Miután bebizonyosodott, hogy a Bassár al-Aszad-rezsimnek még jócskán maradtak tartalékai Szíriában, s az ellene lázadó erők részben tehetetlenek, illetve nagyrészt veszélyesebbek az országra, sőt a világra nézve is, mint a korábbi szekuláris diktatúra, az érintett térségbeli országok vezetése ma már szükségét érzi a komoly stratégiai szemléletváltásnak. Ez elsősorban Izraelben következett be, ahol elkezdtek egészen más szemmel nézni az Aszad-adminisztrációra, mint az elmúlt évtizedekben.
| ||
Sem szabad, sem demokratikus
Azt jelentené ez, hogy a Nyugat korábbi magatartása, stratégiája, politikája tévesnek bizonyult volna? Részben igen, hisz’ egyáltalán nem volt lehetetlen, hogy az „arab tavasz” elsöpörjön egy olyan rezsimet, amely kemény diktatúrával tartott össze egy amúgy nagyon fragmentált országot; ahol a lakosság csekélyke kisebbsége – a 11 százaléknyi alavita – tartott kézben minden erőforrást. Ráadásul e rezsim természetes módon támaszkodott olyan nagyhatalmakra – korábban a Szovjetunióra, ma Oroszországra –, amelyek konszolidált állapotukban mindig a Nyugatot tekintették fő ellenfelüknek.
Az „arab tavasz” a legtöbb tekintetben illúziónak bizonyult; azon tömegek illúziójának, amelyek a Nyugatot találták követendő példának, de e „tömegek” azért mégiscsak mindenütt kisebbségben maradtak. A tényleges többség viszont szabad és demokratikus körülmények között vissza szeretett volna térni eredendő történelmi hagyományaihoz, amelyek sem szabadnak, sem pedig demokratikusnak nem voltak nevezhetők. Az ebből az ellentmondásból eredő konfliktusok pedig nagyobb káoszt és vérengzést eredményeztek, sokkal nagyobb igazságtalanságot, mint azok a szekuláris diktatúrák, amelyek őket megelőzték.
Az ellenzék ellensége
Hogyan néz ki ma Aszad eklektikus ellenzéke? A rezsim ellen északkeleten a kurdok küzdenek, keleten az al-Káidából kivált, mára Iszlám Államként (IS) elhíresült terrorista szervezet, nyugaton a szintén al-káidás eredetű al-Nuszra Front, délnyugaton pedig a Jordániában, a Hasemita királyi hadsereg és az amerikaiak által kiképzett Nyugat-barát, szunnita szír haderő, a Szír Szabad Hadsereg.
A kurdok az amerikaiak, néhány uniós tagország – így Franciaország – és nem utolsósorban Izrael által segítve és saját területeik anyagi forrásaira támaszkodva vívják a maguk háborúját. E csoportok legnagyobb gondját ma már nem az Aszad-erőkkel szembeni védekezés jelenti, rájuk az IS a legveszélyesebb.
Az al-Nuszra Front és az IS közötti konfrontáció számos előjele már most nyilvánvaló, de egyelőre a háború nem tört még ki közöttük, elsősorban azért, mert mindkettő térségi „háborús tájékozódása” más irányú: az IS keletre terjeszkedik, az al-Nuszra Front nyugatra és délre. Déli célpontjai a már említett, Jordániában kiképzett szír ellenzéki csoportok. Nyugaton pedig Izrael és a Libabonból át-átcsapó síita Hezbollah. Viszont minthogy a Nyugat-orientált Szír Szabad Hadsereg lassan felmorzsolódik, tagjaik, ha tehetik, rendre visszavonulnak Jordániába, hátrahagyva fegyvereiket, vagy – rosszabb esetben, amint egy izraeli hírszerzői elemzés megállapította – az al-Nuszra Front ajtain kopogtatnak, tovább gyarapítva annak erejét.
| ||
Átkelünk a Jordán folyón!
Nemcsak Izrael számára kihívás az al-Nuszra Front megerősödése, hanem az Egyesült Államok és Jordánia számára is; egyrészt vissza akarja foglalni Izraeltől a Golánt, sőt egyesülni szeretne a Jordán nyugati partján államiságot követelő palesztinokkal is, de legalább ilyen ellenségesek Jordánival szemben. Jelenleg csak az IS kelet-szíriai és nyugat-iraki egységeit támadják az amerikai bombázók, nyugaton egyelőre Izrael küzd ellenük, ha betörni próbálnak a Golán-fennsíkra, ugyanakkor nem elképzelhetetlen, hogy a háború eszkalálódása esetén az amerikai légierőnek Nyugat-Szíriában is meg kell majd jelennie.
Viszont már ma nyilvánvaló, hogy a szélsőséges szíriai erők elleni bármilyen harc Aszad malmára hajtja a vizet. És ha a diktátor – valamint környezete – reálisan méri fel a helyzetet, szintén arra a következtetésre juthat: Izrael tulajdonképpen e pillanatban nem az ellensége, annál inkább az az iszlám radikalizmus, ami nyugatról és keletről egyaránt szorongatja pozícióit. Aszad már bebizonyította, hogy nem akar a Nyugattal – és persze Izraellel sem – ujjat húzni; amikor Washington és az ENSZ, valamint az Arab Liga azt követelte tőle, hogy számolja fel vegyi fegyvereit, ezt nagyon gyorsan megtette.
Szíria határai aligha állíthatók vissza maradéktalanul; a tengermellék, Damaszkusz és talán Aleppó térsége egy nemzetközi megállapodás esetén könnyen a tárgyalni és megegyezni kész alaviták, azaz Aszad ellenőrzése alatt maradhat. Viszont az IS mára mindent elkövetett, hogy olyan tényezővé váljék, amelynek teljes megsemmisítése elkerülhetetlen, s ez gyakorlatilag mindenki érdeke. Mellesleg, ha az eddigi irányba halad, hasonló sorsra juthat az al-Nuszra Front is.
Kurd által vész
A konfliktus során teljesen elszigetelődő és stratégiai hibát hibára halmozó Recep Tayyip Erdoğan török elnöknek viszont könnyen meggyűlhet a baja a kurdokkal, akik az észak-iraki olajmezők busás jövedelméből, no és az amerikai, illetve izraeli és uniós segítség nyomán, ismét egy különálló kurd állam megteremtése felé mozdulhatnak el. Ez pedig számos, kelet-törökországi kurd lakosban keltheti fel újra az elszakadás vágyát.
Így a mára kialakult helyzet egyértelműen azt bizonyítja: Izraelnek stratégiailag igaza volt, amikor 1967-ben megszállta, majd 1981-ben annektálta a Golán-fennsíkot, illetve azt többszöri követelésre sem szolgáltatta vissza. Elvégre, ha a terület Szíria része maradt volna, akkor Jeruzsálem arra kényszerülne, hogy a kiszélesedő szír polgárháború miatt, a korábbinál nagyobb áldozatok árán, most szállja meg azt.
