanakkor ezekben a ma még felülről irányított megemlékezésekben egyre nagyobb szerepet kellene kapniuk az állampolgári kezdeményezéseknek. Csak ettől várható az, hogy a holokauszt tanulságai ténylegesen társadalmi közkinccsé, kissé anakronisztikus, de érthető kifejezéssel: társadalmi tudati tényezővé váljanak.

A szerző történész.

szerző
Novák Attila
publikálva
2010/18. (05. 06.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:

Legfrissebb Narancs

Lépfenejárvány
Hát marhák ezek?
Tisztogatás a külügyben
Keleti huzat
A filozófus naplói
Heidegger és a nácizmus
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több politika

Narancs

Blog

még több Blog...