Urfi Péter: Az ellenállás öröme

szerző
Urfi Péter
publikálva
2017/19. (05. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Minek tüntetni, ha úgysem változik semmi?

Minek utcára vonulni minden nemzeti ünnepen, minden nagyobb botrány után, ha szinte soha nincs látható eredménye? És miért éppen most, az ötödik vagy az ötvenötödik alaptörvény-módosítás, az internetadó vagy a CEU-törvény miatt kellene felháborodni, amikor mindennap történik valami elviselhetetlen? Minek nyílt leveleket írni, petíciókat fogalmazni, bojkottálni és sztrájkolni, ha a kormány legyint az egészre? Minek vállalni az egyre növekvő kockázatokat a semmiért? Ez a cikk a civil ellenállásról szól, de a fenti kérdések a közélet professzionális szereplőiben ugyanúgy felmerülnek. Az újságíróktól azt kérdezik, hogy mire mennek a sok oknyomozással, az ellenzéki politikusoktól pedig azt, hogy miért ülnek ott a parlamentben, ha a munkájuk nem vezethet áttöréshez.

Műegytemisták tüntetnek

Műegyetemisták tüntetnek

Fotó: Németh Dániel

Ezek a kétségek más és más formában, de egyaránt nyomasztják a politikailag nagyjából aktív értelmiséget, a régóta passzív munkáso­kat, a nagyjából jól boldoguló középosztályt és a kiszolgáltatott szegényeket. Az elmúlt hetek tüntetései egy szűk réteget fellelkesítettek, de lassan kifulladni látszanak, és ha ez bekövetkezik, akkor megint jön a keserű tanulság, hogy az ellenállás értelmetlen. Pedig nem az.

A járulékos nyereség

Collateral benefit, vagyis járulékos haszon – a The Guardianben megjelent esszéjében Rebecca Solnit történész ebbe a fogalomba sűríti értelmezését a tiltakozások egymást erősítő természetéről. Számtalan példája közül a leglátványosabb láncolat azzal kezdődik, hogy angol szüfrazsettek 1908-ban megszállták a londoni parlamentet. Addigra már évtizedek óta küzdöttek a választójogért, átütő sikerek nélkül, és még tíz évre – meg egy világháborúra – volt szükség a nők részleges választójogának elnyeréséhez, újabb tíz évre a teljes győzelemhez. Az 1908-as akció szervezői tehát nem nyertek, többeket be is börtönöztek közülük, de pont akkor Londonban tartózkodott egy indiai férfi, akire életre szóló benyomást tett a bátorságuk, és békés tiltakozásuk módszertanából is sokat merített, amikor megkezdte hosszú harcát hazája függetlenségéért. Évtizedekre – meg egy világháborúra – volt szükség ahhoz, hogy India függetlenné váljon. Mahátma Gandhit közben többször bebörtönözték és számtalanszor kellett az éhségsztrájk durva eszközéhez nyúlnia (ezt a technikát a szüfrazsettek a cári Oroszország ellenzékétől tanulták). Ez sem mondható gyors diadalmenetnek, de megváltoztatta egy kontinensnyi ország sorsát. És hol van még a vége! „A montgomery-i bojkott idején Gandhi volt a vezérlő csillagunk a társadalmi változás érdekében alkalmazott békés technikánkban” – írta az amerikai szegregációt megrengető buszbojkottról Martin Luther King, miután elzarándokolt Indiába Gandhi örököseihez. King és a fekete polgárjogi mozgalom szellemisége és konkrét módszerei a mai napig inspirálják és segítik a tiltakozásokat szerte a világon, az apartheid elleni harctól kezdve a 2010-es évek arab tavaszáig és a Trump-ellenes szervezkedésekig.

Ez a patetikus példabeszéd az ellenállás generációkon és kontinenseken átívelő erejéről nagyon távolinak tűnik, tudom. De gondoljunk bele, nekünk talán nincsenek ilyen történeteink? A mi forradalmaink és szabadságharcaink eposzi jelzői a levert és a vérbe fojtott, de – hogy stílbe helyezkedjek – mindegyik táplálta a következő lángját. 1848 tavaszán Petőfinek első dolga volt, hogy Rákóczihoz forduljon: „Oh de lelked, lelked nem veszett el”, „Erősítsd meg seregünk szivét” – és így tovább. 1956. október 23-án már Petőfi versét szavalja Sinkovits Imre. A rendszerváltásnak központi kérdése és katalizátora lesz ’56 emléke, a mártír miniszterelnök újratemetésén elmondott Orbán-beszéd pedig az egyik katartikus pillanata.

Nem összemosni akarom ezeket a nagyon különböző eseményeket, hanem éppen arra hívnám fel a figyelmet, hogy hiába az időbeli távolság és az egymáshoz nem is hasonlítható körülmények, hiába a kudarcos végkifejlet, ezek a mozgalmak erőt és mintát tudnak adni az utánuk jövőknek. Ez a járulékos nyereség.

Kossuth tér visszatér

Ha ezzel a szemmel nézzük a közelmúlt ellenzéki mozgalmait, szintén szembeötlők a kapcsolatok. A kormánypárti sajtó minden alkalommal kéjesen csap le a személyi összefonódásokra, de ha túllépünk az összeesküvés-elméleteken, akkor azt látjuk, hogy mindig van néhány ember, aki egy konkrét ügyben aktivizálódik, és a lemorzsolódó többséggel ellentétben később is aktív marad. Ez néha tényleg nem jelent többet, mint hogy egy srác megvett egyszer egy hangosbeszélőt, és utána azt elhozza minden tüntetésre. Ami apróságnak tűnik, csak hát bömbi nélkül nincs tüntetés. A legfontosabb minden bizonnyal a tiltakozás szelleme, az ellenállás sodrása, amely újabb és újabb mozgalmakat lök a felszínre. De ennél konkrétabban is következnek egymásból a folyamatok. A hallgatói tüntetésekből kinőtt a Hallgatói Hálózat (HaHa), erre válaszul létrejött az Oktatói Hálózat, majd a HaHa lendületéből és tagjaiból táplálkozó, a művészeti, oktatási és egészségügyi szervezeteket összefogó Humán Platform (HP), amely többek között egy bárki által használható tüntetési kis­okost is kidolgozott. A HP később demonstrációkat szervezett az Origo függetlenségéért, a civilekért, a művészet szabadságáért, de volt olyan rendezvényük, ahol a közmunkások és a szakszervezetek képviselőinek ácsoltak színpadot. Tőlük indult a később gazdag és önálló életet élő Eleven Emlékmű-projekt. A Tanítanék mozgalom ellenben Miskolcról indult és a szakma szervezte, de később a fenti körök több tagja segítette őket. A Tanítanék szervezői pedig jóval a mozgalom kifáradása után is a CEU-s tüntetések katalizátorává tudtak válni. És ez nyilván csak az egyike a felrajzolható sok lehetséges útnak, amelyek elágaznak és a távolban összefutnak újra.

„Tüntetés a szabad oktatásért”

Fotó: MTI

Amikor együtt sétáltam a legutóbbi tüntetéshullám több ezer résztvevőjével, nemcsak a minden korábbinál több fiatalt, a pimaszság, a humor és düh egyidejű felerősödését láttam, hanem régi mintákat is. A tömeg hosszú vonulással bénította meg a Nagykörutat, mint 2006-ban. Azt skandálta, hogy Szabad ország, szabad egyetem, mint a hallgatói tüntetéseken. Mindenki egyszerre világított a telefonjával, mint a netadó idején. Azt üvöltözték, hogy Ruszkik, haza, mint ’89-ben és ’56-ban. Azt énekelték a ’48-as Kossuth-nóta dallamára, hogy Áder János azt üzente, nincs szükség az egyetemre.

Új korszak

Menet közben sok mindent tanultak a tiltakozók. Nem csak arról, hogy milyen jogszabályok vonatkoznak az utcai rendezvényekre, hogy milyen egy jó beszéd, vagy hogy mi fán terem a hangosítás. Volt két lecke, amelyik ezeknél sokkal nehezebb volt és sokkal fontosabb. Az egyik a politizálás szükségessége. A NER első tüntetései a szakmaiságra törekedtek, a civilséget emelték piedesztálra, a pártoktól való függetlenség volt az egyik mantrájuk. Ez néha jó ötletnek bizonyult, néha nem, de a vonatkozó vitákat egyszerűen meghaladta az idő. Ma már nem arról szólnak a tüntetők beszélgetései, a kommentháborúk és a nyilatkozatok, hogy jöhetnek-e pártok egy rendezvényre, vagy hogy megfogalmazhat-e egy szakmai tüntetés politikai célokat. Ennek egyszerűen az az oka, hogy már senki nem gondolja, hogy az észérvek, a dialógus vagy az egységes szakmai fellépés meggyőzheti a kormányt. Ezt a hallgatói tüntetések vagy a tanármozgalom tárgyalóasztalhoz csábított, majd hidegvérrel leszalámizott résztvevői ugyanúgy a saját bőrükön tapasztalták meg, mint a CEU mellett kiálló tudósok. Akkor viszont marad a politizálás.

A másik nagy tanulság, hogy szolidaritás nélkül nincs változás. Ezen a téren még rengeteget lehetne fejlődni, de azt már alighanem mindenki érti, hogy ha elég messziről nézzük, akkor ugyanazokkal a problémákkal szembesül mindenki. Ezért tüntettek együtt többször az egészségügyi dolgozók, a tanárok, a hallgatók, a művészek és a civil szervezetek. Ezért olyan akadálytalan az átjárás a közélet legkülönfélébb területeire – a korrupcióra, a fakivágásokra, a hajléktalanok vagy a menekültek zaklatására, a jogállamiságra vagy sajtószabadságra – fókuszáló szervezkedések között.

Egy arrogáns, rutinszerűen hazudozó és mesébe illően korrupt kormány egy demokráciában mindig felháborodást kelt, de amikor magát a demokráciát építi le, az még erősebb reakciókat vált ki. Ha az állam polgárai azt érzik, hogy nem tudnak beleszólni a közügyekbe, hogy a jogállam már nem jelent biztonságot, a hatalom viszont egyre erőszakosabban lép fel vélt és valós ellenségeivel szemben, az kiszámíthatatlan folyamatokat indíthat el. Ame­lyek alighanem átformálják a hagyományos, demokratikus pártpolitizálás kereteit és a társadalom reflexeit.

Humán Platform: Tedd magad szabaddá

Humán Platform: Tedd magad szabaddá

 

Nem sokkal a Momentum januári indulása után az orosz befolyásról nyilatkozott nekem a mozgalom ifjú tagja, Radnóti András. A diktafon kikapcsolása után arról beszélt, hogy azért jött haza külföldről, mert politizálni akar, és azt érzi, hogy ennek most jött el az ideje. Derűt és izgatottságot láttam rajta, és mivel akkor még a kormánypropaganda nem mélyedt el a Momentum-tagság felmenőinek listázásában, ezért könnyed párhuzamként juthatott eszembe, amit az apja, Radnóti Sándor mondott nekem két évvel korábban. Egy interjú végén arról kérdeztem a 80-as évek demokratikus ellenzékének fontos figuráját, hogy mire emlékszik lakhelye, a Kossuth tér múltjából. Radnóti azt válaszolta: „Ebből az ablakból kinézve gyakran láttam régi évfolyamtársaimat a Kádár-korszakban nehéz aktatáskáktól roskadozva igyekezni a fehér házba, valamilyen sajtóeligazításra vagy hasonlóra. Felelősségük terhe öregítette őket, s én vidáman és fiatalon, állásvesztve, hivatásomtól eltiltva, felelőtlenül néztem őket az ablakomból.”

Most újra lehet ilyen könnyű szívvel politizálni. 2010 előtt nem különösebben érdekelt a politika, és visszatekintve nem is látom, hogyan tudtam volna bekapcsolódni bárhová is. A mai huszonéveseknek nem kell sokat gondolkodniuk. A fiatal értelmiség látja, hogy a kormány egyszerre nevetséges és veszélyes. Hogy van értelme küzdeni ellene, akár politikai pártokban is, de nemcsak ott. Hanem például a hősiesen helytálló civil szervezetekben. Vagy adományokkal, vagy az utcán kiabálva, vagy a neten kommentelve… A politika trendi lett, a tüntetés az új Tinder. A rendszer van annyira autoriter, hogy az ellenállásnak legyen tétje és vonzereje, de annyira nem durva, hogy csak a hősöket engedje szóhoz jutni. Így is sokan vannak, akik hiába szeretnének, nem tehetik meg, hogy kiálljanak a véleményük mellett. Az ő helyzetük valóban kétségbeejtő. Mások viszont nem kockáztatnak annyit, hogy az megbénítsa őket. Ha tiltakozol, ha szerveződsz, ha elmondod, amit gondolsz, valószínűleg nem kapsz zsíros állást a NER-ben, és extrém esetben akár ki is rúghatnak, vagy neked eshet valami kopasz az állampolgári jogaid gyakorlása közben, vagy meglátogathatnak a rendőrök tüntetés után. De nem kell az éle­te­det félteni vagy börtöntől tartani. Ausztriá­ban unalmas ellenzékinek lenni, Törökországban életveszélyes. Nálunk a legjobb.

Van minta, van cél, van lehetőség. És akkor remény is van.

szerző
Urfi Péter
publikálva
2017/19. (05. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:
  1. 1 Kovacs
    Kovacs
    2017. május 19., péntek 19:02
    "De nem kell az éle­te­det félteni vagy börtöntől tartani. Ausztriá­ban unalmas ellenzékinek lenni, Törökországban életveszélyes. Nálunk a legjobb."
    Hát persze, a tüntetőknél már csak az újságírók helyzete a még annál is jobb. Sőt irigylésre méltó. Nincs személyes életért futás, börtön, miegymás. Egy teljes újságot szüntetnek meg. Kompletten.
  2. 2 rworse
    rworse
    2017. május 19., péntek 19:23
    Az jó, hogy végre a fiatal diákok elkezdtek értelmiség módra működni, nem nyomja már teljesen agyon a diákönkormányzatokat, a diákközéletet a szélsőjobb. Végre megint nem eleve szégyen a diákok közt épelméjűnek, européernek, világpolgárnak, nyitottnak, liberálisnak, azaz értelmiséginek lenni. Már csak egy-két évtizedet kell várni, hogy kikopjanak a főáramból a Kádár-rendszerből ittmaradt zárvány korosztályok - mint az enyém is.
  3. 3 reuters
    reuters
    2017. május 19., péntek 20:23
    évek óta cseszegetik a fiatalokat, hogy nem érdekli őket a politika
    nos, pártunknak és kormányunknak köszönhetően, most már érdekli
    és megízlelték a fiatalok azt is, hogy: tüntetni jó!
  4. 4 tiszapolgári
    tiszapolgári
    2017. május 20., szombat 07:09
    Én is örülök, hogy sok fiatal akar és mer véleményt nyilvánítani.

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Betyárból kiskirály
A Toroczkai-birodalom – riport Ásotthalomról
A nagy begyűjtés
Mészáros Lőrinc és a tőzsde
Színházi melléklet
Máté Gábor, Kováts Adél, Kultúrbrigád
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Politika

még több Politika...

Blog

még több cikk