Ungváry Rudolf

Az elhibázott tét

Vitában Kis Jánossal
szerző
Ungváry Rudolf
publikálva
2018/3. (01. 18.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Hiába gondolkodik valaki az ellenzék mozgásteréről a következő választások kapcsán, ha tévesen ítéli meg mind az Orbán-rendszer valódi természetét, mind a bal- és főleg a jobboldali ellenzék lelki állapotát. Kis János így járt. (Lásd: A tét, Magyar Narancs, 2017. december 21.) Nincs vele egyedül, osztozik ebben szinte minden professzionális politikai elemző.

Kis rendszerleírása ismert tényeket tartalmaz, mint például a kormányzó párt médiatúlsúlya, a tisztességtelen választási rendszer, a korlátlan állami erőforrások felhasználásával folytatott propagandakampányok. A rendszer lényegét elhomályosító megnevezések közül az autokráciát használja, amely – az összehasonlító politikatudomány mai szóhasználata szerint – a demokrácia ellentéte.

Korábban már Kornai János is ezt a fogalmat használta. Ő autokrácián valamiféle vegyes kormányzást vagy sérült demokráciát ért, mely a demokrácia és a szigorú értelemben vett egyeduralom között helyezkedik el. Nincs diktatúra, csak korlátozott a demokrácia, érezhető a hatalmi önkény, de a terror hiánya miatt élhetőbb a rendszer. Kis tovább látszik menni. Szövege arra utal, hogy már korlátozott demokrácia sincs, de „az autokráciának megfelelő intézményi rend kiépülése még nem zárult le”.

 

Orbán mint a „centrum”

Kis (joggal) úgy véli, hogy az orbáni rendszert „politikai földcsuszamlás híján választáson megverni majdnem lehetetlen”. Kevésbé visszafogottan fogalmaz a kormányzó pártról, amely „az állam részeként működik, az államot a saját meghosszabbított karjaként működteti”. Állítható-e ilyen körülmények között mégis az, hogy a rendszer „ellenzékének egyik fele tőle balra, másik fele tőle jobbra helyezkedik el”? Szó szerint véve eszerint az orbáni autokrácia középen lenne. Ez a tőle balra-jobbra szóhasználat azonban jelentheti a relatív helyzetet is, nem magát a középet. Talán úgy értendő, hogy a Fidesz valójában jobboldali, azaz a szélsőjobb és a közép között helyezkedik el. De akkor mit kezdjünk azzal, hogy négy bekezdéssel később azt írja, „megkezdődött a Fidesz kiszorulása a politikai skála centrumából”? Ha tényleg a centrumban volt, akkor nem lehetett igazán se jobboldali, se baloldali.

Egy másik helyen Kis arról ír, hogy a gyűlöletkampányok „a szélsőjobb felé sodorják a Fideszt”. De hát gyűlöletkampányokat nem a centrumban elhelyezkedő pártok folytatnak.

És csak „megkezdődött” volna a „kiszorulása”? 1998 és 2002 között, majd 2010 és 2014 között is a tényleges centrumban lett volna a Fidesz?

Mintha ez a „kiszorulás” nem egy kezdettől fogva képviselt szemléletből következett volna, hanem valamiféle külső, ismeretlen végzet okozta folyamat lenne? Egy olyan ember irányításával, akiről Esterházy már 1996-ban, amikor Orbán még – derék demokrataként, ugye – a Liberális Internacionálé alelnöke volt, megírta, hogy „így magyar, vagyis európai ember nem beszél”, és a maga részéről már akkor a helyére tette Orbánt. Egy olyan párt csak úgy „kiszorul”, melynek vezére 1998-ban már megfogalmazta, hogy ellenfelei „idegenszerűek”? Akkor még a „centrumban” lett volna? Aki 2002-ben azt kiáltotta világgá, hogy a „haza nem lehet ellenzékben”? Aki 2009-ben meghirdette a centrális erőteret, amelyben a kormányzó párt „képes lesz arra, hogy a nemzeti ügyeket megfogalmazza – és ezt nem állandó vitában teszi, hanem a maga természetességével képviseli”?

Vagy ezek pusztán szavak, melyek nem számítanak? Legfeljebb „kiszorulás”, és nem az első pillanattól kezdve a polgári demokrácia radikális szélsőjobboldali megtagadása, akaratlagos kilépés annak világából?

Csak nem gondolja Kis, hogy volt egy alapjában véve derék demokrata, neve Victor Orban, akit valami fokozatosan megszállt, gyűlöletkampányokat kezdett indítani, és ennek során „kiszorul”, „sodródik” szélsőjobbra?

Ami a centrális erőteret illeti, ezt a vezér nem az ujjából szopta. Rá és jogász képzettségű környezetére nemcsak a Tisza és Bethlen által folytatott politika példája hatott az induláskor, a 80-as években és a rendszerváltás idején. Mély, lelkesítő benyomást keltettek bennük a német jogfilozófus, Carl Schmitt nézetei arról, hogy az értéknek és erkölcsnek nincsenek semmiféle kötelező vagy racionális indokai. A politikai táborok csak aszerint oszthatók fel, hogy „barátról vagy ellenségről” van szó, a politikai döntéseknek pedig nincs tartalmuk, csak céljuk és eredményességük. Az orbáni rendszer ideológusai – Lánczi Andrástól Tellér Gyulán és Bogár Lászlón át G. Fodor Gáborig – mind a fentiek alapján vernek vissza mindenfajta demokrata, a közjóra hivatkozó érvelést.

Carl Schmitt államjogi nézeteivel kiállt a nemzetiszocializmus mellett, és radikálisan elvetette a parlamentáris demokráciát. Életműve azonban közvetve ma is hat a jogfilozófiára, mert állításai az egyik legnagyobb morális kihívást jelentik a demokráciák életében. A kezdetben Schmitthez kapcsolódó német filozófus, Hermann Lübbe módosította Schmitt felfogását. Rámutatott, hogy igenis van a racionális politikailag „igaz” és „hamis”, csak az a probléma, hogy ennek kérdését a demokráciában legitim módon a többség dönti el, és ez a fajta döntés mint kétségbevonhatatlan, fetisizált instancia, afféle antropológiai adottságként, a civil valláspótlék szerepét játssza. A megválasztottság mindent legitimál. Azt is, ha erre ellentmondást, széthúzást, vitákat nem tűrő, de „demokratikusnak” nevezett struktúra építhető, melyet Lübbe centrális erőtérnek nevezett. Ám az orbáni környezetben a centrális erőtér fogalmát a környezetéből kiragadták, Lübbe eredeti intencióival szemben megfosztották valójában mind a liberális, mind a konzervatív tartalmától, és illiberálissá tették.

Ez az eszmetörténeti kitérő azért kellett, hogy még világosabb legyen: az orbáni rendszer kezdettől fogva csak látszólag lehetett bármiféle politikai centrumban – de éppen ez a látszat az, mely a lényegét eltakarja. Ennek a látszatnak esik áldozatul ma megannyi politikai elemző. És ettől kezdve legfeljebb „kiépülés fázisában levő autokrácia” van, nem pedig a szélsőjobboldali önkényuralom teljesen új, demokráciával álcázott formája, melynek működtetői tanultak az 1945-ös vereségből, és nem alkalmaznak nyílt elnyomást, nem ölnek, és főleg: hagynak egy korlátozott és hatástalanított sarkot a véleménynyilvánításnak és az ellenzéki pártoknak. Szemkiszúrásul.

 

Jobb és szélsőjobb

Az a „közép”, melyről Kis beszél, és amely állítólag immár „a Fidesz elhagyott helye”, eleve nem is létezett. Kis János látja viszont, hogy a Fidesznél eddig nyíltabban szélsőjobb Jobbik valóban a közép irányába húzódik.
A Jobbik vezetése ugyanis éppen azt ismerte fel, hogy a szélsőjobboldalon nem képes versenyezni Orbán rendszerével. Más szóval: az orbáni rendszer eleve betöltötte a szélsőjobboldaliság szerepét, de ezt – többek között a Carl Schmitt-i hagyományok innovatív kezelésével – nagyságrendekkel leplezettebben teszi. Szemben a Jobbik eddigi nyíltabb szélsőjobboldaliságával, az orbáni rendszeren egyelőre nem hogy az ellenzék, de az Európai Unió demokratái sem képesek fogást találni. Legyenek bal- vagy jobboldaliak, liberálisok vagy konzervatívok.

Az orbáni, demokráciának álcázott szélsőjobboldaliságnál még radikálisabban csak teljesen nyíltan, a klasszikus nemzetiszocialista-nyilas-fasiszta formában lehetne fellépni, ami az 1945-ös vereség után kontraproduktív. Éppen ezért kellett kitalálni a demokráciával álcázott orbáni változatot. Ma – nem csak Magyarországon – arról van szó, hogy ki tud „demokratikusabb” módon fasiszta lenni, és ennek ma – szintúgy nemcsak Magyarországon – az összes földhözragadt politikai elemző bedől. A „Nemzeti Együttműködés Rendszere” az álcázásban ma verhetetlen. A Jobbik, a kisiskolás, ezt hogyan is tudta volna felülmúlni! Lépése tehát nemcsak racionális, hanem pontosan elárulja az orbáni rendszer eredendő politikai helyét.

Mit tesznek mindezek láttán a politikai elemzők? Kivágják a rezet: „Még vannak választások!” De a legszebb: „Nincs népirtás! Na ugye!” (Persze, hiszen megy ez másképp is.) A legrosszabb mégis az, amikor csak azt mondják a rendszerre, hogy „jobboldali”. Ez olyan, mintha Hitlerre, Mussolinire vagy Szálasira mondaná valaki, hogy „jobboldali”, Sztálinra, Maóra meg Rákosira, hogy „baloldali”. Amiért persze az említett politikai bűnözők helyeslő vállveregetése lenne a válasz. Holott jobboldali például Churchill, Adenauer, Moór Gyula, baloldali meg Brandt, Attlee, Kéthly Anna.

Kis nagyon helyesen látja, hogy „a felszín alatt évek óta zajlik a jobboldali értelmiség leválása a Fideszről”. Fontos felismerés, mert ez a folyamat a jövőt érleli. És ezen a helyen Kis egyáltalán nem jobbikosokra gondolt. Más helyen viszont azt írja, hogy a „balról és jobbról ellenzők összefogásának meghirdetése” az ellenzék számára szavazatvesztéssel járna. Itt össze lettek mosva a – feltehetően középre húzódó – jobbikos szélsőjobboldal és azok a demokraták, akik történetesen jobboldaliak. Holott azzal Kis is egyetért, hogy jobboldalinak (akárcsak baloldalinak) lenni eleve demokratikus álláspont.

 

A rendszert elutasító választók

A látszattal ellentétben, a mai ellenzék egyáltalán nem „zavarodott és letargikus”. Ellenkezőleg: földhöztapadtan realista, és engedelmeskedik a pártállami túlerőnek. Minden ellenzéki párt pontosan tisztában van az erőviszonyokkal, ezért csak arra törekszik, hogy bejusson a parlamentbe. Éppen hogy kész a harcra – az adott viszonyokhoz alkalmazkodva. Az orbáni rendszert elutasítók ugyancsak tudják, hogy az adott keretek között nincs érdemi esély. Jelentős részük ezért nem megy el szavazni, nem pedig azért, mert „nincs program”.

Miközben – ahogy Kis is regisztrálja – „másfélszer annyian kívánnak kormányváltást Magyarországon, mint ahányan a kormányváltó pártokat összesen támogatják”.

Ennek fényében az a kétségbeejtő, hogy azt a programot, amellyel a következő választásokon lenne esély a többségre, az ellenzéki pártok visszakézből elutasítják, és Kis sem tesz másként. Ebben biztosan igaza van. Mai magyar politikus számára ugyanis egy kivételével elképzelhetetlen olyan közös jelöltek indítása, akiknek semmiféle politikai programja nincs azon kívül, hogy megnyerve a választásokat a rendszert meg kell semmisíteni, és utána új, tisztességes választásokat kell tartani. Ezt javasolta Bokros Lajos több mint egy éve.

Egy ilyen választási győzelem esetében a rendszer politikai elitjét a gazdasági haszonélvezőivel együtt bíróság elé kell állítani, és nemcsak meg kell fosztani minden politikai és gazdasági hatalmától, hanem a hatalomba való visszatérésüket is lehetetlenné kell tenni megfelelő törvényekkel. Ez utóbbi pedig azért szükséges, mert az Orbán-rendszer megsemmisülése után olyan rettenetes állapotba kerül az ország, hogy évekig tart a konszolidáltabb demokrácia megvalósulása. És ha a keletkező nyomorúságos körülmények között az orbáni vagy posztorbáni erők a választásokon újra indulhatnak, a maguk szélsőjobboldali demagógiája és az összeharácsolt anyagi hátterük segítségével visszajutnak a hatalomba. 1945 után a megszállt Németországban az akkor még a bolsevista Szovjetunióval szövetséges demokrata nagyhatalmak nem véletlenül zárták ki, hogy poszt-nemzetiszocialista párt részt vehessen a választásokon. Tarolt volna.

Ma tény, amit Kis ír: az orbáni rendszert egyre inkább csak a lakosság alacsonyabb képzettségű rétege támogatja, de az egyre nagyobb számban. Ők egyesíthetők a gyűlöletben. És ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni, amikor ennek a rendszernek a megsemmisítéséről kell gondolkodni.

Kis szerint mindenkinek, aki „a Fidesztől balra” áll, az egyes választókerületekben a leg­esélyesebb ellenzéki párt jelöltjét kellene támogatnia. A Fidesz azonban nem jobboldali, hanem szélsőjobboldali. Egy jobboldali nem „balra” áll a Fidesztől, hanem nem szélsőjobboldali.

Ez a „balra áll” nyelvi fordulat elrejti, hogy hogyan éli meg a Fidesztől „balra” álló a maga helyzetét. Gondoljuk csak végig, kedves baloldaliak, talán még emlékeznek.
A pártállam idején azokat a naivokat, akik a rendszert reformálni akarták, jobboldali elhajlóknak nevezte a baloldaliságot kisajátító szélsőbaloldali rendszer. De vajon ezek a „reformkommunisták” magukat jobboldaliaknak tartották-e? Vagy netán jobboldaliasnak tartották volna azt, amit javasoltak? A Kádár-rendszer megdöntése érdekében hajlandók lettek volna-e egy jobboldali párt jelöltjére szavazni – ők, a „reformkommunisták”? Néhányan bizonyára, de a többségük aligha. Hiszen ők szocializmust akartak, egy igazi jobboldaliról meg joggal feltételezhették, hogy ugyanezt a pokolba kívánta.

Alkalmazzuk most mindezt fordított irányban azokra, akik „a Fidesztől balra állnak”. Úgy, ahogy Kis képzeli, őket így soha nem lehet megszólítani. És itt még csak nem is a jobbikosokról van szó. A demokrata jobboldaliak többsége sem fog a mai Magyarországon esélyesebb pártjelöltre szavazni, ha az baloldali.

Ennek pedig csak az egyik oka, hogy a bal- és a jobboldal, a liberális és a konzervatív között elvileg áthidalhatatlan, antagonisztikus az ellentét, noha mindegyik legitim módon demokrata.

Nem igaz, hogy a választók racionálisan döntenek, amikor bal- vagy jobboldalinak, liberálisnak vagy konzervatívnak tekintik magukat, vagy amikor választanak ilyen jelöltek között. A politikai állásfoglalás ugyanis elsősorban érzelmi kérdés. Ezt csak az írja felül, ha valaki felismeri, hogy már az emberi mivoltát is kétségbe vonják. És ezért egy olyan, demokratikus szempontból fejletlen nemzeti kultú­rában, mint a magyar, ahol ez az antagonizmus még túl közel van a mindennapi felszínhez és konkrét formákban él – iszonyatos, elvarasodott lelki sebekkel –, jobboldali csak olyan ellenzéki jelöltre szavaz, aki nem baloldali. A baloldali meg fordítva. Ezért ezek a szavazók csak olyan jelöltre szavaznának, amelyik se nem baloldali, se nem jobboldali. És ilyen jelöltállításra a mai ellenzék azért képtelen, mert letagadja maga előtt is, hogy milyen igazából az orbáni rendszer. Még nem fél eléggé.

Kis ezzel a javaslatával talán annak a baloldali-liberális tévképzetnek az áldozata, hogy az emberek identitásukat, főleg pedig a (sokkal változékonyabb) politikai identitásukat racionális alapon alakítják ki.

Kis joggal felteszi, hogy a későbbi földcsuszamlást előkészítheti, ha az ellenzéknek sikerülne megakadályoznia a Fidesz kétharmados többségét a parlamentben. A földcsuszamláshoz ugyanis – ez Kis János fontos megállapítása – a választóknak érzelmileg kell megérniük. Ehhez szükségük van sikerekre, és például ellenzéki képviselőkre az Országgyűlésben. De átszavazásokkal nem fog sikerülni a kétharmad megakadályozása. Közös, politikai­lag semleges jelöltek indítására meg az ellenzék képtelen. Ezért aztán keményebb leckék várnak ránk.

szerző
Ungváry Rudolf
publikálva
2018/3. (01. 18.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Narancs

Blog

még több cikk