Antal Dániel: Pim Fortuyn választása

publikálva
2002/20. (05. 16.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Európában átütő erejű jobboldali fordulat következett be az elmúlt másfél évben.

Európában átütő erejű jobboldali fordulat következett be az elmúlt másfél évben.

A programokat azonban korántsem lehet egy kalap alá venni. A legkülönösebb és legeredetibb változat Hollandiában jelent meg. Abban a társadalomban, ahol az értékteremtő munka és a vállalkozás áll a személyes identitás középpontjában, természetesen adódik a felelős individualizmus és a liberális értékelvű közösségiség programja. Az első logikus folyománya az ember teljes felelőssége saját élete és halála felett (a szexualitás, a tudatmódosító szerek és a halál kérdésében is), a másiké pedig az emberi jogok egyetemességébe vetett hit.

Ezek éppúgy részévé váltak a holland identitásnak, mint a tolerancia, amely két forrásból táplálkozik: a pragmatizmusból és a kulturális relativizmusból. Az előbbi jegyében a holland polgárság lenézi a drogfogyasztást, de az eredményekkel össze nem egyeztethető mértékű pénzpocsékolásnak tartja a társadalomra veszélytelen formáinak az üldözését; a kulturális relativizmus pedig - melynek gyökerei a kolonialista múltból fakadó bűntudatig nyúlnak - lehetővé tette, hogy a hollandok a náluk letelepedett volt gyarmati bevándorlók párhuzamos kultúráit egyenrangúnak tekintsék, és elviseljék.

E kérdések körül a konszenzus egészen a közelmúltig általánosnak volt mondható: ezt a megegyezést képviselte a Munkáspárt és jobboldali liberálisok tavaly szeptemberig megingathatatlannak tűnő nagykoalíciója is.

Amikor is egy populista és élesen establishement-ellenes outsider robbant be a holland politikába. És posztmodern akcióhősként rákérdezett a holland identitás és az alkotmányos berendezkedés elemeire. Lassan össznemzetivé váló posztmodern társasjátékában, egyfajta kollektív Sophie választásában kezdte firtatni a holland konszenzuális demokrácia építőköveit: a szociális és oktatáspolitikát, az adórendszert, a választási rendszert éppúgy, mint a tolerancia határait és viszonyát az emberi jogok egyetemességéhez.

´ volt Pim Fortuyn.

H

Igazi akcióművész volt. Politikájának lényegét személyiségével, sőt személyiségeivel hitelesítette: ő volt Pim, a populista népvezér, aztán Professor Fortuyn, a felelős társadalmi reformer; míg párthívei a közvetlen, megközelíthető szellemi mestert, Pim professzort tisztelték benne.

Életpályája fordulatos. Hollandia egyik elitképző üzleti iskolájában végzett, majd az Erasmus Egyetemen tanított szociológiát, később politikai elemzőként, újságíróként és tévés személyiségként tündökölt. Megjelenése egyszerre képviselte programját, és utasította el az ellentábort: abban országban, ahol a puritán protestáns királyi család tagjai is biciklivel tekernek "dolgozni", a kopaszra nyírt és meleg Pim - az Esquire magazin olvasói szerint a legjobban öltözött holland férfi - a katolikus burzsoát adta, Daimler limuzinnal közlekedett, sofőrje, két ölebe és morózus háziszolgája kíséretében. Pim lételeme a kérdezés és a vita volt: honlapján egyszerre található meg teljes munkássága és ellenfeleinek komplett Pim-kritikája. Minél nagyobb vihart kavart, annál nagyobb szelet fogott a vitorlájába.

H

Módszerei és programja Tony Blairhez viszonyítva érthetők meg legjobban.

Míg Blair maga mellé állította a sajtót, és annak segítségével uralkodik, addig Fortuyn magára haragította a médiát, és az így szerzett publicitás segítségével nyert meg egy önkormányzati választást. Amikor az akcióhős Pim soha fel nem tett kérdésekkel sokkolt, kesztyűt dobott a multikulturalizmusnak, és konfrontálódott a hollandiai muzulmán kisebbséggel, a szerkesztők ráküldték a stábot. Az így szerzett adásidőben már a populista professzor adta elő gondosan kimunkált válaszait Hollandia és Európa újradefiniálására.

A társadalomtudós Fortuyn mondandója mindazonáltal nem volt igazán újdonság: Európa és a világ nem tud mit kezdeni a posztkoloniális örökséggel. A populista Pim csillaga szeptember 11. után ragyogott fel, amikor politikájának középpontjába azt a tételt állította, hogy az emberi jogok egyetemességébe vetett hit konfliktusban áll a multikulturalizmus "anything goes", "bármi játszik" szemléletével. Ha szeptember 11. előtt az jelentette a fő problémát, hogy a többségi nyelvet nem ismerő, muzulmán iskolákba járó gyerekek kívül rekednek a kapitalista társadalom szocializációs csatornáin és a demokratikus vita nyelvtudáshoz kötött körein, addig szeptember 11. után e kérdés prózaiabban merült fel. Nem kéne-e korlátozni a muzulmánok szólásszabadságát, miután kiderült, hogy a brit felsőoktatásban a többség által nem beszélt nyelveken sikerrel toboroznak önkénteseket a Talibánnak, és a kontinens több nagyvárosában, így Rotterdamban is vannak sejtjei az al-Kaidának? Fortuyn e dilemmát tárta a holland társadalom elé: "A muzulmánok számára homoszexuálisként én egy disznónál is kevesebb vagyok. Büszke vagyok rá, hogy Hollandiában előjöhetek a homoszexualitásommal, és szeretném, ha ez így is maradna, nagyon szépen köszönöm." A multikulturalista kánonnal szemben azt kezdte követelni, hogy házasság, illetve családegyesítés címén ne lehessen Hollandiában letelepedési engedélyt kapni. Fortuyn szerint a muzulmánok arra használják fel a távházasságot, hogy őseik földjéről olyan emancipálatlan nőket hozassanak maguknak, akik eltűrik brutális szexizmusukat, akik a posztkoloniális, premodern társadalmaikból egy gettóba, egy számukra tökéletesen idegen és idegen nyelvű világba települve, rabszolgaként fogják megszülni és felnevelni uruk gyermekeit: idegen nyelvű muzulmánnak. Fortuyn a Blair-kormánnyal állt egy platformon ebben, és egy olyan kérdésben foglalt határozott állást, ami a brit értelmiség számára is meghasonlást okoz. Az anthrax-pánikban szűkölő Európában Pim az emberi jogok egyetemességének kérdésére, a holland önazonosság egyik fontos elemére irányította a fényt. Mozgalma a liberális demokrácia büszkeségi mozgalmává vált, és igyekezett egy új nacionalista identitást kreálni. Ha ők meg akarnak minket ölni, mi mutassuk meg morális fensőbbrendűségünket. Hiszen mi a nők emancipációját igyekszünk megteremteni. Mi úgy gondoljuk, hogy az emberek szabadon rendelkezhetnek testük felett, ezért minden nemi orientációt azonosan értékesnek tartunk. Mi nem kriminalizáljuk a drogfogyasztást, és engedélyezzük az abortuszt éppúgy, mint a kegyes halált. Mi a szólásszabadság elvét betartva hagyjuk őket beszélni. Pim meglovagolta az idegenekkel szembeni lappangó, de Hollandiában nagyon mélyre elásott előítéletet, és helyi kis Huntingtonként maga készítette elő a civilizációk összecsapását. Arra a kérdésre, hogy ha ő maga nem is az, de a hívei között szép számmal akadnak rasszisták, így felelt: "Na és? Legalább jó kezekben vannak."

A toleranciát önértékként tisztelő Hollandiában a feszültségek elfojtásának kifinomult technikái odáig vezettek, hogy mára az egyik legnagyobb bűnügyi probléma az ún. "értelmetlen erőszak" lett: decens, jómódú fiatalok minden haszonszerzési vagy más kárhozatos szándék nélkül jobb esetben bicikliket, rosszabban találomra kiválasztott embereket vernek szét az utcán. Fortuyn a latens előítéleteket meglehetős ügyességgel vetítette a fundamentalista muzulmánokra, s e politika a holland sajtó általános meggyőződése szerint kezelhetetlen indulatokat váltott ki, és szükségszerűen torkollott erőszakba. És ha Pim a fehér fiatalok lappangó rasszizmusát talán még tudta is kezelni, bizonyosan kicsúsztak a kezéből a dolgok akkor, amikor a hollandiai hindu bevándorlók felsorakoztak mögé - erre a muzulmánok hindu vezetőknek írt fehér poros, halálos fenyegetésekkel válaszoltak.

Ezek az esetek egyszerre igazolták az ő és politikai ellenfelei félelmeit. Pim Fortuyn mozgalmának márciusi önkormányzati győzelmekor a hüledező munkáspárti miniszterelnök-jelölt csak annyit tudott mondani, hogy a demokrácia válságát jelenti, ha valaki a konszenzus felrúgásával, koherens program nélkül ilyen eredményeket tud elérni Hollandiában.

De Pim Fortuyn már várta ezt a kérdést.

H

Ekkor ugyanis egy vadul vitatkozó könyvben - amit természetesen Prof. Dr. W. S. P. Fortuynként jegyzett - borsos áron piacra dobta programját.

A mű Európa-ügyben nem nagyon mond mást, mint a német politikusok: felül kell vizsgálni a legnagyobb nettó befizetők pozícióját, és meg kell győzni a népet, hogy a nagy befizetések az ő érdekeit is szolgálják, különben a gazdag országokban az EU meg fog bukni. ("Kölcsönkérem Margaret Thatcher retiküljét, és avval fogom verni az asztalt, hogy viszont akarom látni a pénzünket" - írja Fortuyn.) Gazdasági kérdésekben a morálfilozófiai érvekkel megtámogatott liberalizmust képviselte. Az adórendszer átalakításának programját arra építette, hogy előtérbe kell tolni azokat az adókat és illetékeket, amelyeknél az állampolgár számára nyilvánvaló, hogy mit kap értük cserébe, mivel ezeket szívesebben fizetik be az emberek. A jövedelmi adókulcsok fel-le mozgatása helyett az adók és illetékek rendszerének olyan - rawlsi ihletésű - szabályozását tartotta helyesnek, amelyek nem az "átlagember" nettó jövedelmét, hanem a beazonosíthatóan rossz társadalmi helyzetű társadalmi csoportok (nyugdíjasok, tanulmányaikat finanszírozó fiatalok, elvált gyerekes szülők) elkölthető jövedelmének végső vásárlóerejét és pénzügyi kapacitását (hitelképességét vagy megtakarítási lehetőségeit) növelik a jól azonosíthatóan jómódú rétegek (jelentős pénzügyi vagy reálvagyonnal rendelkezők) kárára.

Szerinte az adórendszer reformja nem feltétlenül vezet alacsonyabb adókhoz, ezért nem egyszerűen a bizonyos liberális pártokra jellemző, demagóg adófelezést képviselte. Határozottan kiállt a kisebb állam és kormányzat mellett. Különösen nagy leépítéseket tervezett a minisztériumi apparátusban és a hadseregben. Könyvének erről szóló tézisei kísértetiesen emlékeztetnek az ún. neoliberális forradalom alapvetéseire, javaslatai az új-zélandi állami fogyókúra, nem egy esetben a thatcherista örökséget popularizáló Blair-kormány programpontjaival esnek egybe. A szociális szféra tekintetében a Blair-kormányhoz hasonlóan a hatékonyságelvet állította a középpontba: ne intézmények, hanem a választott politikusok által meghatározott feladatok kapjanak költségvetési forrásokat, és mérjék e programok sikerét - így a költségvetési év végén meg lehet vizsgálni, hogy jól használták-e fel a pénzt, és előmozdította-e a közjót a feladatok megvalósulása. Követelte, hogy az igen magas holland szociális büdzsét két évre fagyasszák be - kivéve az idősellátást, ahol azonnali nagyarányú támogatásemelést gondolt -, jelöljék ki a mércéket és tűzzék ki a feladatokat, valamint igyekezzenek az ellátás egy részét piacosítani. Mintha Blair mondaná Fortuyn oktatási programjának célját is: az oktatáspolitika célja, hogy az iskolarendszer "modern, törődő, magabiztos állampolgárokat neveljen", és a tanárok fizetésének jelentős emelésével együtt személyes felelősségi körüket és autonómiájukat is növeljék.

De a Fortuyn-program - Blair-éval szemben - nem a negatív, hanem a pozitív ösztönzőkre épített. Blair a legproblémásabb (színes) iskolákba, szükség szerint az osztálytermekbe is szeptembertől állandó rendőri jelenlétet ígér. "Megfontolás tárgyát képező javaslata": az "antiszociális viselkedést", például a nem büntethető korú gyermek által elkövetett bűncselekményeket a családi pótlék megvonásával szankcionálná. A Fortuyn-program viszont a gettók modernizációjára fordított jelentős állami támogatással igyekezne meggyőzni a bevándorlókat, hogy "megéri holland állampolgárnak lenni". A munkanélküli bevándorlók számára a bőkezű menekült segélyt az ingyenes állami iskola látogatásához (és a holland nyelv tanuláshoz) kötné. És az sem véletlen, hogy Fortuyn - az angol baloldali liberális értelmiséggel egy véleményen - arról beszélt, hogy a posztkolonialista világhatalmat játszó Tony Blair "külpolitikája veszély a világbékére".

Ha márciusig azért aggódott az establishment, mert Pimnek nem volt programja, akkor áprilisban már az okozott fejfájást, hogy lett.

És ekkor ráadásul elszabadult a teljes morális pánik.

H

Pim sokkterápiája az önkormányzati választásokon aratott elsöprő győzelem után kezdett igazán hatni. A morális rendjéből lassan kiforduló Hollandiában ekkor már csak egy szikra kellett a robbanáshoz.

Az emberi jogok egyetemességébe vetett hit jegyében Hollandia már egy évtizede birkózik a ténynyel, hogy katonái tehetetlenül nézték végig a srebrenicai tömegmészárlást. A holland hadtörténészek áprilisi dokumentuma, a NIOD-jelentés alapjában véve sok újdonságot nem tartalmaz: a holland katonaságot nem terheli közvetlen felelősség, hiszen a tűzparancsot megtagadó ENSZ parancsnoksága alatt álltak, és elmaradt a kért amerikai légi támogatás is. Elvileg nem tudták, hogy a foglyokat a szerbek nem "csak" táborba fogják zárni. Gyakorlatilag azonban nem egyértelmű, hogy milyen információk birtokában voltak a holland tisztek, és nem tudni azt sem, vajon megfelelően tájékoztatták-e parancsnokaikat és kormányukat.

A kollektív bűntudat eredményeként 1999-ben a holland civil szervezetek annyi magánadományt gyűjtöttek a kosovóiaknak, mint a világ többi országának polgárai összesen, a Kok-kormány pedig kieszközölte, hogy a szerbek elleni első éles bevetést holland pilótára bízza a NATO. A vaskos NIOD-jelentés egy része azonban mégis vihart kavart: az, amelyik a holland békefenntartók lappangó rasszizmusáról szólt. A felkészítetlen, békefenntartónak induló kiskatonák egy igazi, mocskos balkáni háború kellős közepén találják magukat. Fegyverzetük alig több, mint a semmi, viszont két tűz közé kerülnek. A holland társadalomban a soha nem integrált muzulmán bevándorlókról alkotott kibeszéletlen előítéletek most mintegy megerősítést nyernek - hiszen azt látják, hogy a rájuk bízott "biztonsági zónát" a muzulmán bosnyákok a szerbek elleni katonai akciók hátországának használják, ők pedig mindehhez élő pajzsként funkcionálnak. A NATO által elárult srácok tökéletesen értetlenül és érzéketlenül figyelik, amikor a szerbek buszokra pakolják muzulmán áldozataikat. Sőt az áldozatokat kezdik okolni.

A Pim által felszított morális válságban ez betette a kaput a nagykoalíciónak. Wim Kok munkáspárti-liberális koalíciója vállalta a felelősséget Srebrenicáért, és lemondott.

H

Miközben a világ csodálattal nézte, hogy a bevált szocdem kormányfő egy ilyen ügybe bele bír bukni, az establishment csak egy szempillantásra nyerte vissza morális tekintélyét. Pim ugyanis lendületből vágta pofon őket. Színháznak nevezte a lemondást, és azt olvasta Wim Kok fejére, hogy gyakorlatilag semmi nem történt, hiszen az idős politikus nem is jelöltette magát újra a választáson, melyet mindössze öt héttel előzött meg lemondása. Nem hagyta ki azt sem, hogy Srebrenica idején is Kok állt a kabinet élén, és a bűntudattal küzdő Hollandia 1998-ban gyakorlatilag ugyanezen tények ismeretében emelte őt kormányfői székbe. Lemondani könnyű: megoldásokat javasolni nehéz. Az ő választási pártjának, a Pim Fortuyn Listájának ellenben vannak új válaszai: a kulturális relativizmus helyett az integrációt, a tolerancia önértékként kezelése helyett a konfliktusok felvállalását ajánlja. ´, Pim pártlistájának befutó helyeire, köztük rögtön a másodikra a holland kapitalizmusba sikeresen beilleszkedett bevándorlókat kért fel - miközben a toleráns pártok befutó helyén fehérek ülnek.

Tény, hogy míg az európai sajtó azonnal lecsapott Fortuyn bevándorlásellenes kirohanásaira, az elsikkadt, hogy a PFL által javasolt bevándorlási kvóta (az ország méretéhez képest) az egyik legmagasabb maradt volna Európában. A PFL programjában szerepelt az is, hogy "a menekültekkel a saját régiójukban kell foglalkozni. Kötelességünk ezért nagyvonalú anyagi áldozatokat hozni", méghozzá folyamatosan ellenőrizve a segélyekre szánt pénzek felhasználásának hatékonyságát. Pim Fortuyn a multikulturalista kánonban eddig szitokszónak használt integrációt állította mozgalma középpontjába, és kijelölte a befogadó nacionalizmus és az új nemzeti identitás megteremtésének útját.

Gondolatai persze nem voltak teljesen újak. Az új európai jobboldal korábbi programja, a börtönépítés csúfosan megbukott szeptember 11-én. Sebezhetők vagyunk - és ha a tehetős fehér népesség nem akar detektorokkal őrzött munkahelyeken, magánrendőröktől védett magánutcákban, dupla biztonsági zárak mögött élni, akkor szembe kell néznie a terjedő fehérgyűlölet és a bűnözés okaival is, és kezet kell nyújtania azoknak, akik a liberális demokrácia és a kapitalizmus áldásaiból eddig nem részesedtek. Pim Fortuyn programjának következetessége és előadásmódja volt forradalmi, és evvel megdöbbentően közel került a sikerhez. Pár nappal a halála előtt, amikor pártja és a kereszténydemokraták a munkáspárttal gyakorlatilag holtversenyben álltak az élen, a kereszténydemokrata publicisták már azon morfondíroztak, hogy koalíciós feltételnek Fortuyn számára a muzulmánellenesség fékezését kell szabniuk.

H

Meglehet persze, hogy egyszerű provokátor volt, és soha nem válhatott miniszterelnökké. Utolsó interjúiban sokat beszélt a halálos fenyegetések özönéről. A Guardian-nak azt nyilatkozta, hogy vére Kok fejére fog szállni, mert nem fizet neki testőrt. Második otthonában, az északolasz Provesanóban jó barátjának, a helyi kőfaragónak állítólag részletes útmutatást adott síremléke elkészítéséhez. Utolsó interjújára menet arról beszélt mobilján, hogy komoly fenyegetést kapott, és nem mer hazamenni Rotterdamba, vidéken tölti az éjszakát.

Pim Fortuyn gazdag és ellentmondásos örökséget hagyott ránk - meg egy jól dokumentált, óriásmintás társadalomtudományi kísérletet. Programját már felfedezték maguknak az amerikai libertariánusok, miközben mártírjaként tiszteli az európai szélsőjobb is. (Fortuyn szívből megvetette Le Pent.) "Pim tíz éve figyelmeztetett bennünket, hogy mi fog történni Európában és a világban, ha nem kezelik a társadalmi és kulturális konfliktusokat. Az emberek akkor nem figyeltek rá. Most már igen" - mondta Giorgo atya, Provesano plébánosa, aki zarándokhullámra számítva szeretne létrehozni egy kulturális központot a faluban. A központban a falusi atyafiak reményei szerint az emberek az Európát megosztó társadalmi és politikai konfliktusok békés rendezésén fognak elmélkedni. A Fortuyn halálhírét bejelentő Wim Kok a holland tolerancia kultúrájának végeként jelölte meg a merényletet, és a holland demokrácia ártatlanságának elveszítéséről beszélt; szavainak Pim Fortuyn kváziállamfői búcsúztatása adott később nyomatékot, a ravatalhoz zarándokló tízezrekkel, sziromesőbe borított Rotterdammal, királyi díszletekkel és "Goodbye Mr President" transzperensekkel.

Fortuyn családja, pártja és az establishment végül úgy döntött, hogy legyen választás, és a temetés után legyen csendes kampány is, hiszen Pim lételeme a demokratikus vita volt. Hollandiának nincsen könnyű kiútja a válságból: ha a Pim Fortuyn Listája nyer, akkor azt fogják mondani, hogy a részvét okán, ha veszít, akkor az azért lesz, mert meggyilkolták a vezetőjét. Giorgio atya és Fortuyn barátai abban bíznak, hogy "néha egy erőszakos cselekedet nyithat utat a tolerancia újrafelfedezéséhez". De a választás most már így is, úgy is Pim Fortuyn választása lesz.

publikálva
2002/20. (05. 16.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:

Legfrissebb Narancs

"norvég ügy"
A fejlesztéspolitika forró témái
Novák Eszter
Opera, giccs, politika
Kogart
Mi lesz vele?
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Narancs

Blog

még több Blog...