A pápa Kubában: Babalaók, kommunisták, biznerók

szerző
Kovácsy Tibor
publikálva
1998/4. (01. 29.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A pápa társaságában öltönyben feszítő, testileg már roskatag, de szellemileg állítólag még ép Fidel Castro a kubai szocializmus csődjét aligha fogja valaha is beismerni. Annyit viszont még elérhet, hogy az ország viszonylag békésen és elfogadható gazdasági pozícióban csússzon át egy új - például keresztény-szocialista - korszakba.

A pápa társaságában öltönyben feszítő, testileg már roskatag, de szellemileg állítólag még ép Fidel Castro a kubai szocializmus csődjét aligha fogja valaha is beismerni. Annyit viszont még elérhet, hogy az ország viszonylag békésen és elfogadható gazdasági pozícióban csússzon át egy új - például keresztény-szocialista - korszakba.

A nigériai-benini eredetű orisha hagyomány szerint Obatala a teremtő isten, Yemaya a tenger istennője, Chango a hadak, a tánc és a villámlás ura, de nagy szoknyabolond is egyben, míg az érzéki Ochún istennő a folyókra és a szerelemre felügyel. Másfelől viszont Chango igazából az édenkerti Ádám, ily módon

Éva Ochún, a kígyó pedig Maha,

ki is lehetne más. Ismét másfelől sok érv szól amellett is, hogy a nemek közti határok némileg elmosódnak, Chango Szent Borbálával, a helyes utat mutató Eleggua például Szent Rókussal azonos, míg a teremtő Obatala voltaképpen maga a Cobrei Irgalmas Szent Szűz, csak éppen időről időre a dévajkodó Ochún képében van jelen közöttünk itt, a Földön. Ebben a barátságos káoszban, és másféle szektakörnyezetekben - például a palo vagy az abakua rítus világában - tévelyeg a kubai lelkek többsége. II. János Pálnak van még térítenivalója bőven.

Azt tehát semmiképpen sem lehet állítani, hogy Kuba katolikus ország. Az első térítők együtt érkeztek ugyan az első gyarmatosítókkal, és egy kalandorból pappá lett ember, Bartolomeo Las Casas volt az is, aki először írta le az indiánirtás kegyetlenkedéseit. De a katolikus egyház a spanyol uralom egész ideje alatt a hódítókkal, nem pedig a behurcolt rabszolgák tömegében lassan föloldódó őslakosokkal tartott. Utána a caudillo-diktátorok elnyomó rendszereit támogatta, és amikor a Castro-forradalom után szovjet mintára önállósuló, új Kubából 1959-ben százával üldöztek el papokat, szerzeteseket és apácákat, a lakosság nem sokat zokogott utánuk. A hatalomra jutott castroizmus a katolikus egyházat lényegében azonosította a megbuktatott Batista rendszerével, amelyről nem alap nélkül állította, hogy a Batista család és az amerikai mezőgazdasági multióriás, a United Fruit Company érdekein kívül mást nem nagyon képviselt. Csak néhány éve, hogy ismét lehetnek hívők is párttagok, márpedig párttagnak lenni a legutóbbi időkig egyet jelentett a társadalomhoz tartozással. Kuba az egyetlen keresztény ország, ahol nem munkaszüneti nap a karácsony. Igaz, Fidel Castro mostanában ezt azzal magyarázza, hogy ilyenkor van a cukornádaratás, a legnagyobb dologidő.

A marxista-leninista államvallás árnyékában tovább virágzott viszont az orisha hagyomány, a Santería-közösségekben transzban gyakorolt rituálé, amit voodoonak is szokás nevezni. A közösségekben a babalao tartja a kapcsolatot az istenekkel, ő gondoskodik róla, hogy a meglehetősen brutális körülmények között feláldozott kecskék, élve darabokra harapdált és szaggatott,

jobb sorsra érdemes háziszárnyasok

áldozatát jótékonyan hallgassák meg az égiek, akik titokzatos személycserés játékokat űznek odafenn a katolikus egyház szentjeivel. Õ érti meg a kifröccsenő kakasvér által kirajzolt sorsot.

Az ország legtekintélyesebb babalaói minden év utolsó napján összegyűlnek, hogy országos méretekben is belelássanak a következő esztendő rejtélyeibe. A jóslatok évek óta gyalázatosak, most viszont pompás kilátásokat ígérnek. Nem véletlen, hogy a látnoki meglátásokról a hivatalos sajtó is beszámolt. Kár, hogy a gazdaság állapota nem támasztja alá a bizakodást.

A Szovjetunió összeomlása évekre hazavágta a tizenegymilliós országot. Castro meghirdette a különleges korszakot, amikor bizony rendkívüli áldozatokat kell tenni a szocializmusért és a hazáért. A legnagyobb áldozatot a szocializmus gazdasági tisztaságának beszennyezése jelentette a régi kommunista gárda számára, amely kénytelen volt engedményeket tenni a kapitalizmusnak, a turizmus felvirágoztatása érdekében száz százalékig külföldi érdekeltségű cégek is betehették a lábukat a tengerpart fövenyére, és hivatalosan megjelenhetett a lakossági pénzforgalomban a dollár. Máshogy nem lehetett leszerelni az elégedetlenséget, amely 1994-ben egyetlen lendülettel harmincezer embert hajtott át a tengeren Floridába. Ettől a tömegtől Amerika is megrettent, de úgy ítélte meg, hogy helyesebb a gazdasági blokád fenntartása, és inkább abban engedett, hogy azóta is évi húszezer kubai számára engedélyezi a letelepedést.

A már idegenben születettekkel együtt összesen kétmilliónyira becsült kubai menekült - többségük az anyaországtól alig több mint száz kilométerre, Dél-Floridában él - ma Kuba legfontosabb devizabevételi forrása.

Két-három milliárd dollárra

becsülik az otthon maradottaknak hazautalt pénzt, amely kötelező átváltás útján beáramlik az államkasszába. És ez több, mint ami a turizmusból és a cukorkivitelből együttesen összejön.

Hivatalosan százötven-kétszáz-, nem hivatalos becslések szerint hatszázezer kubai van már, aki magánvállalkozóként, bizneróként dolgozik. Úgy becsülik, hogy Havannában már minden második ember hozzájut valahogy dollárhoz. A középiskolai tanár megtízszerezheti a keresetét, ha a gyártó üzemekből lopott minőségi szivart - vagy mostanában kegytárgyakat, pápaképeket - árul. Biznero a legfeljebb tizenkét személyes kisvendéglő tulajdonosa, a bicikliőr, a taxis, az utcai árus. Az örömlányok talán még nem váltanak ki adószámot, erről nincs pontos adat.

A látható, tehát hivatalos vállalkozásokhoz ugyanis engedély kell (130 féle tevékenységhez lehet ilyet szerezni), ehhez pedig már két év óta adószám is. Az adózás szocializmusidegen rendszerét német szakemberek dolgozták ki (a német-kubai viszonyt még az NDK-idők alapozták meg, amikor a Stasi képezte ki a kubai államvédelmi tiszteket). Az adórendszer elkedvetlenítő, gyilkos, minden, csak nem vállalkozásbarát. Az egyén gazdasági szabadsága épp csak hogy felcsillant halvány reményként, a rendszer máris megrettent tőle.

A haldokló kubai rendszer konzervatív szárnya most új utakat próbálgat: egyfajta államkapitalizmus körvonalai tűnnek elő.

A hadsereg nyomul az élen,

saját, önellátó élelmiszer-gazdaságot épít ki, Gaviota nevű vállalkozásának szállodalánca, autókölcsönzője, légitársasága van. A hadsereg vezetője Fidel Castro öccse és kiszemelt utóda, Raúl. A múlt évi rossz cukornád-aratás után bejelentette, hogy a katonák most kézbe veszik a cukoripart is. A karácsony viszont évtizedek óta először ünnepnap volt ismét, de ennek nem a gazdasághoz, hanem a pápalátogatáshoz van köze.

Magát Fidelt viszont az utóbbi években

mintha inkább foglalkoztatná a túlvilág,

mint a szocializmus vérszegény hívságai. (Egy emigráns kubai író szerint ő az egyetlen kubai, aki nem tud táncolni. Viszont ugyanezen író szerint ő az egyetlen, aki szabad, és így Castro tánctudását máris egyfajta viszonylagosság övezi.)

Az egy évtizeden át jezsuita neveltetést kapott comandante már 1985-ben feltűnést keltett azokkal az "éjszakai beszélgetésekkel", amelyekben a baloldali felszabadításteológia egyik hívének, egy Frei Betto nevű, brazíliai, domonkos rendi szerzetesnek az egyházzal, a vallással kapcsolatos élményeiről, nézeteiről beszélt. A vallomáskötet Kubán kívül, furcsa módon, ismeretlen maradt, Betto testvér viszont azóta is jóban maradt Fidellel, ő szervezte a háttérből II. János Pál mostani útját. (Furcsa módon Castro haverságban volt egy havannai pápai nunciussal is, akivel többek között a búvárhalászat közös szenvedélye kötötte össze.)

Fidel Castro - harcoló forradalmárként állítólag sokáig keresztet viselt a nyakában - elmélkedéseiben egyáltalán nem bizonyult olyan egyházellenesnek, mint politikai gyakorlatában. Olyanokat mondott, hogy "Krisztus hegyi beszédét Marx is egy az egyben aláírta volna", meg hogy "a forradalom mártírjainak áldozata a vallásos hit mártírjainak áldozatához hasonlatos". Másfelől viszont azt terjesztik róla, hogy még a hetvenes években, egy afrikai útján beavattatta magát az orisha-szertartásba is. Ki tudja? Abban viszont mindenki egyetért, hogy valószínűleg nagyon beteg már, és talán abban reménykedik, hogy amikor halálával a rendszere is a múlté lesz, talán marad valami abból a Kubából, amelynek a forradalom kétségkívül némi öntudatot, tartást adott.

A közép-amerikai és karibi térségen belül itt áll a legalacsonyabb szinten az analfabetizmus (18 évig tart az iskolaköteles kor), ami elvileg a munkaerő jó színvonalát hozza magával. Magas szintű az egészségügyi ellátás, a gyermekhalandóság annyira alacsony, hogy a harmadik világ átlagából messze kiemelkedik, és a fejlett országokhoz viszonyítva is a világ élvonalában áll. De ehhez ma már hozzátartozik az is, hogy az ingyenes kórházakban a szűkösködés miatt antibiotikumhoz vagy akár csak aszpirinhez kizárólag dollárért juthat a beteg. Az infrastrukturális helyzet tehát még mindig nem reménytelen, és ha egy esetleges felfordulás után az emigránsok nem csupán hatalomvágytól feszítve, hanem

beruházni való pénzzel térnének haza,

még lehetne is az országból valami.

A pápalátogatás mindenesetre elszabadította a véleményszabadság szellemét. Santa Clarában éhségsztrájkolók tüntettek a politikai foglyok mellett, akik az Amnesty International szerint vagy hatszázan lehetnek. Újságírók ezrei lepték el az országot, akik remélhetőleg nem csak a pápai miséket látogatták. Kuba, az élő, a gazdasági bajoktól sújtott Kuba még sohasem szerepelt ennyit és ilyen részletesen a világsajtóban, mint ezekben a hetekben.

A pápa kubai szentbeszédeiben nyitást, több szabadságot sürgetett, miután Fidel azzal üdvözölte, hogy mondjon bármit, ne korlátozza magát. Ugyanakkor beszélt az amerikai gazdasági blokád ellen is, és ezzel teljes egyetértésre talált annak az amerikai demokrata kongresszusi küldöttségnek a körében, amelynek a tagjai lényegében úgy látják, hogy ha nincs az embargó, már Castro sem volna sehol. Alighanem egyikük sem marad már soká.

Kovácsy Tibor

szerző
Kovácsy Tibor
publikálva
1998/4. (01. 29.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk