Arató András: A farok csóválja a köztársaságot (A Starr-jelentés következményei)

publikálva
1998/38. (09. 17.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A Clinton elnök körüli hercehurcával kapcsolatos tények leírásában nem kívánok versenyezni Babarczy Eszter cikkével (MaNcs, 1998. augusztus 27.). Szerintem inkább olyan dolgokról van itt szó, mint a demokratikus részvétel, a köz érdeke, az egyéni jogok és különösen a magánszféra védelme, a törvény uralma és az alkotmányosság integritása. Mivel még mindig szeretném azt hinni, hogy Magyarországon tíz évvel a diktatúra bukása után ezek a fogalmak számítanak valamit, másokra hagyom a pornográf szappanopera unalmas műfajának kultiválását. Azt a szintet, amelyet Ken Starr független ügyész csapata az utóbbiban elért, úgysem fogják utolérni.

A Clinton elnök körüli hercehurcával kapcsolatos tények leírásában nem kívánok versenyezni Babarczy Eszter cikkével (MaNcs, 1998. augusztus 27.). Szerintem inkább olyan dolgokról van itt szó, mint a demokratikus részvétel, a köz érdeke, az egyéni jogok és különösen a magánszféra védelme, a törvény uralma és az alkotmányosság integritása. Mivel még mindig szeretném azt hinni, hogy Magyarországon tíz évvel a diktatúra bukása után ezek a fogalmak számítanak valamit, másokra hagyom a pornográf szappanopera unalmas műfajának kultiválását. Azt a szintet, amelyet Ken Starr független ügyész csapata az utóbbiban elért, úgysem fogják utolérni.

Amerikai demokrácia?

Már kilenc hónapja teljesen tisztán láthatjuk a hasadást a lakosság és a washingtoni elit (politikusok, újságírók és médiaelemzők) között. Felmérés felmérés után mutatta meg: annak ellenére, hogy a választók nem hisznek Clintonnak, több mint 60 százalékuk azt gondolja, hogy az országnak sok fontosabb dolga van ennél, ezért békén kellene hagyni az elnököt, aki szerintük (ahogyan szerintem is) sikeresen látja el kormányzati és hivatalos feladatait. Rendre nem fogadják el a jobboldali és a média sugallta érvet, hogy "ami személyes, az is releváns politikailag", és mint az elnök maga, ragaszkodnak a köz- és a magánszféra elválasztásához. Mivel azonban a jogrendszer Amerikában messzemenően elkülönül a társadalom működésének többi ágától, a lakosság akarata mit sem számított (és megengedem: számíthatott) a független ügyész szempontjából, aki a jog uralmának értékét minden más érték fölé helyezte. Ken Starrnak egyetlen komoly problémát kellett csak megoldania: az uralkodó vélemény szerint (amit ő is oszt) hivatalban lévő elnököt nem lehet rendes bíróságon vád alá helyezni. Csakis a képviselőház többsége emelhet vádat ellene, visszahívását pedig a szenátus kétharmadának kell elrendelnie.

Ebből következően a jogi processzust csak a politika szférájában lehet befejezni, ami elvileg azért is nehéz kellene hogy legyen, mert a szenátus jóval több mint egyharmada az elnök pártjához tartozik. Igaz ugyan, hogy ezek Clinton augusztus 17-i vallomása óta erősen ingadoznak, de ez nem jelenti azt - ma legalábbis -, hogy a visszahívására szavaznának. Különösen nem, ha a szavazók továbbra is támogatják az elnök hivatalban maradását. Ez magyarázza azt, hogy a jogilag egyébként elég gyönge Starr-jelentés valóságos pornográfiába süllyed: mivel a szexuális viszonyon és az ezt leplezni kívánó hamis tanúvallomás eléggé marginális bűntettén túl nem sokat tud bizonyítani, egy utolsó nagy kísérletet tesz arra, hogy megnyerje a public relations-háborút. Starr tézise az tehát, hogy Clinton eddigi támogatói között van egy bizonyos kritikus százalék, amelyet - a média várható segítségével - a történet puszta vulgaritásának ábrázolásával morális és pszichológiai szinten el tud érni és meg tud nyerni. Ha igaza van, Clintonnak vége.

Vagy köztársaság?

És ha nem változnak a felmérések, ami könnyen meglehet? A republikánusok - akiknek Starr a jelentéssel átadta a stafétabotot, és akiket saját jobboldaluk hajt - a képviselőház igazságügyi bizottságán keresztül ez esetben is életben tarthatják a vizsgálatot a novemberi választásokig. Azután pedig valószínűleg azt fogják mondani, amit egy nagyon okos floridai taxis nekem: hogy Amerika nem demokrácia, hanem köztársaság. Ezen a megkülönböztetésen az "alapító atyák" azt értették, hogy nem az érzékelhető és állandóan változó közhangulat kell hogy eldöntse az ország sorsát, hanem az érdemi vita, ami csak a köz érdekét tartja szem előtt, és amire csak a köz képviselői képesek. Ezt a tézist persze ma már nem nagyon szokás a választások előtt hangoztatni. A baj csak az, hogy nehéz megtalálni, ki törődik itt igazán a köz érdekével. Semmi esetre sem azok, akik immár kilenc hónapja egy magánügy és egy marginális hamis tanúvallomás elítélését helyezték az érdeklődés középpontjába, amivel politikailag megbénítják az utolsó szuperhatalmat. Ha úgy akarnák, most persze gyorsan is tudnának cselekedni. Csakhogy mindannyian egyedül a saját rövid távú érdekeiket tartják szem előtt. Ha ezt a választásokig és azon túl is így folytatják, valóban kevés joguk marad a köztársaság érdekére hivatkozni.

Ez az érdek már így is súlyos csorbát szenvedett. A végrehajtó hatalom komoly meggyöngítését Starr például máris elérte azzal, ha a bíróságok segítségével arra kényszerítheti az elnök legbensőbb köreit, hogy a kivizsgáló esküdtszék előtt valljanak bármely belső stratégiai és politikai döntéshozatalról, és minden politikai tanácsukért személyes felelősséget vállaljanak. Ez is bizonyítja, mennyire igazuk volt Machiavellitől Hannah Arendtig a köztársasági értékrendszer szószólóinak, akik a nyilvános és a privát megkülönböztetését tették elméletük egyik alapjává. Szerintük akinek nincs magánszférája, nem tud nyilvánosan cselekedni. Az a politikus, akit magán- és nem politikai erkölcse szerint ítélnek meg, nem tud politizálni. Liberális szempontból elég szörnyű már az is, hogy van az országban egy olyan kivizsgáló hatalom, amely bizonyos embereknek szinte gátlástalanul beleturkálhat a személyes életébe, és önmagukban teljesen jogszerű cselekedetekre a nyilvánosság destruktív fényét vetheti. Ha a végrehajtó hatalom fő képviselőjét megfosztják magánélete védelmétől, kiszolgáltatottabban állhat ott, mint bármely polgár, akinek nincs politikai felelőssége, és ezért élhet azzal a törvény adta jogával, hogy nem köteles saját maga ellen vallomást tenni. Ha az elnök tanácsadói nem adhatnak szabadon tanácsot arról, hogy politikai veszélyek ellen miképpen védekezzék, akkor ahhoz, hogy az elnök elveszítse cselekvési szabadságát, mindössze annyi kell, hogy valaki megvádolja egy politikai szempontból akár közömbös ügyben. A Starr-jelentés egyik fő vádja a hatalommal való visszaélés. Ez - az egyetlen új elem az ügyész érvelésében - azt jelenti, hogy az elnöki hatalom és az elnöki intézmény védelmében tett minden erőfeszítés, a bírósághoz való folyamodás is - ami önmagában még teljesen jogszerű - visszahívással büntethető. Ha a kongresszus ebben igazat ad Starrnak, az is meg lesz tiltva, hogy egy személyében jogilag támadott elnök egyáltalán megvédje magát. Nem tudom, hogyan képzelik, hogy egy elnöki rendszerben ilyen feltételek mellett a végrehajtó hatalom egyáltalán működhet. Erős végrehajtó hatalom nélkül viszont nincs köztársaság.

És mi van a törvény uralmával?

Starr védelmezői, akiknek rövid távú politikai motivációi teljesen világosak, eddig legalábbis mindenre a törvény uralmának fétisével válaszolnak: senki sem, az elnök sem állhat a törvények felett. Ez volt a legfelsőbb bíróság álláspontjának alapja, amikor úgy döntöttek, lehet polgári pert folytatni egy hivatalban lévő elnök ellen. Ez az elv most már azt jelenti, hogy egy vélt bűntett nem lehet elég kicsi ahhoz, hogy - akár a kormányzat politikai megbénulása árán is - a bűnös meg ne legyen büntetve. Nem lehetnek olyan, jogilag bárki ellen felhasználható kivizsgáló technikák, amelyeket fel ne lehetne használni az ország legmagasabb közjogi méltósága ellen. Közben persze kiderült, itt még olyan technikák is elképzelhetők, amiket csak az elnök ellen lehet felhasználni: például a saját ügyében tett vallomásra való kényszerítés meg az ügyvédei vallomásra való kényszerítése, ha ezek történetesen köztisztviselők. A kérdés már csak az lehet, hogyan használhat mindez a jog tekintélyének és hatalmának, különösen amikor Ken Starr politikai motivációjáról és összeköttetéseiről mindenki, még Clinton számos kritikusa is meg van győződve. Sokan észrevették például: jelentése megfeledkezik a vizsgálat eredeti céljáról, a Whitewater-ügy tisztázásáról. Viszont Leon Jaworskyval ellentétben, aki Nixon ügyében jelentett a képviselőháznak, Starr jelentése tele van értelmezéssel, érveléssel, minden adatot csak az elnök szempontjából legkedvezőtlenebb változat szerint értékel. Végül teljesen elfelejti érvekkel alátámasztani, milyen mérce szerint gondolja, hogy a tizenegy vádpont kimeríti azokat a feltételeket, amiket az alkotmány az elnök elmozdításához megkíván.

Mert a törvény uralma Amerikában elsősorban az alkotmány uralmát jelenti. Ám az alkotmányban "hazaárulás, megvesztegetés és más súlyos bűncselekmény és vétség" (kiemelés tőlem) vannak megemlítve mint az elnök elmozdítására okot adó esetek, ami csak azt jelentheti, hogy minden bűncselekmény, ami számításba jöhet, "high" kell hogy legyen, a súlyosság szempontjából összehasonlítható legalábbis a megvesztegetéssel. Tarthatatlan például Starr egyes védelmezőinek az az álláspontja, hogy akármilyen bűncselekmény megüti a mércét. Nixon esetében a visszahíváshoz kellően súlyos cselekmény mércéjét úgy határozták meg, hogy csak az tartozik ide (és például nem Nixon feltételezett adócsalása), ami magának az alkotmányos és közjogi rendszernek az integritását és működését veszélyezteti.

Az amerikai rendszer nem parlamentáris rendszer. Elnöke egyszerre a kormány és az állam feje. Az alkotmány egyszerűen nem engedi meg, hogy elmozdítsák akár azért, mert elveszti politikai mozgásterét, mint egy miniszterelnök esetében, akár azért, mert szimbolikus státusa nagy csorbát szenved. Még ha mindkettő egyszerre megtörténik is, az alkotmány és a precedensek szerint csak akkor lehet elmozdítani, ha olyasmit tett, ami a köztársaság fennmaradása szempontjából komoly veszélyt jelent. Ha mindez helytelen lenne is, akkor is ez a rendszer. Ezért több mint 200 év alatt eddig csak három próbálkozás történt a visszahívásra. Ámbár mindegyikben komoly dolgokról volt szó, az első rögtön megbukott, a második egy szavazat híján, és csak a harmadik esetben kényszerült az elnök lemondás útján távozni. Clinton ügye ezeknek a precedenseknek a fényében komolytalan. De rosszabb ez, mint komolytalanság: inkább burkolt alkotmánymódosításról van szó, ami egy elnöki rendszeren belül szerencsétlen módon meggyengítheti a végrehajtó hatalmat. Ha a republikánusok a jog uralma nevében tovább folytatják a hajszát, nemcsak a demokrácia, a köz érdeke, a magánszféra jogai, de maga az alkotmányosság és a közjogi rendszer integritása szenvedhetnek súlyos vereséget.

publikálva
1998/38. (09. 17.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk