Ara-Kovács Attila: A szerb ámokfutás

publikálva
1999/17. (04. 29.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Nem csoda, mégis meglepő, hogy a Belgrádra hulló bombák látványát eléggé vegyes érzelmekkel fogadja a közvélemény. Egy német anya gyalogmenettel protestál a magyar-szerb határon, mert NATO-katona fiát kósza golyók kockázatának teszi ki a berlini kormány. Arról valahogy megfeledkezik szólni az asszony, hogy önkéntes katona fia a kiemelt cirka 3000-4000 dolláros havi NATO-fizetés felvételekor valahogy soha nem szokott protestálni. Miként maga a kedves mama sem.

Nem csoda, mégis meglepő, hogy a Belgrádra hulló bombák látványát eléggé vegyes érzelmekkel fogadja a közvélemény. Egy német anya gyalogmenettel protestál a magyar-szerb határon, mert NATO-katona fiát kósza golyók kockázatának teszi ki a berlini kormány. Arról valahogy megfeledkezik szólni az asszony, hogy önkéntes katona fia a kiemelt cirka 3000-4000 dolláros havi NATO-fizetés felvételekor valahogy soha nem szokott protestálni. Miként maga a kedves mama sem.

Valaki más arról szónokol a Magyar Televízió tudósítása szerint, szintén a határon, hogy őt nem kérdezte meg saját, nyugati kormánya a "beavatkozásról", így nem tekinti sajátjának a kormányt. Megteheti. Sőt módja lenne áttelepülni egy olyan országba, mondjuk Jugoszláviába, ahol állítása - és persze a jelek - szerint a kormány valóban messzemenően azonosul népével. És viszont. Mi több, a több százezernyi kosovói albán, szintúgy a jelek szerint "önként és legfeljebb a NATO-bombáktól zavartatva", szabad akaratából települ át már hetek óta a macedóniai sártengerbe, az albániai káoszba, a montenegrói bizonytalanságba. Illetve a távoli kontinensek felajánlotta ismeretlenségbe.

Aztán vannak olyanok, akik kevésbé hagyatkoznak érzelmeikre, ők a jogi kereteket firtatják. Nyilvánvalóan nem azt, hogy joga volt-e Belgrádnak 1991 óta megvívni számtalan állóháborúját szomszédaival. És hogy joga lenne-e olyan tettekhez, melyek eredendő bűnösségét csak két világháború árán vallhatta be magának az emberiség. A széllelbélelt magyar baloldali értelmiség ma valahogy csak a szépre emlékezik. Képmutató kiállása a Milosevic-rezsim mellett jószerével egy-egy valamikori kellemesebb jugoszláviai nyaralás emlékeiből táplálkozik. Ezen a nívón erkölcsi felelősséget emlegetni olyan blaszfémia, mint azok önigazolása, akik a harmincas években a szociáldemokráciát veszélyesebbnek tartották a nácizmusnál; nem is beszélve azokéról, akik később, a negyvenes-ötvenes években munkaversenytempóban szolgálták Moszkva érdekeit, saját liberális nyugati társadalmaik rovására.

Nyugati értelmiségiek, de egyesek még a friss NATO-tagságára büszke Magyarországon is úgy vélik tehát: jogi abszurdum a független és szuverén délszláv állam megtámadása, minthogy az akciót az ENSZ Biztonsági Tanácsa (BT) nem hagyta jóvá.

Elgondolkodtató és nem kevés tanulsággal járó okfejtés ez, hisz a konfliktusban részt vevő egyik félen, vagyis a NATO-n egy olyan nemzetközi intézmény - az ENSZ BT - döntési legitimitásának tiszteletben tartását kéri számon, mely lényegében elveszítette korábbi legitimitását. Az ENSZ, és főként a Biztonsági Tanács, annak a korszaknak a terméke, melynek nemzetközi erőviszonyait több, de legalábbis két nagyhatalom többé-kevésbé egyenrangú befolyása határozta meg évtizedeken át. Ugyanakkor ma okkal tehető fel a kérdés: hol van már az a másik nagyhatalom, a Szovjetunió, illetve Oroszország, mely képes lenne "szimmetrikus befolyást" gyakorolni? És ha Oroszország jelenlegi nagyhatalmi léte csak bizonyos fenntartásokkal és csak bizonyos szűkített formában fogadható el, akkor vajon legitim-e az igény, mely az amerikaival, illetve a nyugat-európaival egyenrangú státust követel számára? Mert ha ez a nagyhatalom már nem létezik, akkor a BT ebbéli kompetenciája sem tekinthető egyértelműnek.

Ráadásul a jelenlegi jugoszláv háború igazi tétje egy olyan történeti folyamatnak a kiteljesítése, amely tulajdonképpen a hidegháborúval vette kezdetét. E folyamat lényege azon hatalmi törekvéseknek a kiszorítása a kontinensről, illetve marginalizálásuk, melyek az európai értékeket, az európai életvitelt, a lét elviselhetőségének nyugati típusú garanciáit mindig is tagadták. Meglehet, sokan úgy vélik, mai világunk képes volna könnyed belenyugvással elviselni egy diktatórikus, szélsőséges Jugoszlávia létét, itt a déli limeseken túl; mindazonáltal egy efféle magatartás nélkülözne minden felelősséget. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy egy eljövendő, ismét erőteljes, az Európai Unióval nagyhatalmi koegzisztenciára, netán konfrontációra törekvő Oroszország előretolt hadállása lehet majdan Jugoszlávia. Jugoszlávia, mely ma kicsiben minden olyan szélsőségnek a mása, aminek roppant túlsúlyával 1945 és 1989 között megküzdeni kényszerült megannyi nemzedék.

Az ebben a küzdelemben vesztes totalitarizmus epizodikus utóvédharca mindaz, ami ma a Balkánon történik. Lehet persze lamentálni egykori dubrovniki nyarak emlékeire hagyatkozva - Dubrovnik ma már egyébiránt nem is Jugoszlávia része -, egy dolgot azonban semmiképp sem lehet megtenni: szenvtelenül bagatellizálni egy társadalom rémtetteit, mely tettekben az összecsapó szenvedélyek egyszerre idéznek múltbeli gátlástalanságot és követelnek a megtámadottakkal szembeni jelen idejű szolidaritást.

A közvélemény - eltörpülő - részének félelme a küszöbönálló háborútól nyilvánvalóan hasznos ürügy, hogy elrejtsék a Milosevictyel szembeni szolidaritás mérhetetlen aljasságát. És persze alkalom arra is, hogy e hőbörgő társaság feledni tudja lelkiismeret-furdalását, amiért most kutyás-békás átkokat szór arra a NATO-ra, amelyhez korábban pozitív hisztériái kötődtek. És amelynek helyét most nagy hirtelen az új kedvenc, a "szenvedő Jugoszlávia" foglalhatta el. Érveik is ezt a logikát követik. Ha a NATO bombáz, és e bombázásoknak nyilvánvalóan áldozatai vannak, akkor például ez a baj. Ha a NATO kerüli a tömeges áldozatokat, a hadi cselekmények pedig csendes módszerességgel zajlanak, akkor viszont e körülményben rögtön annak bizonyságát látják, hogy a NATO gyenge, és kisvártatva előkerülnek a koreai, kubai, vietnami és egyéb példák.

Egyvalamiről azonban senki sem beszél, a szerbiai ellenzék hirtelen felszívódásáról. Pontosabban arról a tényről, hogy európai értelemben efféle ellenzék nem is létezett. Mert ha lett volna, akkor ma nem osztaná Milosevic politikai célkitűzéseinek egészét, hanem alternatív politikát szorgalmazna.

Az úgynevezett szerb ellenzék létével kapcsolatban mellesleg nem most először vetődnek fel kételyek. E szervetlen, mindössze a történelmietlen véletlenek teremtette országnak a széthullásakor már megmutatta a szerb ellenzék, hogy mire képes. Vuk Draskovic éppúgy, miként Zoran Djindjic egy pillanatig sem fukarkodott pártfogásba venni Belgrád horvátországi, majd boszniai birodalommentő hadműveleteit. Utcára vonulásuk 1997-es ellenzéki története pedig csak akkor emelkedhetett ki derékig - de nem jobban - a mítoszok felkavarta habokból, amikor Milosevicnek mégis sikerült elveszítenie a Belgrádtól nyugatra fekvő vazallus tagköztársaságokat.

Ez magyarázza, hogy lényegében elmaradt a pártdiktatúrával szembeni kollektív társadalmi ellenállás; illetve amikor esetenként mégis megfogalmazódott valamiféle tiltakozás, annak céljai, eszközei és perspektívái éppoly anakronisztikusnak és inadekvátnak bizonyultak, mint az a rezsim, mely ellen a tiltakozók lázítani akartak.

Ráadásul ellenzékiségükben mindig ott bujkált a kétértelműség. A kormányzattal szemben érzett, a hatalmonkívüliség inspirálta minden fenntartás dacára az egyént - beleértve az egész értelmiséget - eltéphetetlen mitikus szolidaritás kötötte és köti ma is a vezetőkhöz, a nemzet megmentésének - vagyis mindenki más gyűlöletének - napiparancsaként. Míg a közép-európai ellenzék - de bizonyos fokig még az orosz is - nagyon pontosan érzékelte, mit vár el tőle a világ, Draskovicék semmit sem vettek észre az állapotok változásából.

Az ellenzéki fellángolás egyszóval csak a hatalom megszerzését, nem pedig az agresszív, az ön- és közveszélyes jugoszláviaiság felszámolását jelentette. Márpedig a NATO-bombák ma azért hullnak, hogy ennek az 1918 óta tartó ámokfutásnak vége legyen.

Vuk Draskovic ismét felölti majd ellenzéki köntösét, ha Milosevic végképp lekerül a történelmi napirendről, és ha belerúgni már nem lesz oly kockázatos, miként volt korábban. Ám közel se tápláljunk afféle illúziókat, mintha nacionalista, birodalomépítő szempontból Draskovicék ne ott igyekeznének majd folytatni, ahol a korábbi országvesztő kormányzat abbahagyta. Ezért van szükség a NATO háborújára; ezért nélkülözhetetlen vissza nem fordítható helyzetet teremteni a Balkán évszázadok óta rohadó szívében, Szerbiában.

A magyar kormány - alighanem a washingtoni fél évszázados évforduló ünnepi hangulatából merítve ihletet - most először bizonyította nagykorúságát. A határozottság, amellyel Orbán Viktor az amerikai fővárosban elkötelezettségeinkről szólt, morális és egyben ésszerű válasz arra a vadonatúj helyzetre, amelyet számunkra a NATO-tagság jelent. Morális, mert a csatlakozás révén egy olyan felelősségvállalásról van szó, amellyel évszázadok múltán immáron szívvel, lélekkel és jó lelkiismerettel azonosulhatunk; és ésszerű, mert szűkebb és tágabb, azaz geopolitikai érdekeink is messzemenően hozzá kötődnek. Nem ártana persze még idejekorán tudatosítani a lakossággal e vállalások történelmi fontosságát; ez ugyanis nem történt meg. Eléggé váratlan volt a tájékozatlan magyar polgár számára a jugoszláv fővárost ért első komoly büntetés. Nem kellene kockáztatni, hogy a végkifejlet - mondjuk egy szárazföldi támadás - hasonló meglepetéseket okozzon.

Magyarország ugyanis a NATO-tagsággal nemcsak önmagáért vállalt felelősséget, hanem az egész kontinensért. Egy olyan, most épülő nagyhatalomért, az Európai Unióért, amely nem engedheti meg magának, hogy a ma egyelőre még agyaglábakon álló, gyenge és mérhetetlenül korrupt szomszéd óriás, Oroszország holnapi diktatórikus, totális reinkarnációja kockáztathassa jövőjét.

A Milosevic által nagy hirtelen tető alá hozott orosz-belarusz-jugoszláv "államszövetség" operett-jellege ellenére máris sokat elárulhat azokról a lehetőségekről, amelyek kihívásként az EU-ra várnak. A Balkán, ha megőrzi jelen társadalmi és politika állapotát, olyan kockázati tényező marad, ami jelentősen korlátozhatja az EU szuverenitását, és ami minduntalan arra kényszerítheti, hogy Moszkva érdekeit a kelleténél is inkább figyelembe vegye. E mai lokális háború a holnapi kontinentális konfliktus megelőzése tehát; Szerbia hatalmi akarnokságának a megtörése pedig szerves része a stratégiai jövőépítésnek.

publikálva
1999/17. (04. 29.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk