Arató András: Messze a mennyországtól

publikálva
1997/7. (02. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A szerző a New York-i New School for Social Research tanára.

A szerző a New York-i New School for Social Research tanára.

Csak távolról érdemes megpróbálni a majdnem lehetetlent: a magyar politika törésvonalait az 1998-as általános választások és a koalícióépítés szempontjából elemezni. De még így sem mertem volna e cikkbe belekezdeni, ha nem olvasom a következő szavakat egy ismerősöm tollából: "A magyar politikai élet páriájává vált SZDSZ itt (a koalícióképzés vonatkozásában) már nem jön számításba" (Új Magyarország, január 6., 14. oldal). A szerzőt valamikor jó tudósnak hittem, és azt hiszem, jól sejtem politikai pályafutásának mozgatórugóját. Valahogy nem találta meg a helyet, amit az 1989-90-ben kialakult politikai és közjogi rendszerben elképzelt magának mint alkotmányszakértőnek, röviden: nem lett egyik alapító atyja a köztársaságnak, és azóta is támadja ennek fő oszlopait: az Alkotmánybíróságot, a köztársasági elnököt, az SZDSZ-t, a liberálisnak hitt médiaértelmiséget és a konszenzusos parlamenti alkotmányozást. Jó tudós volt valamikor, kezdetben legalábbis mindig volt érveiben valami, amit komolyan lehetett venni, még akkor is, ha alapjában véve semmiben sem volt, szerintem, igaza. Az említett mondat viszont nagyon meghökkentett. Mintha Csurkát olvastam volna, de persze a drámaíró önismerete nélkül. Egy unalmas, szürke Csurka lett az ismerősömből.

Nem tudom, hány politológus írhatta volna le a mondatot egy hasonló helyzetben. Nem csak arra gondolok, hogy az SZDSZ továbbra is aktív része a kétpárti koalíciónak, jó viszonyban van az MSZP egy részével, és éppen a "jobboldal" szemében (de a valóságban is) fontos szerepe van a kormánypolitika alakításában, nem csak arra, hogy a lakosság szemében a párt politikusai továbbra is meglehetősen népszerűek (a köztársasági elnök, a főpolgármester, a három miniszter és a pártelnök tartósan a népszerűségi lista élén találhatók), és arra, hogy a választásokon valószínűleg meg fogja szerezni a szavazatok 10-15 százalékát. Ezzel szemben valóban fel lehet hozni, hogy a párt politikája ma népszerűtlen, hogy talán a legtöbbet vesztette a Szokai-Tocsik-ügyben, hogy sokan valóban hibáztatják a kormány megszorító intézkedéseiért, és ráadásul azt, hogy a koalícióhoz való viszony belülről gyöngíti a pártot, jelenleg a vezető tagok egymás marcangolásával vannak elfoglalva. Mindebből persze nem következik semmiféle páriastátus.

De az említett cikk, amellett, hogy jobboldali populista módon azt sugallja, az SZDSZ-t ki kellene közösíteni, mert az idegen finánctőke ügynöke, nyilván arra is gondol, hogy mind a négy ellenzéki párt ma azt állítja, ki van zárva, hogy az SZDSZ-szel a jövőben valamiféle szövetséget vállaljon. Ezért a szerző végül úgy beszél, mintha az SZDSZ nem is létezne: a hárompólusú mezőben a Fidesznek el kell majd döntenie, hogy az MSZP-vel tart, vagy az FKgP-KDNP-szövetséggel. Mindebben az a furcsa, hogy az SZDSZ mind a saját önmagáról alkotott képében, mind a lakosság tudatában már hét éve a par excellence centrista párt. Általában rendszerellenes, szélsőséges pártokat tartanak koalitionsunfahignek, koalícióképtelennek. Ezért elég nehéz egy modern pártrendszerben egy centrista vagy általában centristának tartott pártot páriaként elképzelni, amely nélkül lehetséges koalíciók kötődhetnek a középen.

Bevallom, nem vagyok őszinte híve a Körösényi András-féle gondolatnak, amely szerint a magyar politikai pártrendszert egy bal-jobb síkban kell elemeznünk, amelyben az MSZMP a parlamenten kívüli bal, az MSZP a bal, az SZDSZ a balközép, a Fidesz (és az MDNP) a jobbközép, az MDF és a KDNP a jobb, az FKgP a radikális jobb és a MIÉP a parlamenten kívüli radikális jobb. Én több dimenzióban képzelem el a rendszert, és másképpen látom a sorrendet a különböző dimenziókban (például a gazdaság és a politika, a napi és az alkotmányozó politika síkjaiban). De annyi biztos, hogy Körösényi térképe körülbelül megfelel annak a rendszertelen rendszernek, ami az újságírásban, a mindennapi tudatban és a legtöbb párt aktivistái fejeiben képződik a pártokról. És így politikai tényező még akkor is, ha a politikatudomány szempontjából egydimenziós és sokban félrevezető. Aki viszont e térkép szerint értelmezi a magyar politikát, annak értelmetlen kell hogy legyen, amit említett ismerősöm állít.

De hadd védjem csak meg egy kicsit. Hadd tálaljak ki néhány érvet, amivel értelmezhetném egyébként értelmetlen szavait. Lehet, hogy azért lett pária az SZDSZ, mert koalíciót kötött az ördöggel. De az ördög maga nem pária? És ha igen, miért kell ismerősömnek félnie, hogy talán majd a Fidesz is lepaktál vele? Mert az említett cikk pont ettől fél. Jobb lenne tehát tudományosabb argumentumot kitalálni. Felhozhatnám egy korábbi érvemet, ami szerint a magyar pártrendszer nem egy egyenes vonal, hanem egy kör, amin a szélsőjobb a szélsőbal bal oldalán van, vagy fordítva, a szélsőbal a szélsőjobb jobb oldalán. A szélsőjobb államszocialista és paternalista gazdasági tanai, illetve a szélsőbal tekintélyelvű gondolatvilága ezt a paradoxont támasztja alá. Tudom, ezzel a gondolattal elhagytuk a mindennapi politikai tudatot, de attól még lehet értelme, különösen Kelet-Európában, ahol elvégre nem ismeretlenek a jobb-bal szövetségek. Nos, egy ilyen rendszeren belül nincs igazán bal és jobb, és nincs közép se. Ha a MIÉP vagy az MSZMP lehet szélsőséges pária, pont úgy lehetne az SZDSZ vagy akár a Fidesz is. Attól függ, honnan nézzük. Természetesen az is következhet a gondolatmenetből, hogy itt mindenki lehet egy koalíció tagja, amit a MIÉP vagy az MSZMP esetében én sajnálnék persze, pont úgy, mint ismerősöm az SZDSZ esetében. Lehetne erre európai módon azt mondani, hogy csak az koalícióképtelen, aki nem fogadja el a demokrácia játékszabályait, de ezt a kínos gondolatot ismerősöm baloldali vagy kozmopolita demagógiának venné, mert a MIÉP-en kívül csak a saját pártja, az FKgP lehet gyanús ebből a szempontból.

Mivel tudományos érvet hoztam fel, meg kell állnom a tudósok elképzelhető ellenvéleménye előtt. Körösényi azt mondhatná, hogy csaltam. Csak úgy varázsolhattam egy kört az ő szerény kis egyenes vonalából, hogy amikor a szélekre értem, megváltoztattam a törésvonalak kritériumát. Õ a bal-jobb skálát (állítólag) a világnézetek skálájából vezette le: a bal egyenlő a felvilágosodással és az európai egyetemes racionalizmussal, míg a jobb a partikuláris, tradicionális, antiindividualista világképpel. (Eltekintek itt attól, hogy ez a gondolatmenet tarthatatlan, nem vezethető le belőle egy bal-jobb skála még Magyarországon sem, nem beszélve más országokról.) Én viszont úgy találom a jobbat a baloldalon, hogy átváltok a gazdasági álláspontok dimenziójába, vagy a balt azért fedezem fel a jobboldalon, mert az államhoz való viszonyra gondolok. Tehát csalárd módon három dimenzióban gondolkodom, amíg a tudománynak egy is megfelelne. De miért éppen az általa bal-jobbnak titulált világnézeti skálát kell preferálnunk, kérdeztem talán túl agresszívan Körösényit 1994-ben. Mert, válaszolta a fiatal tudós, a politikai verseny mindig az egyetlen bal-jobbra redukálja a pártrendszer elképzelhető dimenzióit. Erre akkor már nem jutott időm válaszolni, de remélem, azt mondtam volna: könnyen lehet, hogy a verseny egy dimenzióra redukálja a rendszert (ámbár sok ország van, ahol ez valahogy mégsem következik be), és az is lehet, hogy ezt akkor majd mint egy jobb-bal skálát fogjuk értelmezni, akármilyen dimenzióról van is szó. De éppen mivel nem lehet előre tudni, hogy egy választáson melyik lesz a legfontosabb, ezért kell mindenképpen több dimenzióban gondolkodnunk. A választási verseny arról is szól, hogy milyen dimenzióban képzeljük el a pártokat, és minden pártnak arra kellene törekednie, hogy a számára legkedvezőbb pólusok között játszódjon le a választás.

Hálásnak kell lennem ismerősömnek, mert e vitát nem ismerve (ámbár a Politikatudományi Szemle kiadta a hozzászólásokat), az én álláspontomat támasztja alá (az is lehet, hogy engem még mindig kedvel, még ha a barátaimat utálja is). Õ ugyanis azt állítja, hogy a releváns dimenzió az európai (vagy világkapitalista) gazdasági integrációhoz való viszony, és a két véglet a gátlástalan, az elszegényedést semmibe vevő integrációs akarat az egyik oldalon és a hazai lakosság érdekeit komolyan vevő, integrációt csak bizonyos körülmények között elfogadó akarat a másikon. Kedves az úr, ámbár ő is tudja, hogy ezért a gondolatért Körösényi professzor megbuktatná politológiából. A gondolat hasonlít Körösényiére, de nem bal-jobb skála, és más pártelosztásra utal. 1994-ben, vitánk idején például az MSZP lett volna középen ebben a dimenzióban, az SZDSZ és a Fidesz pedig a liberális oldalon. Azóta az MSZP (legalábbis az eddig vezető része) helyet cserélt a fiatal demokratákkal, de az SZDSZ maradt, ahol volt.

Éppen ez az utóbbi fontos ismerősömnek saját gondolatmenetében, mert így lehet azt állítani, hogy az SZDSZ található a koalícióképtelen egyik szélen mint az egyetlen igazán radikális párt, míg a saját pártja és annak szövetségesei (az FKgP, a KDNP, talán az MDF és talán a MIÉP) így kerülnek a másik oldalra, amelyet mint mérsékelt közepet próbál a szerző feltüntetni (kell integráció, de csak bizonyos föltételekkel). Eltekintek attól, hogy a radikális SZDSZ centrista szélsőjobb képlete csak hihetetlen lehet a lakosság nagy része szemében. Érdekes viszont, hogy az MSZP (ámbár róla alig esik szó) mint az SZDSZ-nél kevésbé világpiacbarát párt koalícióképes(ebb) helyre kerül, és ezért kell attól félni, hogy a Fidesz - a tarthatatlan középen létező egyetlen párt - még egyszer beemeli őket a hatalomba. A gondolatmenet nem árulja el, miért is lenne ez az utóbbi rossz, azaz ezt mint evidenciát kezeli, holott a cikk fogalmi apparátusából nem derül ki, mi is a baj az MSZP-vel azonkívül, hogy jelenleg talán az SZDSZ bábja. Végtére is még azt sem lehet igazán tudni, melyik párt kerül holnap nagyobb ellentétbe a gazdasági liberalizmussal: a Fidesz vagy az MSZP. Félek is, hogy amikor a Fidesz vezetői a cikket olvasták, megbánták, hogy akár alkotmánybírónak is elfogadták volna ismerősömet, aki szemmel láthatóan nem vette észre, hogy az ő fogalomrendszere szerint egy "jobb-bal" koalíció, ami marginalizálná az MSZP SZDSZ-barát részeit, pont olyan valószínűnek tűnhetne, mint egy Fidesz-MSZP-koalíció, ami a szocialisták balos korporatista elemeit is kizárná a hatalomból, és ráadásul talán még kívánatosabb is lehetne, mint egy Fidesz-FKgP-koalíció.

Lehet, hogy megint visszatértem az ördögi kör metaforájára. Ismerősöm persze úgy tesz, mintha az egyenes vonalú modell csalhatatlan lenne, és - minthogy végtére is vezető politikus-tanácsadó lett belőle - csak a Fidesz, illetve az FKgP és társai koalíciójára tesz ajánlatot. Ami, be kell vallanom, valóban reális veszély, reálisabb, mint a két populizmus, a jobb- és a baloldal szövetsége, legalábbis Magyarországon.

Egye fene, feladom még egyszer a köreimet. De azt már nem tudom elfogadni, hogy csak egy dimenzióban gondolkodjam. Mert a gazdaságpolitikai dimenzió, amelyben az állampaternalizmus van az egyik oldalon és a gazdasági liberalizmus a másikon, csak az egyik, ami körül a pártok az 1994-es választások óta szerveződtek. Ez a dimenzió valóban létezik, még akkor is, ha nehéz bal-jobb skálaként leírni. Létezik még akkor is, ha merő demagógia azt állítani, hogy van a gazdasági liberalizmusnak ma alternatívája. Nem túl nagy az a mozgástér, amelyen belül Magyarország egyáltalán választhat magának gazdaságpolitikát, és minden nagyobb kilengés a gazdasági liberalizmustól katasztrofális következményekkel járna, amit Bulgáriában például szépen tudunk követni. Ahol a dolgok működnek, mint Lengyelországban, ott négy vagy öt kormányzat, elég különböző színekben, ugyanazt a gazdaságpolitikát folytatta. Ugyanezt tenné egy Fidesz-kormány is és talán még egy Fidesz-FKgP-kormány is, ha nem akarna a bolgár szocialisták sorsára jutni.

De van egy második dimenzió is, az alkotmánypolitika dimenziója. Itt 1995 óta tisztán látható, hogy mások a törésvonalak, mint a gazdaságpolitikai dimenzióban. Az SZDSZ, a Fidesz, az MDNP, az MSZP egyik része, illetve a mostani (1997. februári) MDF és KDNP kisebbik részei az 1989-1990-es rendszerváltás alkotmányának és közjogi rendszerének védelmezői. Olyan új alkotmányt akarnak, ami a rendszerváltás alkotmányát emelné magasabb legitimációs szintre. Az FKgP mai vezetői, a KDNP és az MDF nagyobbik része, a MIÉP és az MSZP egyik része azonban mint SZDSZ-es és antallista paktumos erőszakot élte át az 1989-90-es alkotmányozást. Ezek a pártok vagy pártrészek egy új elnöki vagy félelnöki rendszerváltásról álmodoznak, sokuknak a korporativizmus közjogi beágyazása és az Alkotmánybíróság meggyöngítése is fontos lenne. Egyelőre persze csak a mostani alkotmányozást akarják zátonyra futtatni, hogy nyitva maradjon az egész ügy, amíg egy másfajta koalíció tud majd kétharmados alapon alkotmányozni. Ismerősöm ezeknek az irányzatoknak szeretne a főideológusa lenni; nem hiszem, hogy szíve szerint beszél, amikor a gazdasági integráció népszerűbb kérdéseiről értekezik. Persze ott nincs igazán lehetőség utat változtatni: az antiintegrációs út, még ha népszerű lenne is a mostani kurzus vesztesei szempontjából, nem járható. De egy más közjogi berendezkedést a mostani alkotmánymódosítási szabályok mellett el lehetne érni; és kit zavarna az Nyugaton, ha mostantól kezdve Ausztriát és nem Németországot utánoznánk?

Ezért sem véletlen az SZDSZ páriastátusának kikiáltása. Ismerősöm ezzel először is szét akarja forgácsolni az alkotmánypolitikai dimenzió körüli pártszerveződést, ami csak az SZDSZ-szel lehetséges. Ugyan ez a dimenzió érdekli igazán, ám pártja választási sikerét csak a kapitalista-antikapitalista dimenzióban remélheti. Elnöki rendszerről majd csak a választás után kell hogy megint szó legyen. Persze a Fidesszel a gazdasági dimenzióban is baj lehet, amelyben, ha az MSZP-t magát és nem kormányát tartjuk szem előtt, a két párt elég közel eshet egymáshoz. És ismerősöm félelme, úgy tűnik, nem alaptalan, mert az utóbbi időben a Fidesz és az MSZP politikusai elkezdték egymás koalícióképességét lebegtetni (lásd Hegyi Gyula cikkét: Játéktér - jobb felől, Népszava, december 2., illetve Kövér László a Magyar Hírlap december 21-i számában).

A Fidesz oldaláról persze nem arról van szó, hogy közel érzik magukat a valóban utált MSZP-hez - a közelséget talán nem is veszik észre, mert nem ismerősöm dimenziójában gondolkodnak -, hanem arról, hogy Kövér például el akarja kerülni annak megismétlődését, ami 1993-94-ben történt, amikor azért vesztettek olyan sok szavazatot, mert csak a nagyon népszerűtlen jobboldallal való koalíciót lebegtették, amit, úgy tűnt, visszahoznának a hatalomba. (Lásd Révész Sándor kitűnő cikkét a decemberi Beszélőben.) Ebből az a téves következtetés származhat, hogy most mind a két oldallal kell egyszerre játszadozni. Persze így még többet lehet veszíteni, mert ki akar egy olyan pártra szavazni, amelynek koalíciós elképzelései minden irányban működhetnek. Õk azt gondolják persze, hogy nem "minden" irányban. Orbán főnök maga, aki úgy korrigálta, hogy nonszenszként értelmezte alelnöke szavait ("teljes mértékben ki kellene cserélődnie az MSZP vezetőségének", Népszabadság, január 18.), egyetért Kövérrel, hogy az SZDSZ semmiféle szempontból nem jöhet számításba partnerként (elfelejtve közben, hogy az alapvető alkotmányozási kérdésekben partnerek voltak eddig is). És miért nem? "Mert az SZDSZ pusztán hatalomvágyból kormányra lépett az MSZP-vel." És miért lépne a Fidesz ilyen szövetségre egy megváltozott vagy lecserélődött MSZP-vel? Persze nem hatalomvágyból, mert ilyet ők nem ismernek, meg nem holmi pragmatizmusból, mert Kovács dr. Max Weber-interpretációja az igazán profi politikáról közben elfelejtődött volt tanítványai köreiben. Nem, Kövér elég világosan fogalmazza meg álláspontját: "Bár célunk az MSZP-SZDSZ-kormány leváltása, 1998 hozhat olyan választási eredményeket, amelyek nyomán igen bonyolult politikai konstelláció alakulhat ki. Feltehetően minden parlamenti erőnek mérlegelnie kell majd, melyik az a politikai formáció, amellyel legnagyobb sikerrel és a legkisebb kockázattal vezethető az ország. Ezen az alapon az MSZP-vel sem kizárt az együttműködés" (Magyar Hírlap, december 21.). Csak az SZDSZ-szel kizárt, annak ellenére, hogy Kövér sorai kísértetiesen hasonlítanak az SZDSZ érveihez, amikor az a koalícióra készült. Ezt nem veszi észre Kövér, mert a fő cél, mint mindig, az SZDSZ megbüntetése; és mi volna méltóbb büntetés annál, hogy őket a koalícióból kirúgatjuk, és helyette mi lépünk be? Ha Kövér ezt elmagyarázná főnökének, talán még Orbánnak is megjöhetne a gusztusa az MSZP-vel való kacérkodáshoz. Ettől fél talán ismerősöm, a gazdák tanácsadója.

Nem kell félnie, szerintem. Az egész Kövér-féle stratégia valahogy mégsem működhet. Az MSZP talán észreveszi, hogy ha megengedi a kacérkodást a Fidesznek, lehet, hogy szavazatokat veszít a javára. Az SZDSZ kiszámíthatóbb partner, nincs más szövetségese, és azért ez számít egy választáson, amelyen van második forduló. De ennél is fontosabb az a tény, hogy a Fidesz nem tudja egyszerre páriaként kezelni az SZDSZ-t, amiért az szövetkezett az MSZP-vel, és ugyanakkor ugyanezt a szövetséget tervezni magának. A lebegtetésről így ki fog derülni, hogy puszta lebegtetés csak, és a szavazók könnyen meg fogják érezni megint, hogy a Fidesz valójában csak a jobboldalt, ezúttal Torgyánt segítheti kormányra. Ezt a gondolatot támasztja alá az SZDSZ elleni hisztéria, ami nem árthat a jobboldalon, de nagyon is árthat a Fidesznek, melynek szavazói nagy részben még mindig az SZDSZ-t tartják második választásuknak. Így a Fidesz csak úgy tudná elérni azt, amit Kövér valóban szeretne, a középpárti flexibilitást, ha horribile dictu maga az SZDSZ felé nyitna. Ha az SZDSZ mégsem lenne pária, mert nem az ördöggel cimborál, akkor lehet akár mindkét koalíciós párttal szövetkezni egy liberális túlsúly és talán a mostani közjogi rendszer megszilárdítása érdekében. Ám tudom, ezek csak álmok. Mivel a páriastátus süket dumájának a Fidesz politikusai az egyik fő terjesztői, ez a lehetőség zárva van számukra.

Így könnyen lehet, hogy kísértetiesen megismétlődik az 1994-es választás. A Fidesz addig tetszik az embereknek, amíg nem veszik észre, hogy még kicsiny jobbközép szövetségeseivel sem nyerhet egyedül, illetve amíg nem kezdenek el az elképzelhető koalíciókon gondolkodni. Amikor ezt elkezdik, nagyon sokan fogják joggal azt gondolni, hogy a Fidesz, mivel egyedül nem nyerhet, vagy Torgyánt hozza be a hatalomba, vagy teljesen kiszámíthatatlan, hogy kit, a MIÉP-et vagy Nagy Sándort. Ezért a fiatal demokraták támogatása nagyot eshet az utolsó fázisban, ahogyan a legutóbbi választások előtt is. Ami azt jelentheti, hogy megint a mostani koalíció fog nyerni. Mivel pedig a parlamentbe kerülő jobboldal mandátumaránya mindenképpen nagyobb lesz, mint a siralmas 28 százalék 1994-ben, könnyen lehet, hogy az MSZP nem tesz szert abszolút többségre, a két pártnak pedig nem lesz alkotmányozó többsége. És mivel addig talán mégis meglesz a rendszerváltást lezáró alkotmány, az is megtörténhet, hogy egy szilárd alkotmányos rendszeren belül egészségesebb koalíciója, egészségesebb parlamenti viszonyai lesznek az országnak a következő ciklusban, mint a mostaniban. Ettől még nem lesz mennyország, de ennek ellenkezőjét is elkerüli a köztársaság.

publikálva
1997/7. (02. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk